Kereső toggle

Feltámasztott családi hagyomány

A Thuróczy Testvérektől a Harmath Kerámiáig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Harmath Mihály kályháival 2017-ben a Műcsarnokban megrendezett Nemzeti Szalon – Körülöttünk című kiállításon is bemutatkozott.

Több mint száz éven keresztül létezett a Thuróczy Testvérek cserépkályhagyártó manufaktúrája, amely 1970-ben szűnt meg. A vállalkozást Harmath Mihály keramikus formatervező élesztette újjá.

 

A cserépkályhagyártás és -építés egyik patinás hazai képviselője, a Thuróczy testvérek manufaktúrája ifjabb Thuróczy Jenő halálával szűnt meg teljesen. Úgy tűnt, hogy véglegesen. Közel húsz évvel később azonban mégis feltámasztotta a dinasztia egyik távoli rokona, Harmath Mihály keramikus formatervező. A megújult mesterség az ősök hagyatékára építve Harmath Kerámia néven mutatkozott be.

„A legifjabb Thuróczy Jenő édesanyám unokatestvére volt. Nincs tehát közöttünk egyenesági vérségi rokonság, az iparos család szellemi hagyatéka azonban magával ragadott és irányította a bennem mozgolódó művészeti érdeklődést. A korabeli mesteremberek ugyanis nem csak a szakmájukkal tűntek ki. Otthonukban kisebb könyvtárral rendelkeztek, a lakásuk falát pedig az általuk készített festmények díszítették. Műveltségük, művészi affinitásuk igazi, öntudatos polgárrá tette őket” – mondta lapunknak Harmath Mihály keramikus formatervező.

A családi cserépkályhagyártó vállalkozást alapítója, Thuróczy Sámuel az 1860-as években alapozta meg. Két fia, Jenő és Mihály „Thuróczy Testvérek Manufaktúrája” néven vitték tovább az ipart, polgári-nagypolgári stílusú kályhákat készítve. Központjuk a Nógrád megyei Szirák volt, ahol a Teleki-Dégenfeld család megrendeléseinek tettek eleget. A nemesi család birtokai a Felvidéktől Erdélyig lehetővé tették a kályhás mesterség kibontakozását, munkásságukat pedig az 1896-os Millenniumi Világkiállításon elismerő oklevéllel jutalmazta az ipari és kereskedelmi miniszter.

A kézműves kályhagyártás mestersége a második világháború végéig virágzott hazánkban, azonban az utána következő szocialista gazdaság nem tudott mit kezdeni a magánvállalkozással. Ifjabb Thuróczy Jenő képviseletében már csak a kályhák építése, karbantartása volt jelen 1970-ig. Csempekínálatuk maradéka leginkább a porosodó padlásokon, valamint a Néprajzi Múzeum raktárában maradt meg. Működő cserépkályháik azonban Szirákon és környékén több helyütt megtalálhatóak – köszönhetően többek között Harmath Mihály 1980-tól kezdődő értékmentő tevékenységének. Újragyártva a muzeális értékek hiányzó csempéit, eredeti formájukban építette fel a Thuróczy-kályhákat. 

A kályhát gyártó és építő mester egy komplett kis világot működtetett a 19-20. században: az anyag beszerzésétől kezdve az agyag feldolgozásán és a kályhacsempék elkészítésén keresztül a kályhák megépítéséig vitte végig elképzeléseit. „Az alapanyagot Szirákon bányászták, azonban a helyi, jó minőségű agyagot keverni kellett egy fehérebb agyagtípussal is, amely a magasabb hőfokot is elbírta. Lengyel, cseh és szlovák területekről, mint például Fazekaszsaluzsányból vagy a magyarországi Petényből lehetett beszerezni ezeket a típusokat” – avat be a részetekbe Mihály. Egy kályhához 3-4 mázsa agyagot kellett átgyúrni, pihentetni, újra átgyúrni „táncos lábakkal”. A munkafolyamat ugyanis úgy történt, hogy leraktak egy agyaghegyet a padlóra, és a mester vagy segítője mezítláb, a saját testsúlyánál fogva nyomta, lapította, gyúrta át az adott mennyiséget. (Ma már gyúrógépek helyettesítik az emberi erőt.) Az így előkészített agyagot gipszformákba préselték, majd többször kiégették.

Az első, úgynevezett terrakotta égetés után vonták be az agyagot színes vagy színtelen mázzal, amelyet a mesterember szintén maga készített. (Ma már boltban megvehetőek mindezek az alapanyagok.)  A zöld-vörösesbarna-lilásbarna színeket fémoxidokkal – rézoxid, vasoxid, mangánoxid – hozták létre. Gyakorlatilag egy vékony réteg színes üveget olvasztottak rá a samott csempére – a színező adalékanyagok nélkül pedig törtfehér színű csempét kaptak. A lemázazott csempéket újra kiégették, s ahhoz, hogy a 900 fok körüli égetési hőmérsékleten szép fényük legyen, alacsony olvadáspontú ólmot is adagoltak a mázhoz.

Egy kályha felépítése a kész csempék birtokában egy hét folyamatos munkát jelentett. „A csempéket elszállították a megrendelőhöz, megrendelték az ebédet egész hétre, a koszt-kvártély benne volt az üzleti megállapodásban. Majd a két mester tűhegyes kalapácsokkal faragta, igazította méretre a csempedarabokat, amelyeket végül kézzel csiszoltak össze” – meséli Mihály, aki a kályhaépítés ősi technikáinak egyes folyamatait maga is végigcsinálta. Egy romhányi mesternél sajátította el a kályhás szakmát, aki felvásárolta a még fellelhető Thuróczy-hagyatékot – gipszformákat, mázakat, padláson-pincékben elfekvő anyagokat. „Két nyáron át voltam tanonc, 1985-ben pedig már egymagam is készítettem kályhát. A sorkatonai szolgálatomat Zalaegerszegen töltöttem, ahol féléves szakmai gyakorlatot szereztem a Zalaegerszegi Cserépkályha Gyárban, még az Iparművészeti Egyetem elkezdése előtt” – tudjuk meg a részleteket. Diplomáját az 1989-es rendszerváltás évében kapta, ipari formatervező kerámia szakon. Ekkoriban a politikai változások és a privatizáció miatt a friss diplomások közül sokaknak szűnt meg a szakirányú munkalehetősége, Harmath Mihály iparművész azonban az eddig megszerzett tudására építve a Thuróczy testvérek munkásságának folytatója lett. Ma már a tradicionális, klasszikus megoldások jól összehangolhatóak a modernitás eredményeivel, s mindkét szempont testet ölt egyedileg tervezett alkotásaiban. 

Id. Thuróczy Jenő, az alapító fia és családja 1936-ban.

Olvasson tovább: