Kereső toggle

Kell valaki, aki hisz bennük

Súlyos betegen is másokon segít Mihálykó Márta

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ismerek valakit, akinek 11 gyermeke van. Mikor az első elment iskolába, a tanító addig biztatta, dicsérte, hogy év végére kitűnő lett, és később is az maradt. Utána mind a tíz testvére kitűnő tanuló lett” – meséli Mihálykó Márta, az idei Aranyanyu-díj egyik nyertesének a jelölője.

 

Mihálykó Márta szerint az embernek felnőtt korában épp olyan fontos, hogy valaki mögötte álljon, és higgyen abban, hogy többre képes, akárcsak a gyerekeknek. „Ugyanúgy megérdemelné az Aranyanyu-díjat, mint én” – mondta róla Lacziné Somogyi Tímea, a kecskeméti Védőháló Karitatív Egyesület vezetője, aki idén – Márta jelölése nyomán – elnyerte a Richter Gedeon-díjat. (Tímeáról, a hétgyermekes roma szociológusnőről lapunk 2017. december 8-ai számában közöltünk riportot.)

„Márta négygyermekes családanya, aki sokáig az egészségügyben dolgozott. Hosszú évek óta az egyesületünk egyik legaktívabb tagja, gyakran a nagyfia is beugrik ide segíteni. A férje mozdonyvezető, aki most végzi a jogot” – mesélte Tímea a munkatársnőjéről, aki nem mellesleg motoros tolószékkel közlekedik, mankó nélkül nem is tud járni. A 47 éves nőnek ugyanis szklerózis multiplexe (SM) van, aminek köztudott jellemzője a fokozatos állapotromlás.

Márta azonban lélekben örök hiperaktívnak tartja magát, aki nem adja meg magát a sorsnak. „Velem annyi minden jó történt” – mondja telefonba, amikor interjút kérünk tőle. Mikor összeülünk vele egy csendes helyen, és rákérdezünk arra, hogy mit tart élete legnagyobb sikerének, meglepődik. „Összességében úgy kerek minden, ahogy van. Igaz, öt gyermeket terveztünk, de csak négy lett” – teszi hozzá mosolyogva.

Aztán egy szociológiai tanulmányt idéz, miszerint akiknek olyan súlyos betegsége van, mint neki – agyvérzés, SM stb. –, azoknak a 80 százalékát elhagyja a párja, esetenként a gyerekeket is hátrahagyva. És az illető ott marad egyedül betegen. „Sok betegtársam mesélte, hogy amikor kiderült a betegségük, a párjuk lelépett. Nekem van egy rendes férjem, normális otthonunk – hány embernek adatik ma meg mindez?” – kérdez vissza Márta.

Teológus, mozdonyvezető, jogász

Mikor a házastársáról beszél, láthatóan felélénkül. „Férjem elég zárkózott ember, nem mutatja ki az érzelmeit – tipikus székely. Nagyon élvezi, hogy egyedül lehet a vonaton, és nem kell szólnia senkihez. Bár szeret beszélgetni is – azzal, akivel ő akar. Neki a mozdonyvezetői szakma ideális, mert bárhol, bármikor képes aludni. Volt, hogy a gyerekek kicsik voltak, és a hátán ugráltak, miközben ő mélyen aludt” – mondja Márta.

Férje nem az a megszállott típus, aki születésétől fogva mozdonyvezető akart lenni. Teológiára járt, Gyulafehérváron érettségizett a papi szemináriumban – mivel az volt az egyetlen magyar nyelvű gimnázium egész Erdélyben –, és onnan jött át 1989-ben, 19 évesen Magyarországra. Mivel először jezsuita szerzetes akart lenni, kiküldték őt a rendtől gyakorlatra. Így került az ipolytölgyesi otthonba, ahol halmozottan sérült gyermekeket gondoztak, és ahol 21 évesen megismerte Mártát, aki ugyanott gyógypedagógiai asszisztensként dolgozott.

„Attila még soha nem mondott olyat, hogy megbánta volna, hogy nem lett szerzetes. Támogatta, hogy a gyerekek egyházi iskolába járjanak, de ott véget is ért nála a vallás” – kommentálja a történteket az asszony. Mint mondja, férje ment volna tovább egyetemre, de ehhez nem volt kellő háttere, aztán pedig a házasságkötésük után sorban jöttek a gyerekek: három fiú és egy lány, a legidősebb most 23, a legkisebb 15 éves.

A férj évekig dolgozott egy cipőgyárban, majd a harmadik gyereknél pályát váltott: elment mozdonyvezetőnek. Öt évvel ezelőtt meg a fejébe vette, hogy mégiscsak elvégzi a jogi egyetemet – ingázva, vasutas időbeosztás és négy gyerek mellett. „600 oldalas könyveket tanult meg fejből, miközben állandóan változtak a jogszabályok. Most fog államvizsgázni Szegeden, 47 évesen, és konkrét tervei vannak a jövőre. Öt és fél év után végez, mivel egy félévet csúszott egy kitartóan rosszindulatú tanár jóvoltából. Vagy 300 társával kezdett az első évfolyamon, és ebből jó, ha tizenketten szereztek most diplomát” – mondja Márta, aki ezalatt ellátta otthon a gyerekeket, olykor meg a gyerekek őt. Kecskemét közelében építettek egy házat, állatokat is tartanak, de csak a tojásért, mert sajnálják az állatokat, és húsért inkább a boltba járnak.

Egyikük sem adja fel könnyen. Márta eredetileg férfiruha-készítő szakmát szerzett, utána viszont egy kórházba ment dolgozni, mert mindig ez a terület vonzotta. Közben megszerezte az egészségügyi gyermekotthoni gondozói szakképesítést, később estin le is érettségizett, végül pedig a férjével együtt elvégzett egy jogi asszisztensi OKJ-s képzést. Férje ezután egyetemre ment, őt viszont addigra már leszázalékolták. 

Okosan segíteni

„A Bugac környéki tanyavilágban születtem, és két testvérem volt – egyik sem fejezte be az iskolát. A parasztgyerekeket vagy cipésznek adták, vagy fodrásznak, vagy varrónőnek – ez a három variáció volt. Ha valaki bekerült egy gimnáziumba, az nagy szó volt. Mi felső tagozatban bejártunk Kiskunfélegyházára egy iskolába, ahol külön osztályba tették a városi és a tanyasi gyerekeket” – emlékszik vissza Márta a nyolcvanas évekre. Hozzáteszi: ez ma is így van, csak nincs úgy kimondva: a jó nevű városi iskolába mennek az elit gyerekei, a többségnek pedig maradnak a rosszabb iskolák.

Mártáék szüleinél könyvek se nagyon voltak – apja az iskolai jutalomkönyvet széttépte, mert elvonta őket az otthoni munkától –, így aztán nagyon tudja értékelni azt is, hogy a családjában sok könyv van, és a gyerekei mind továbbtanultak.

De a végzettségnél is meghatározóbbnak tartja az emberi kapcsolatokat. „Ha az ember beteg, minden átértékelődik, és a fontos dolgok valahogy a helyükre kerülnek. Nyitottabb lettem, fogékonyabb mások problémáira is. A szociális terület mindig is érdekelt, ezért mentem az egészségügybe, majd miután leszázalékoltak, a karitatív területre” – magyarázza, miközben a tolókocsijával kerülgeti az utcai bukkanókat, és végigvezet minket Kecskemét történelmi belvárosán.

Márta hat éve dolgozik a kecskeméti Védőháló egyesületnél és adományboltnál. A környék legszegényebbjein próbálnak segíteni, akiknek többsége sokgyermekes roma család, vagy épp egyedülálló anya. Márta úgy látja, vannak helyzetek, amikor azzal segít az ember, ha nem segít, mert az anyagi támogatás bizonyos esetekben csak konzerválja a nyomort, ami nemzedékeken át bővítetten újratermelődik. 

Szerinte a szociális rendszert olyan irányba kellene előremozdítani, hogy a rászorulók mellett, akik soha nem láttak maguk körül épkézláb mintákat, álljon egy mentor, egy valódi segítő, aki támogatja őket abban, hogy munkát találjanak, és segít nekik megoldani a problémáikat. Az iskolai internet és ingyenes étkeztetés ugyanis önmagában nem sokat javít annak a gyereknek a helyzetén, aki otthon középkori körülmények, gémeskút és gyertya mellett él.

„A változás valahol ott kezdődne, ha egy pedagógus sem mondaná többé azt egy gyereknek, hogy buta cigány vagy, úgysem viszed semmire. Amíg a nevelők sem hisznek abban, hogy ezen lehet változtatni, addig a gyerek sem fogja elhinni. Akár felnőtt, akár gyerek az ember, nemcsak anyagi segítségre van szüksége, hanem legfőképp arra, hogy legyen valaki, aki hisz benne, hogy ő többre képes. Sokszor elég lenne annyi, hogy valaki ott álljon mögötte, legyen kihez fordulnia” – mondja Márta, aki a családok széthullását látja a problémák alapvető forrásának.

„Van itt a városban egy író, Oskolás János. Ő olyan súlyos alkoholista volt, hogy valamelyik karácsonykor majdnem megfagyott itt a főtéren, de felkarolták a reformátusok, elvitték elvonóra is, és nagyon jó ember lett belőle. De ha a társadalom kiveti magából azt, akinek segítségre van szüksége, onnantól senki nincs biztonságban” – fűzi hozzá az asszony.

S hogy neki milyen jövőbeni céljai vannak? Nevet: a mai napot túlélni, de azt minél jobban: mintha ez lenne az utolsó. Hiszen nem tudni, mit hoz a következő. Több olyan betegtársa van, aki egy nap nem kelt fel többé, mert a légzőidegei felmondták a szolgálatot. „Én minden reggel örülök annak, hogy kaptam még egy napot. Ez egy döntés: sokkal jobban járok, ha annak örülök, amire még képes vagyok, mint ha azon sírok, amire már nem. Már csak ettől jobban érzem magam a bőrömben, és hát a környezetem is jobban érzi magát velem” – mondja búcsúzóul Márta, majd elgurul a távolsági buszmegálló irányába.

Olvasson tovább: