Kereső toggle

Sorosék a vészkorszakban

A megszállás és a „legboldogabb hónapok”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyar zsidók százezrei számára a 20. század közepe életük legsúlyosabb traumáját jelentette. a 2018-as választási kampány központi figurájává vált Soros György élete alapélményének tartja az ország német megszállásának időszakát.

Soros György édesapja, Soros Tivadar Álarcban című könyve 1965-ben jelent meg, amely bepillantást enged a család náci megszállás alatti mindennapjaiba. Az 1944 márciusától kezdődő 10 hónap minden szempontból elementáris élettapasztalat volt Soros György számára. A Heteknek évekkel ezelőtt egy interjúban így fogalmazott: „Ezt az időszakot tartom életem alapvető élményének. Ez formált olyanná, amilyen lettem. Ebből származott további tevékenységem is, erre van ráépítve. Meggyőződésem, hogy későbbi sikereimben is óriási szerepet játszott. Apám és ez az élmény volt a legnagyobb befolyással rám.” (Nem voltunk hajlandók áldozatok lenni. Hetek, 2004. július 23.) Apja könyvéhez írt előszavában kiemeli, „csodálta és imádta apját”, mert „ura volt a helyzetnek, tudta mi a teendő”. Sőt, egyenesen úgy fogalmaz: „Talán szentségtörésnek tűnik: életem legboldogabb időszaka volt ez a tíz hónap, tizennégy éves koromban.”

A „kaland” elkezdődik

„Úgy szép az élet, ha változatos és kalandos, de nem árt, ha szerencséje is van az embernek” – ezzel a kissé meghökkentő és egyben rendkívül laza mondattal kezdi könyvét Soros Tivadar. A családfő ugyan rendszeresen hallgatta az idegen nyelvű rádióadásokat, és követte a nemzetközi eseményeket, a német megszállás őt is váratlanul érte. A rendkívüli helyzetekre viszont fel volt készülve, s az Oroszországban elsajátított „túlélőművészetét” (lásd sorozatunk első részét) igyekezett megismertetni fiaival is, akik érdeklődve és buzgón hallgatták a kávéházakban és fürdőkben elhangzó kalandos történeteket. Tivadar a magyarországi helyzet súlyosbodásakor is fontosnak tartotta, hogy fiai minden apróbb döntésbe be legyenek avatva. A sárga csillagos rendeletet követően például a 14 éves „Gyurit” vette maga mellé, hogy egy kis villamosozás során felmérjék a budapesti lakosság lelkiállapotát az antiszemitizmus függvényében. Két megjegyzést kaptak csupán, az egyik utas lemalacpofázta a fiatal fiút, míg egy másik azon csodálkozott, hogy a szőke fürtös utas bizony zsidó.

György apja amúgy megemlíti, hogy komolyan fontolgatták még a háború előtt, hogy kiköltöznek az Egyesült Államokba. A bécsi és berlini ingatlanok eladása kapcsán a rokonaival Svájcban találkozott, végül azonban nem jutottak dűlőre, mivel az anyósa kevesellte a házakért kínált korábbihoz képest drasztikusan lecsökkent árat. Végül az ingatlanok megmaradtak, sőt a Kossuth téri, a Parlamentre és a Dunára néző lakásuk mellé csináltattak Kozma Lajossal (ismert építész, Tivadar barátja) egy búvóhelyet az Eskü téren (ma Március 15. tér) saját vészkijárattal, álfalakkal, elektromos vészjelzővel, és a pincében egy rejtett óvóhellyel. A menedék kiválóan megfelelt két férfiember számára, viszont a korábbi élethelyzetekkel szemben Sorosnak most már a négytagú családjáról és rokonságáról is gondoskodnia kellett.

Tivadar említ egy történetet öccsével, Zoltánnal kapcsolatban. A férfit a németek egy alkalommal többedmagával egy zsinagógába zárták, ahol vélhetően a deportálásra gyűjtötték össze az embereket. Zoltán az épületben levő telefon segítségével jelzett Tivadarnak, aki viszont nem igazán tudott segíteni. A testvér végül Istenhez imádkozott (bátyjával ellentétben ő mélyen vallásos volt), majd talált az épületben egy másik kijáratot is, amelyet nem őriztek a német katonák. Később hálát is adott Istennek a szabadulásért.

A mimikri nagymestere

A mimikri a biológiában azt jelöli, amikor egy állat teljesen belesimul a környezetébe. Soros Tivadar is úgy látta, hogy a következő hónapokat csak úgy vészelhetik át, ha nem zsidóként élnek. Bár saját maga számára egy sor lehetséges megoldást felvázolt (szökés a Szovjetunióba, ellopni egy uniformist), családos emberként arra jutott, hogy hamis iratokat kell szerezniük és külön kell válniuk.

Tivadar rövid időn belül felismerte a hamisítványokkal való kereskedésben rejlő lehetőségeket, így nemcsak a családtagjai és rokonsága számára igyekezett igazolványokat szerezni, hanem tízszeres, húszszoros haszonnal azokat eladásra is kínálta nemes, gazdag és arisztokrata zsidók számára. Ugyanakkor rendszeresen megjegyzi, hogy szegényebb embereknek ingyen is segített. Tivadar alapelve volt, hogy feleslegesen nem szabad kockázatot vállalni, s késznek kell lenni kompromisszumokra is. „Nem lehet elvont eszmék szerint élni, néha elkerülhetetlen a megalkuvás. Az élet voltaképpen a megalkuvás tudománya” – hangoztatta. A segítségnyújtással kapcsolatban a gyerekeit arra tanította, hogy ne mondjanak nemet a segélykérőknek, ugyanakkor „csak akkor kell segítenünk, ha az eredmény felülmúlja a befektetett energiát, vagy áldozatot”.

Tivadar a saját hamis identitását egy volt munkatársától szerezte, így Szabó Elek néven élt. A viszontagságos körülmények ellenére nem volt hajlandó lemondani a kényelemről, eredeti terve szerint egy szállodába költözött volna a háború idejére, viszont félő volt, hogy ilyen helyen állandó vendégként előbb-utóbb valaki felismeri. Ennek ellenére igyekezett a belvárosi búvóhelyét is úgy alakítani, hogy kellően közel legyen a Rudas-fürdőhöz, ahová rendszeresen átjárt, míg esténként a Duna-parton való sétálgatás volt az elfoglaltsága.

Ha esetleg készpénzszűkébe került, „Elek” ügyvédi tanácsadással (olyan gazdag zsidók számára, akik nemcsak az életüket, hanem a vagyontárgyaikat is szerették volna megmenteni) és a Horthy-féle Vitézi Rend hamisított okleveleinek értékesítésével szerzett jelentős bevételeket. Mindeközben a vidéken tartózkodó rokonok sora sokkal rosszabbul ment. Több testvére gettóba került, volt akit csak hatalmas összegért cserébe sikerült kimenteni. Egyik nővére kevésbé volt szerencsés, őt Auschwitzba deportálták.

A háborús tapasztalatok kiérlelték Tivadarban a nemzetállami szuverenitással való szembenállást. Úgy vélte, az állampolgárokat és a fiatalokat arra kellene nevelni, hogy fontosabbnak tartsák a nemzetközi ügyeket a nemzetieknél. „Véleményem szerint addig nem lesz egészséges a nemzetközi élet, amíg nem változik meg a mostani felfogás az államok szuverenitásáról. A szédítő technikai fejlődés elavulttá és tarthatatlanná tette az alapos revízióra szoruló mostani felfogást. Határt kellene szabni a nemzetállamok korlátlan hatalmának” – vélekedett.

Az örök 17 éves

A családtagok közül az idősebb Soros fiú, Pál ügye volt a legsürgetőbb, mivel már elmúlt 18 éves és megkapta a behívót a munkaszolgálatra. A szülők már egészen kicsi kora óta önállónak nevelték, jeleskedett a tanulmányaiban és a sportban is, így Tivadar úgy vélte, van elég érett, hogy maga döntsön a sorsáról. Pál végül elhatározta, hogy inkognitóba vonul, és nem tesz eleget a behívásnak. Innentől kezdve Balázs József néven élt (születési évét pedig átírták úgy, hogy 17 éves legyen). Nem töltötte tétlenül a napjait: apja leírása szerint ide-oda vetődött a munkahelyein – dolgozott töltőtoll- és rádiógyárban is, bár ez utóbbi helyen olyan sok volt az álnéven dolgozó zsidó, hogy a kockázat miatt a fiúnak tovább kellett állnia. Hónapok alatt több műszaki tanfolyamot is elvégzett, kitanulta a hegesztést, az autóvezetést és a gépjavítást is. A Heteknek Soros György azt is elmondta, hogy rövid ideig pénzmosodában is dolgozott a bátyja. Sőt, hamis személyazonosságának köszönhetően a legkedveltebb hobbijáról, a sportolásról sem kellett lemondania, rendszeresen bekéredzkedett a lágymányosi teniszpályán játszó lányok mellé egy-egy partira.

Tivadar nemcsak Pálnak, hanem a fiú ismerőseinek is segített. Fia barátnője például egy ideig náluk, majd később Balatonalmádiban annál a Brandeisz családnál bujkált, akik Soros Erzsébetet és Györgyöt is befogadták. Egy másik barátját, Danyi Jancsit pedig azt követően istápolta a nevelőapának tartott Tivadar, hogy a bokszoló háttérrel rendelkező zsidó fiú alaposan helybenhagyott egy antiszemita fiatalt, aki zaklatni kezdte a barátnőjét.

Pál végül egyik utolsó búvóhelyeként egy fasiszta házinénihez került a Műszaki Egyetem közelében, aki állandóan azt szorgalmazta, hogy a sportos felnőtt fiú vonuljon be a seregbe, vagy csatlakozzon valamilyen katonai szervezethez. A német megszállás utolsó heteiben a Soros fiúk visszaköltöztek az apjukhoz és ott várták meg a bevonuló orosz csapatokat. „Szerencsém volt, hogy túléltem. Nem kétlem, hogy ezek a tapasztalatok befolyásolták az életem hátralevő részét” – emlékezett vissza Pál apja könyvéhez írt előszavában.

Erzsébet, azaz Júlia

Tivadar felesége és anyósa már nehezebb falat volt a beolvadást illetően. Előbbi azért, mert túl félénk és nyugtalan természet volt a szerepjátszáshoz, utóbbi pedig egyszerűen nem kívánt hazudni zsidó identitásáról. A visszaemlékezések szerint Erzsébetet nagyon megviselte a sárga csillagos rendelet, a megszállás elején sírva varrta fel a ruhákra a szimbólumot. Olyannyira belebetegedett ebbe, hogy az orvos gyomorfekélyt állapított meg nála, így Tivadar sürgősen intézkedett felesége elhelyezését illetően. Elsőként egy Zavics nevű családnál húzta meg magát, ahol rendkívül rossz körülmények között zsúfolódtak össze öten egy kis szobában. Később Érdre került, ahol szállásadója egy helyi nyilas vezető volt. Erzsébet azonban nem volt nyugodt, végig azt hitte, hogy megfigyelik. Elképzelhető, hogy aggodalma nem volt alaptalan, hiszen rövid időn belül megjelentek nála a csendőrök névtelen feljelentésre hivatkozva. A spicli azt mondta a hatóságoknak, hogy a Bessenyei Júlia álnéven bujkáló nő valójában egy kommunista zsidó, aki titokban röplapokat gépel. Az igazoltatás során azonban Soros György anyjának sikerült annyira nyugodtnak és határozottnak maradnia, hogy végül meggyőzte a csendőröket hamis személyazonosságának valódiságáról. E szerint ő egy nemesi család leszármazottja, aki Berlinben volt gépíró, de betegsége miatt Magyarországra jött pihenni. „Holmi zsidó nyugtalanságnak a legapróbb jele sem látszott. Ekkor született meg Bessenyei Júlia” – írja Tivadar, aki innentől kezdve végig Júliaként utal feleségére.

A megpróbáltatásokat követően Erzsébet azonban összezuhant. Férje ezért beíratta a Rudas szállóba, ahol volt lehetősége kicsit kipihenni magát és feltöltődni. Később ő is leköltözött Balatonalmádiba, Brandeiszékhez. Összebarátkozott az evangélikus családdal, különösen Elza lányukkal, akivel a következő hónapokat együtt töltötték. Az idilli falusi élet nagyon megtetszett neki, rendszeresen jártak fürdeni és vitorlázni a Balatonra, miközben hosszas beszélgetéseket folytattak a szomszédban a szocialista érzelmű szőlésszel. A családdal kapcsolatos híreket Elza testvére, Erna szállította Budapestre, ahol aktívan igyekezett közreműködni további zsidók bújtatásában is. Amikor Tivadar kérdőre vonta, hogy miért vállal ekkora kockázatot, azt felelte, hogy azért, mert „a zsidók Isten kiválasztott népe”. A férfi megőrizte a családdal a jó kapcsolatot, viszont a könyvében Ernát „rögeszmés őrültnek” nevezte, egy „szentfazéknak, aki egy bibliai szektában kereste az üdvözülést”. Vele szemben Erzsébetet egyáltalán nem zavarta a család keresztény hite, az édesanya, Zsuzsi néni rendszeresen olvasott nekik fel a Bibliából, időnként zsoltárokat is énekelt.     

Erzsébet anyjával még nehezebb dolga volt Tivadarnak. Brust Irma rendkívül makacs volt, nem hitt a veszélyben, és nem akart bujkálni. Az Alagon szerzett lakásából is azonnal visszaköltözött budapesti luxuslakásába, amikor megtudta, hogy azt csillagos háznak jelölték ki. Féltette a drága bútorait. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a budapesti gettó kialakításakor ő is bekerült oda. Tivadar egy Imre nevű keresztény fiatalember és a fia, Pali segítségével hozatta ki onnan, majd egy másik búvóhelyet szerzett neki. Ott aztán megvádolták, hogy zsidó, s mivel nem volt hajlandó használni a neki szerzett Bessenyei Rozália álnevet, nem is tagadta származását. Végül Tivadar a Carlton szállodába íratta be. Itt sem volt teljes biztonságba, egy razzia során besorolták egy menetbe, ami a Duna-partra indult kivégzésre. Ekkor döntött úgy az anyós, hogy erélyesen kiáll a nyilas tisztek elé, és letagadja zsidó identitását. Elengedték.

Náci kollaboráns?

Az elmúlt két évben több sajtóorgánumban is lehetett olvasni, hogy a 14 éves Soros György a német megszállás során együttműködött a nácikkal a zsidó vagyonok elkobzásában, tehát kvázi kollaboráns volt. Ennél azért sokkal árnyaltabb a történet. A megszállás kezdetekor a németekkel együttműködő Zsidó Tanács György iskolájából is befogta a zsidó fiatalokat, hogy kézbesítsék a behívókat a prominens zsidó személyeknek. Amikor Tivadar megtudta, hogy fia futárkodik, dühös lett, és megtiltotta neki, hogy folytassa. György azzal védekezett, hogy mindenkinek elmondta, hogy ne engedelmeskedjenek a felhívásnak, de apja szerint a deportálásra kijelölt személyek értesítésében akkor sem szabad részt venni.

Később Tivadar több lehetőséget is megragadott, hogy fiát Kiss Sándor álnéven elhelyezze valahol. Először egy Alus nevű úrral próbálkozott, vele végül nem sikerült megegyezni, miután rendkívül szigorú feltételeket szabott. (Akkor is követelték volna a pénzt, ha Gyurit végül nem sikerül életben tartani.) Később egy Prohászka nevű buzgó katolikus családhoz került, akik harmadik gyerekükként gondoskodtak a zsidó fiatalról. Visszaemlékezések szerint egy ízben egy zsidókat szállító buszról kellett lehozni a hamis papírok segítségével. A kockázatvállalást György igyekezett meghálálni, apja segítségével sikerült egy jókora adag tápszert összegyűjteni a család babájának, akinek végül nem igazán ízlett a nehezen szerzett eledel.

Ezt követően fordult Tivadar a fiát nagyon kedvelő borbélyhoz, aki hosszas puhatolózás után a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozó Baumbach urat ajánlotta Soroséknak. A hivatalnok állami megbízásból elkobzott zsidó birtokokat mért föl. Tivadar több ezer pengőt adott a férfinak, hogy keresztfiaként nála lehessen a 14 éves György. Baumbach a visszaemlékezések szerint szerette az italt és a nőket is, első feleségét zsidó származása miatt el kellett küldenie. Ennek ellenére később is aktívan igyekezett azon, hogy biztonságban tudja mind az asszonyt, mind pedig sárga csillagot viselő lányukat. A férfi csak hétvégente volt otthon, hétközben vidéken járta a leltározásra váró elkobzott birtokokat. Az otthonában egyedül unatkozó György néhány éve Budapesten, a csillagos házak emléknapján elmesélte, hogy az ablakból meglátták őt a szemben lakó osztálytársai, akikkel kézjelekkel igyekezett kommunikálni. Végül Baumbach megpróbálta felüdíteni a fiút azzal, hogy egy ízben magával vitte dolgozni. Ekkor mentek Kornfeld Mór gazdag zsidó báró birtokára felmérni az elkobzott tulajdont. (A Kornfeld és Weisz család a megszállás után rövid időn belül felvette a kapcsolatot a németekkel, hogy jelentős vagyon átadásával biztosítsák maguk számára a Portugáliába történő menekülést.) A leltározásban segített „keresztapjának”, de gyakorlati szerepe a tulajdon elkobzásában nem volt. Életrajzírója, Michael T. Kaufman szerint csak amiatt aggódott, „hogy senki ne vegye észre, amikor pisil”.

A fiút egyszer elengedték kirándulni a Látó-hegy környékére, ahol az erdőben eltévedt és kisétált Budapest területéről. Ekkor igazoltatták a rendőrök, de mivel igazolni tudta hamis azonosságát, elengedték. Egyik barátja már nem volt ilyen szerencsés. A szintén hamis papírokkal élő Jeremiás Pétert a Lupa-szigeten igazoltatták, de éppen nem volt nála az igazolvány. Őt beállították a Sonderkommandóba, majd nem sokkal később megölték.

György, látva, hogy bujtatójának van elég gondja a zsidó származású szeretteinek mentésével, inkább úgy döntött, hogy leutazik anyjához Almádiba. Tivadar ragaszkodott hozzá, hogy kizárólag Erzsébet keresztfiaként mutatkozzon, és ne lakjanak egy házban. Így történt, hogy egy kis faházba kerültek Pál barátnőjével, Jutkával. Érdekes módon a beköltözés után György rövid időn belül elkezdett érdeklődni anyjánál a szexualitás után, aki igyekezett kielégítő választ adni fia kérdéseire. A beszélgetés befejeztével nevetve figyelmeztette Jutkát, hogy „vigyázzon, mert Gyuri már mindent tud”. Tivadar a könyvében ugyanakkor leszögezi, hogy a „kisöcsi” számára a lány tabu volt a bátyja miatt. A Balatonnál töltött napok többnyire kirándulással, beszélgetéssel és fürdőzéssel teltek. Egy alkalommal Gyuri nagyon megfázott, tüdőgyulladást kapott. Mivel a helyi orvos a község nyilas vezetője is volt egyben, nem merték kihívni a magas lázzal fekvő fiúhoz. Végül Elza anyja, Zsuzsi néni csodateái hoztak gyógyulást.

Szovjetunió helyett Anglia

A megszállás utolsó heteit már együtt töltötte a család, várták a bevonuló orosz csapatokat. Ám az új megszállók sem jelentettek életbiztosítást Sorosék számára. Pálnak az orosz megszállás kis híján az életébe került. Először néhány katona lenyúlta a svájci óráját, majd egy razzia során SS-tisztnek nézték, ezért hadifogolyként az országúti menetbe állították. Egy hídhoz érve világossá vált számára, hogy itt az utolsó esélye, hogy meglógjon. Egy váratlan pillanatban futásnak eredt, és egy kihalt tanyán húzta meg magát. Egy óra elteltével indult vissza Budapestre.

Mindkét fiú úgy döntött, disszidálni szeretne. György elbeszélése szerint unta már Magyarországot, ezért vagy Nagy-Britanniába vagy a Szovjetunióba akart kiutazni. Utóbbiról az édesapja lebeszélte, így maradt az első opció. György többször is kérvényezett útlevelet, s állandó panasztevésének az lett az eredménye, hogy a hivatalban egy dolgozó megjegyezte, „bárkinek hajlandó segíteni, csak ennek az undorító ficsúrnak nem”. Végül apja segítségével sikerült 1947-ben kijutnia a Berni Eszperantó Világkongresszusra, ahonnan továbbutazott az angliai Ipswichbe, az ifjúsági találkozóra. A konferencia után a szigetországban maradt, és hamarosan megkezdte tanulmányait.

Pál egy évvel később indult útnak a svájci Sankt Moritz-i téli olimpiára a magyar sícsapat tagjaként. Ahhoz, hogy ne léptessék vissza, még a csapattársai előtt is titkolnia kellett lábsérülését. A vonatról Bécsben ugrott le, majd onnan utazott tovább az Egyesült Államokba. A szülők csak évekkel később, az 1956-os zűrzavart kihasználva utaztak ki az osztrák fővárosba, majd onnan New Yorkba.

Olvasson tovább: