Kereső toggle

Halálos rendszerhibák

A romagyilkosságok és az igazságszolgáltatás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 2008-2009-es romagyilkosságok kapcsán nemrég könyv jelent meg arról a sok mulasztásról, hibáról, amit a nyomozó szervek követtek el, és amin több emberélet múlt. A felelős vezetőket a későbbi eljárás során felmentették. Mindeközben a roma–nem roma viszony nem sokat javult.

„Mindet ki kellett volna irtani” – ilyen vagy ehhez hasonló „többségi” megjegyzésekről is beszámoltak lapunknak azok az újságírók, akik a 2008-2009-es romagyilkosságok településein azóta többször is megfordultak. Mint ismert, a négy elfogott elkövető előre kitervelten, módszeresen, pusztán a származás alapján ölt védtelen embereket: összesen kilenc helyszínen támadtak, hat roma ember életét oltották ki, öt embernek pedig súlyos sérüléseket okoztak, s az áldozatok között gyermekek is voltak. A cél egy polgárhá-ború kiprovokálása volt.

Félnek beszélni

A P’amende roma magazinműsor munkatársai szerint ma a legtöbb településen ugyanaz a szegénység és kilátástalanság uralkodik, mint tíz éve, tetézve a némasággal. A bizalmatlanság fölerősödött, az együttélés, ha lehet, még keservesebb. Hogy mennyire negatív lehet a közhangulat ezeken a vidékeken, az akkor kezd számunkra is világossá válni, amikor megpróbálunk túlélőket megszólaltatni – és folyamatosan falakba ütközünk.

Kíváncsiak lennénk többek között a kislétai polgármester véleményére is: hogyan él ma a falu, mennyire dolgozták fel a múltat. De a helyi vezető megkeresésünkre elmondja: nem kíván szerepelni, különben is régen volt már az eset. Szavaiból kitetszik: a helyiek nem kérnek a médiamegkeresésekből, amelyek sok negatív tapasztalatot hoztak számukra. Az önkormányzati vezető félti a családját, a közösségét, ezért köszöni, nem nyilatkozik.

Kislétáról tudni kell, hogy a gyilkosságok legutolsó helyszíne volt, ahol az akkori – és egyben mai – polgármester és családja is az elkövetők célkeresztjében állt. Neki a baloldali politikai kapcsolatain kívül az volt a „fő bűne”, hogy jól bánik a helyi cigánysággal, munkát ad nekik, és más módon is segíti őket a beilleszkedésben. Az ellene irányuló merénylet nehezen kivitelezhetőnek bizonyult, ezért a gyilkosok végül nem rá, hanem egy alvó roma édesanyára és 13 éves lányára törtek egy éjszaka, és szitává lőtték őket. A kislány csodával határos módon, ám maradandó sérülésekkel maradt életben, az édesanyja azonban rögtön meghalt.

Nem sokkal később a Hír Tv a gyilkosság okát szerelemféltésként mutatta be, amitől a kislétaiak felháborodtak. Joggal, hiszen a romagyilkosság-sorozatot az utolsó, kislétai gyilkosság után „már” a nyomozó hatóság is egymással összefüggő, szervezett, rasszista indítékú akcióként kezdte kezelni.

Vadászjelenetek

„Pár évente végigjártam ezeket a településeket, és az a tapasztalatom, hogy az úgynevezett átlagemberek körében is az a megítélés, hogy a cigányok megérdemelték, amit kaptak, mert nyilván megvolt rá az ok. Persze vannak olyan hangok, hogy gyereket azért nem kellett volna – nyilván a felnőtt más kategória” – meséli Tódor János oknyomozó újságíró, akinek nemrég jelent meg a könyve Vadászjelenetek Magyarországon címmel a gyűlölet-bűncselekményekről.

Hangsúlyozza: a közhangulat elválaszthatatlan a hivatalos propagandától, amely a gyilkosságok idején sokáig azt sulykolta, hogy a cigányok egymás közti leszámolásáról van szó. Az akkori igazságügyi miniszter, Draskovics Tibor szintén uzsoraleszámolást emlegetett. Ennek megfelelően három tarnadobi cigány fiatalember közel 11 hónapig ült előzetes letartóztatásban a nagycsécsi ügy miatt (ez volt az első olyan támadás, ahol gyilkosság is történt, egy cigány nőt és egy férfit lőttek le) – s mint kiderült, a letartóztatásuk tévedés volt, de Tódor információi szerint még csak elnézést sem kértek tőlük emiatt.

„A rendőrségre jellemző, hogy mindig a könnyebb ellenállás irányában indul el, és ez találkozott a közhangulattal és a politikai elvárással is” – mondja az oknyomozó újságíró, aki nemegyszer maga hívta fel az illetékes rendőrök figyelmét a nyomozás elvarratlan szálaira, például az elkövetők szélsőjobbos és egyéb kapcsolataira. A sorozatos melléfogásokat Tódor – nem kevés jóindulattal – a hozzá nem értéssel, a tapasztalt rendőrök nyugdíjba küldésével magyarázza, bár kérdésünkre nem tagadja, hogy a rendőrség sem mentes a rasszizmustól, és a mindenkori politikai elitnek sem kifizetődő a cigányok melletti kiállás.

„A per folyamán végig világos volt, hogy a magyar állam szempontjából három dolog nem lenne előnyös, ha nyilvánosságot kapna: a rasszista indíték, a szervezett bűnözés és a szélsőjobboldali szervezetek – ez utóbbiak ki is maradtak a történetből” – állapítja meg az újságíró. Hozzáteszi: az ügyészség hivatalból nem foglalkozik illegális szélsőjobboldali szervezetekkel, így a Magyar Nemzeti Arcvonallal sem, amelyhez az egyik elkövetőnek, Kiss Istvánnak is voltak kapcsolódásai. Az ilyen paramilitáris szervezeteket a titkosszolgálatok tartják szemmel, s – már csak forrásaik védelmében is – a lehető legkevesebb információt adják tovább a rendőrségnek. Vélhetően azt is csak akkor, amikor a rendőrség óriási politikai nyomás alá kerül, hogy minél hamarabb tetteseket produkáljon, és lezáruljon az ügy.

Elkerülhető lett volna

Tódor könyve végigveszi a nyomozás során figyelmen kívül hagyott körülményeket, kapcsolatokat, bizonyítékokat, s ilyenformán egy újabb lesújtó látleletet kapunk a hazai igazságszolgáltatás működéséről. Talán a leghajmeresztőbb adalék, hogy Csontos István – az utolsó két merénylet sofőr résztvevője – korábban szerződéses katonaként szolgált, sőt a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) informátora is volt – papíron egészen 2009 májusáig. Társát, Kiss Istvánt pedig szélsőjobboldali kapcsolatai miatt korábban is megfigyelés alatt tartotta a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH), így a 2008 elején lehallgatott telefonbeszélgetéseiből ki is derítette, hogy két későbbi bűntársával lőfegyverek beszerzését tervezi – ennek ellenére az NBH nem látta megalapozottnak, s így 2008 májusában meg is szüntette Kiss további megfigyelését. Mint utóbb kiderült, Kissék egy besenyszögi vadőr kirablásával a fegyverrablást 2008 márciusában meg is valósították – ám ezt a rablást a hatóságok csak azután hozták összefüggésbe a romagyilkosságokkal, hogy másfél év múlva letartóztatták a gyilkosokat, és a náluk lefoglalt fegyvereket a vadőr felismerte a tévében. A könyvből kiderül, hogy 2008-ban Kiss István megfigyelésének folytatása esetén a gyilkosságsorozat valószínűleg elkerülhető lett volna.

2009 őszén a titkosszolgálatok felelősségét parlamenti munkacsoport is vizsgálta, amelynek jelentése kimondta az NBH volt vezetőjének, Laborc Sándornak és a titkosszolgálatokat felügyelő miniszternek, Szilvásy Györgynek a szakmai és politikai felelősségét. A mulasztások ügyében az NBH-nál 2009-ben belső vizsgálat is zajlott, ami egyes beosztottakkal szembeni fegyelmi eljárásokkal és elbocsátásokkal végződött. A Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat pedig 2013 őszén hozta nyilvánosságra belső vizsgálatuk eredményét, melyben megállapították, hogy a KBH korábbi vezetése szakmai hibák sorozatát követte el, leginkább azzal, hogy elhallgatta, sőt letagadta a Csontossal való kapcsolatot. A KBH vezetőit végül titkosított eljárás keretében 2015-ben felmentették.

Mindez annyiból sem mellékes, mert a cigánygyilkosságok értelmi szerzőjének, Kiss Árpádnak az volt a tézise, hogy mivel nem jól működik a hazai igazságszolgáltatás, a rendőrség a „cigánybűnözést” nem képes visszaszorítani, s mivel a Magyar Gárda is gyenge ehhez, ezért majd ők veszik kézbe a dolgokat. Tódor a körülmények megvilágítása céljából tér ki könyve első részében a „magyargyilkosságokként” ismertté vált esetekre, így a 2006-os olaszliszkai tanárgyilkosság vagy a 2009-es Cozma-gyilkosság szintén erősen kifogásolható nyomozói teljesítményére is (utóbbi bűncselekmény áldozata nem magyar, hanem Marian Cozma román kézilabdázó volt - A szerk.).

„A hazai média olvasatában egyszerű volt az összefüggés: az egyikben romák öltek magyarokat, azután meg magyarok romákat. Miközben elsikkadt az alapvető különbség, hogy az egyikben hirtelen felindulásból, a másikban előre kitervelten, szándékos megfontolásból elkövetett emberölésekről beszélünk” – mondja Tódor. Hozzáteszi: az etnikai jellegű feszültségek a rendszerváltás után kezdtek el fölerősödni, és mostanra váltak kiélezetté. A vidéki Magyarország társadalmi problémáit pedig aligha fogja tudni a rendőrség megoldani.

Nem mindenki bűnhődik?

A gyilkosságok helyszínein az utóbbi évtizedben különösen megnövekedett a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Csonka Árpád ügyvéd szerint nem meglepő, hogy az érintettek ma nem akarnak nyilatkozni, mondván: féltik magukat és a családjukat.

„Teljes joggal gondolják azt, hogy nem minden elkövető került rendőrkézre, és joggal félnek a mai napig” – mondja a roma származású ügyvéd, aki a cigánygyilkosságok öt érintett családjának volt a sértetti képviselője, s munkájáért nem kért térítést. Mint emlékeztet rá, az áldozatok, illetve családjaik anyagi kártérítést kaptak az államtól, de pszichológiai segítséget nem.

Az ügyvéd szerint magát a bírósági ítéletet nem érheti kifogás, viszont a tárgyalótermi tapasztalatok nem erősítették a cigány családok biztonságérzetét. „A büntetés-végrehajtási őrök úgy kísérték be a tárgyalásra a vádlottakat, mint bajtársak a bajtársakat. Cinkos pillantásokat, egyfajta azonosulást lehetett tapasztalni a hasonlóan kigyúrt, tetovált őrök részéről a vádlottak irányában” – mondja Csonka Árpád.      

A bírósági tárgyalások visszatérő koreográfiája, hogy mindenki visszaél a romák kiszolgáltatottságával. „Az elsőfokú eljárás alapos és korrekt volt, de ez a hozzáállás ott is tapasztalható volt. Például kitüntető kedvességgel, türelemmel és udvariassággal bánt a bírói tanács az elkövetőkkel, ugyanakkor a sértettekkel, akik családtagjaikat veszítették el, vagy ők maguk szenvedtek el sérüléseket, bizony nem egyszer volt durva, türelmetlen a hangvétel” – meséli az ügyvéd.

A bizonytalanságot tetézi a nyomozati szakaszban történt számtalan hiba, tisztázatlanul maradt körülmény, amiből valószínűsíthető, hogy az elkövetők többen lehettek, és széles támogatói háttérrel rendelkeztek. Csonka Árpád szerint az igazságszolgáltatáshoz hasonlóan a média sem kezelte helyén a gyilkosságokat, s emögött sokkal inkább hozzáállásbeli, mintsem hozzáértésbeli hiányosságokat lát. Ideérti az olaszliszkai eset vagy a Cozma-ügy etnikai konfliktusként való kezelését is, amivel szerinte megágyaztak a későbbi romagyilkosságoknak.

Csonka és Tódor egyaránt úgy véli, hogy a cigányellenességben ma társadalmi egység van, s ezzel szembemenni minden pártnak öngyilkosság. Úgy látják, hogy a mindenkori politikai elit az előítéletek fenntartásában érdekelt, ezért erősödik a kirekesztő, bűnbakképző hangnem, s ezért van az, hogy a gyakran szegénységproblémának titulált cigánykérdés mára politikai ütőkártya lett.

közreműködött: Jankovics Tímea

A merényletek kronológiája

● 2008. július 21-én Galgagyörkön többször rálőttek két lakóházra.
● 2008. augusztus 8-án  Piricsén Molotov-koktélt dobtak két cigányok lakta házra, s az egyik épületből kimenekülő asszonyt lábon lőtték.
● 2008. szeptember 5-én Nyíradony-Tárnapuszta egyik házának ablakára két lövést adtak le.
● 2008. szeptember 29-én Tarnabodon többször rálőttek egy házra.
● 2008. november 3-án Nagycsécsen Molotov-koktélokat dobtak, és rá is lőttek két házra. Az egyik házból kimenekülő 43 éves roma férfit és egy 40 éves roma nőt agyonlőttek.
● 2008. december 15-én Alsózsolcán egy roma fiatalembert lábon lőttek a háza udvarán.
● 2009. február 23-án Tatárszentgyörgyön Molotov-koktélt dobtak egy ház tetejére, majd  a lángok közül  kimenekülő 27 éves roma apát és 5 éves kisfiát agyonlőtték, a hatéves kislányát életveszélyesen megsebesítették.
● 2009. április 22-én Tiszalökön egy munkába induló 54 éves roma férfit lőttek le a saját udvarában.
● 2009. augusztus 3-án Kislétán éjjel álmában lőttek agyon egy 43 éves roma nőt, a 13 éves kislányát életveszélyesen megsebesítették.
Az elkövetőket – Kiss Árpádot, Kiss Istvánt, Pető Zsoltot és Csontos Istvánt – 2009. augusztus 21-én fogta el a rendőrség egy debreceni szórakozóhelyen, ahol ketten kidobóként dolgoztak. Az első-, másod- és harmadrendű vádlottakat bűnösnek találták ötszörösen minősülő emberölésben és más erőszakos cselekményekben. A döntés szerint az emberöléseket aljas indokból, több emberen, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, részben 14. életévét be nem töltött személyek sérelmére követték el. A negyedrendű Csontos István a minősített emberölések bűnsegédje volt.

Olvasson tovább: