Kereső toggle

Amerika, a birodalom

Megtörhet-e Washington világhatalma?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ a második világháború óta a Pax Americana korszakában él, amely eddig sikerrel gyűrte maga alá a Szovjetuniót és a hidegháború utáni kihívókat is.

A birodalmak felemelkedéséről és bukásáról szóló cikksorozatunkban (legutóbb: Törékeny birodalmak. Hetek, 2018. február 9.) eddig olyan világhatalmakkal találkoztunk, amelyek érdekeiket a területük maximalizálával kívánták érvényesíteni. A globális birodalmak tetőpontját a britek érték el, akik a 20. század elejére a világ teljes szárazföldi területének közel egynegyedét birtokolták, a tengereken pedig még nagyobb volt a befolyásuk. Amikor a második világháború után Nagy-Britannia drámai gyorsasággal elveszítette gyarmatainak túlnyomó részét, vákuum keletkezett. A történelem addigi logikája alapján az összeomló birodalmak helyét egy új, terjeszkedő hatalom foglalta el. Az elmúlt 70 évben azonban mégsem ez történt.

Kívül tágasabb

Az nem volt kérdés, hogy az Egyesült Államok már jóval a második világháború előtt alkalmas volt arra, hogy messze saját határain túlra is kiterjessze befolyását. A közvélekedés szerint azonban Amerika mégsem élt ezzel a lehetőséggel, mert a nevezetes Monroe-doktrína („Amerika az amerikaiaké!”) alapján önként lemondott a terjeszkedésről. Ez a magyarázat azonban így biztosan nem állja meg a helyét.

James Monroe elnök a napóleoni háborúk lezárulta után attól tartott, hogy a győztes és bosszúvágyó hatalmak a fiatal amerikai állammal szemben is fellépnek. Ezért 1823. december 2-ai híres kongresszusi beszédében üzenetet intézett az óvilág hatalmasságainak: „Tartozunk annyival […] az Egyesült Államok és ezen hatalmak (ti. az európai nagyhatalmak) között fennálló szívélyes viszony miatt, hogy kinyilvánítsuk: a rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati félgömbön veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve. Az európai hatalmak már létező gyarmatainak ügyeibe eddig sem avatkoztunk bele, és ezután sem szándékozunk.”

Látható, hogy a Monroe-elv nem elsősorban az önkéntes elzárkózás, a dekolonizáció, a be nem avatkozás és a semlegesség jelszavát hirdette meg, hanem ultimátumot is tartalmazott: Amerika semlegességére a nyugat-európai nagyhatalmak csak addig számíthatnak, amíg lemondanak a tengerentúli terjeszkedésről. Tarján M. Tamás történésznek a Rubiconban megjelent elemzése szerint a Monroe-doktrína „négy fő követelést támasztott az európai nagyhatalmak irányában. Ezek közül a három legjelentősebb az újvilági kolonizációs törekvések beszüntetése, a fiatal latin-amerikai államok függetlenségének elismerése, és ezzel együtt a konzervatív restaurációs ambíciók feladása volt. Monroe ugyanakkor üzenetében azt is igyekezett hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik a status quóhoz, tehát a még gyarmati sorban lévő területek belügyeibe nem kíván beleavatkozni. Washington ugyanezt várta el az európai birodalmaktól a nyugati félgömb államaival kapcsolatban, amiért cserébe előre garantálta semlegességét az óvilági konfliktusokban.”

Az, hogy a Monroe-elv nem jelentett korlátot az Egyesült Államok számára a határon túli terjeszkedésre, a 19. század második felében nyilvánvalóvá vált: Washington a sajátjának tekintett érdekszférában – a Karib-térségben és a csendes-óceáni zónában – olyan területeket is uralma alá hajtott, például Kubát és Puerto Ricót, valamint a győztes 1898-as háború után 20 millió dollárért Spanyolországtól megvásárolt  Fülöp-szigeteket, melyek az amerikaiakkal szemben is függetlenségre vágytak. A semlegesség inkább Európa felé érvényesült, ezért vonakodott Amerika beavatkozni az európai hadszíntéren az első, majd a második világháborúba is. Ismeretes, hogy Wilson elnök a „nagy háború” utolsó előtti évéig fenntartotta az amerikai semlegességet, és csak 1917 áprilisában üzent hadat Németországnak, miután a német tengeralattjárók sorra süllyesztették el a kereskedelmi hajókat az Atlanti-óceánon. Ez a hezitálás ismétlődött meg a második világháborúban is: a nemrég bemutatott, A legsötétebb óra című film egyik emlékezetes jelenete, amikor Winston Churchill a főhadiszállásról titokban felhívja Roosevelt elnököt, aki a semlegességre hivatkozva sajnálattal közli, hogy nem tud közvetlen segítséget küldeni. Az Egyesült Államok végül csak 1941 decemberében lépett fel Hitlerrel szemben, azt követően, hogy Berlin hadat üzent Washingtonnak.

Újfajta birodalomépítés

Az Egyesült Államok a második világháborús győzelem után is igyekezett elrejteni azt, hogy valójában birodalomként működik. George W. Bush még 2003-ban is azt mondta – formálisan valóságot állítva –, hogy Amerikának „nincsenek területi ambíciói. Mi nem törekszünk birodalomépítésre. Nemzetünk magunk és mások szabadsága mellett kötelezte el magát.” A realitás persze más, és ezt amerikai elemzők is elismerik. George Friedman „szándékolatlanul létrejött birodalomnak” nevezi Amerikát, ami „nem egy konkrét terv alapján és nem is szándékosan jött létre. Az Egyesült Államok a második világháborútól a hidegháború végéig lépésről lépésre haladt jelenlegi státusa felé, amely azonban csak 1991-ben, a Szovjetunió összeomlásával relizálódott, amikor az USA kollosszális ereje ellensúly nélkül maradt” – írja a Stratfor Intézet világhírű geopolitikai elemzője a magyarul is megjelent A következő évtized című könyvében.

Amerika hatalma annyiban feltétlenül más, mint a korábbi birodalmak, hogy nem a területi birtoklásra, hanem régi és új eszközök kombinációjára épül: pénzre, kereskedelemre, technológiára, ideológiára, életformára – és persze a hadseregre. Csak néhány adat ezeknek a jelentőségéről: a dollár mint világpénz folyamatos – ingyenes vagy a piacinál kedvezőbb – hitelforrást biztosít az Egyesült Államok számára. Az amerikai jegybank, a FED 2018. januári adatai szerint a forgalomban lévő készpénzállomány értéke 1,61 billió (1610 milliárd) dollár, amelynek több mint fele külföldön lehet, tehát nem vesz részt az amerikai gazdaság működésében. (Pontos számot nem tudnak mondani, mert a készpénz még a jelenlegi és egyre szigorodó korlátozások mellett is széles körben vihető külföldre, nem véletlen, hogy a legnagyobb címlet, a 100 dolláros teszi ki a teljes bankjegyállomány háromnegyedét.)

Egyben Amerika a világgazdaság motorja is: az 1994 és 2003 közötti évtizedben a teljes globális gazdasági növekedés 60 százaléka Amerikából eredt, nem utolsósorban a kaliforniai Szilícium-völgyből kiinduló technológiai forradalom eredményeként. És még azok az országok is, amelyek jelentős kereskedelmi többletet érnek el az Egyesült Államokkal szemben – Japán, Kína, a délkelet-ázsiai kistigrisek és Németország –, a pozitív egyenleg jelentős részét visszaforgatják Amerikába. „Az amerikai gazdaság, akár egy hatalmas örvény, mindent magába szippant, kiszámíthatatlan áramlatai pedig képesek gazdaggá tenni vagy darabokra szaggatni a nála kisebb országokat. Amikor az amerikai gazdaság teljes fordulatszámon pörög, a gépezetet működtető motorként funkcionál; amikor viszont akadozni kezd, a gépezet egy szempillantás alatt leállhat. Nincs még egy olyan gazdaság, amely ekkora hatást gyakorolna a világra, vagy amely ilyen hatékonyan összetartaná azt” – írta Friedman.

Amerikát szokás jóindulatú birodalomnak is nevezni, mondván: nem katonai erővel, hanem eszméi, értékei, kultúrája és termékei révén érvényesíti befolyását más országokban. Ez így is van: amerikai fejlesztésű eszközök vannak a kezünkben, a nappalinkban és az irodánkban, amerikai mintára alakult át a közétkezés és a kiskereskedelem. Ami pedig a kultúrát illeti, múlt heti számunkban idéztük Doron Eran izraeli filmrendezőt, aki szerint „a film a legerőteljesebb csatorna, amin keresztül gondolkozásra tudjuk serkenteni a világot. Hollywood ugyanis mindent megváltoztatott. Mindent el tudnak adni”. (Mit tett Yeshua Jakovval? Hetek. 2018. február 16.)

A jóindulatot azonban a világ legnagyobb hadserege, és az ezt támogató globális hírszerzési és műholdas hálózatok nyomatékosítják. „Akárcsak Róma légiói, az amerikai csapatok is megelőző szándékkal állomásoznak megannyi országban, hiszen a haderő használatának leghatékonyabb módja a prevenció, a probléma elfojtása még azelőtt, hogy fenyegetővé válhatna” – véli Friedman, aki szerint a katonai jelenlét az Amerika számára kedvező gazdasági feltételek védelmét is szolgálja. 

Rendíthetetlen?

Ha ilyen stabil alapon nyugvó, érdemi riválisok nélküli, érdekeit lehetőség szerint csak puha eszközökkel biztosító kvázibirodalom az Egyesült Államok, akkor van-e értelme arról beszélni, hogy elvesztheti világuralmi pozícióját? A kérdést Kánai András jövőkutató teszi fel a tavaly a HVG Könyvek sorozatban megjelent Holnap történt című könyvében, amely közel egy tucat kortárs sci-fi regényt idéz, amelyek témája Amerika bukása. A művekben visszatérő motívum a gazdasági válság, a kommunista forradalom, a kínai (régebben szovjet, újabban észak-koreai) invázió, természeti csapások és klímaapokalipszis. Nagyjából ezek az okok – plusz még a földönkívüliek – szerepelnek a számtalan hollywoodi katasztrófafilmben is, amelyek Amerika bukását vizionálják.

A keletről és nyugatról hatalmas óceánok határolta, észak és dél felől pedig nagyságrendekkel gyengébb államokkal szomszédos Egyesült Államoknak katonai inváziótól aligha kell tartania. Saját területén utoljára ilyen támadás több mint 200 éve, az 1812–14-es háborúban érte, amikor Nagy-Britannia porig égette a fiatal fővárost, Washingtont. (Pearl Harbornál a japán támadásban nem vettek részt szárazföldi csapatok.) Az óceánok nemcsak fizikai védelmet, hanem időnyereséget is jelentenek egy ellenséges támadás esetén. Ha bombázórajokat vagy interkontinentális rakétákat indítanának az Egyesült Államok ellen, akkor Amerikának bőven lenne ideje a védekezésre, köszönhetően a globális műholdhálózatának.

Természeti kincsek és energiahordozók tekintetében is sokkal jobban áll ma az Egyesült Államok, mint 40-50 éve, az olajválság idején. „Az ország ugyanis 2013-ban hivatalosan is a világ legnagyobb olajtermelő országává vált, megelőzve Szaúd-Arábiát. A sikertörténet egyik motorja, hogy a területén óriási palaolaj-lelőhelyek találhatók. Egyes becslések szerint az amerikaiak 2020-ra önfenntartóvá válnak” – írja Kánai, aki a gazdaság másik fő pillérében, a minőségi oktatásban is verhetetlennek látja az Egyesült Államokat: az OECD 2013-as jelentése szerint míg Franciaországban a lakosság 18, Németországban pedig 13 százaléka rendelkezik legalább főiskolai végzettséggel, addig az Egyesült Államokban ez az arány 31 százalék. „A világ húsz legjobb egyeteme közül tizenöt, az első százból pedig negyvennégy található itt”, nem is beszélve az amerikai Nobel-díjasok elsöprő fölényéről.

Elsötétülő világ

Sokkal védtelenebb azonban az Egyesült Államok a természet erőivel szemben, nem véletlenül készült ezek különböző variációiról annyi apokalipszis-film. Tavaly nyáron a Hetek is beszámolt arról a jelentésről, amelyet a CIA volt igazgatója, R. James Woolsey vezetésével működő kutatócsoport készített. Ebben egy X kategóriájú, globális hatásokkal járó napkitörés következményeit elemezték. Eszerint az egész Egyesült Államokra kiterjedő tartós áramszünet esetén egy év alatt akár tízből kilenc amerikai lakossal is végezne az éhezés és a betegségek a gazdasági és állami ellátórendszer összeomlása miatt. A civilizációnk fundamentumát jelentő elektromos hálózat kiesésével ugyanis egy pillanat alatt leállna a teljes kommunikációs rendszer, megszűnne a kereskedelem, megbénulna a közlekedés. A néma, sötétbe borult otthonokban nem folyna többé víz a csapból, a benzinkutakra hónapokra kikerülne az „elfogyott” tábla, a gázvezetékek pedig kiürülnének. A nagyvárosok fokozatosan élelem, gyógyszer és ivóvíz nélkül maradnának, miközben a TV, internet, rádió hiányában mindenki elszigetelődne a központi információforrástól. Idővel a használhatatlan, lemerült elektronikai eszközök milliószámra hevernének szétszórva a kivilágítatlan utcákon, a munkahelyére pedig senki nem járna be többet. A globális áramszünet azonnali és teljes gazdasági összeomláshoz vezetne, mivel nincs olyan iparág, amely termelni tudna elektromos áram hiányában. A kitörő éhségben százmilliók halnának meg csendben szenvedve, ezzel párhuzamosan a szennyezett ivóvíz járványok sorát robbantaná ki, amit a túlterhelt, működésképtelen, eszközök és ellátás hiányában szenvedő kórházak képtelenek lennének kezelni. Az elkeseredett tömegek előbb-utóbb zavargásokba kezdenének, miközben élelmiszerek és létszükségleti cikkek után kutatva fosztogatnának, ez pedig kikerülhetetlenül fegyveres konfliktushoz vezetne a szűkös erőforrásait védő államapparátussal szemben. (Az egy másodperces apokalipszis. Hetek, 2017. május 5.)

Hasonló drámai követkeményekkel járna egy puszító, 8-as erősségű földrengés a kalifornai partoknál, amely padlóra küldheti Los Angelest, San Franciscót és az amerikai technológiai ipar motorjának számító Szilícium-völgy büszkeségeit, Hollywoodról nem is beszélve. Újabban sokat hallani a Yellowstone Nemzeti Park alatt meghúzódó hatalmas vulkanikus magmatengerről, amelynek kitörése a modern kori amerikai történelem egyik legnagybb természeti katasztrófájánál, a St. Helens-hegy felrobbanásánál is nagyságrendekkel pusztítóbb lenne.

A morális szakadék

A történelemből is ismert, hogy külső hódítók és természeti csapások mellett belső, morális okok is alááshatják egy birodalom erejét. Kézenfekvő példa erre Róma, amelynek bukását jóval megelőzte a társadalmi erkölcsök megromlása. Jonathan Cahn rabbi már említett, Paradigma című könyvében az Egyesült Államok erkölcsi hanyatlásának több szakaszát írja le. Az első végzetes lépés a lejtőn a Legfelsőbb Bíróság 1973-as döntése volt az abortusz országos, széles körű engedélyezéséről. Erre válaszként a nyolcvanas években, a Reagan-kormányzat idején több keresztény-konzervatív mozgalom is létrejött, amelyek az élet védelmét a fogantatástól képviselték. A lejtőn a következő szakasz Bill Clinton és felesége tevékenységéhez köthető. Clinton elnöksége első évében engedélyezte a meg nem született magzatok testrészeinek kísérleti célú felhasználását, majd 1995-ben felülbírálta az abortusz – ha lehet ilyen fokozatokat felállítani a csecsemőgyilkosságok között – leggonoszabb formájának tilalmát. Ennek következtében az abortuszklinikákon mindennapos gyakorlattá vált a „részleges szüléssel járó abortusz”, amely során megindítják a szülést, majd a magzat koponyáját a méhen kívül összeroppantják. Így a többi testrésze ép marad további felhasználási célokra.

Clinton nemcsak az élet védelmével kapcsolatos évezredes tradíciót rúgta fel, hanem más területen is szakítani kívánt a társadalmi morális alapokkal. Előfutára volt a melegházasság engedélyezésének, amelyet Barack Obama elnöksége idején, 2015-ben erősített meg szövetségi szinten a Legfelsőbb Bíróság. Clinton volt az első amerikai elnök, aki felszólalt egy melegaktivisták számára tartott rendezvényen, és ő vezette be a meleg büszkeség hónapját, amely azóta az egész világon elterjedt. A Clinton-évek után ismét átmeneti megtorpanás következett, ám Barack Obama nyolc évében a „progresszív” társadalomátalakítás a korábbinál gyorsabban folytatódott. A melegházasság engedélyezése után a transzneműek helyzetbe hozása lett a cél, a mellékhelyiségektől a hadseregig. Obama után most újra olyan elnöke van Amerikának, aki fontosnak tartja az élet védelmét, és ezt tettekkel is bemutatja: Donald Trump például megvonta az abortuszt népszerűsítő, magzati testrészekkel kereskedő szervezet, a Planned Parenthood állami támogatását. A romlás újra lassult, de Amerikát továbbra is nagyobb veszély fenyegeti belülről, mint a külső ellenségei részéről.

Olvasson tovább: