Kereső toggle

A Szamos-parti Wallenberg

120 éve született Járosi Andor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Égő fáklya volt a verem előtt, egy farkasvermekkel teli világban” – Reményik Sándor költő így jellemezte Járosi Andor evangélikus lelkészt, aki a 20. század legsötétebb éveiben állt ki az evangélium igazsága mellett a nácikkal szemben.

 

Járosi Andor (1897–1944), kolozsvári evangélikus lelkész, teológiai magántanár, közíró és irodalomkritikus a vészkorszak alatti keresztény embermentés egyik kiemelkedő alakja. Sokak számára nem ismert, hogy ki volt ez az apró termetű, mosolygós ember, aki az evangélium nevében bátran felemelte szavát a fajelmélet, gyűlölet és embertelenség ellen, s akit a „Szamos-parti Wallenbergként”, illetve – a nácikkal szembeni ellenállása miatt mártírhalált halt német lelkészhez hasonlítva – a „kolozsvári Bonhoefferként” őrzött meg az emlékezet.

Járosi Andor 1897. december 5-én született az egykori Torontál megyei Újsándorfalván. Ötévesen elvesztette édesapját, édesanyja két gyermekével – Emil és Andor – előbb Budapestre, majd Szászsebesre költözött. Tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, majd a család Kolozsvárra költözése után (1910) a helyi Református Kollégiumban végezte, tagja volt az iskola Gyulai Pál önképzőkörének és szerkesztője a Remény című diáklapnak. Teológiai tanulmányokat folytatott az eperjesi Evangélikus Teológián (1916-19), a kolozsvári Református Teológián (1919-20), ahol jeles eredménnyel végzett, s 1922-23-ban a németországi Marburgban. 1920-tól segédlelkészként, majd 1926-tól rendes lelkészként pásztorolta Kolozsvárott a magyar anyanyelvű evangélikus híveket. 1931-től a Református Teológia magántanárává habilitálták, s dogmatikát oktatott az evangélikus hallgatók számára. Karizmatikus személyiségének köszönhetően még magyarországi evangélikus lelkészjelöltek is Kolozsvárra jöttek egy-két tanévre. Egyikük, Koren Emil így emlékezett: „Erdélynek ez az alacsony, kicsi óriása életem tanítói és példaadói között a legnagyobbak közé tartozik, ha nem a legnagyobb. Minden, amit kaptunk Erdélytől, rajta át szűrődött belénk.”

Járosi az 1920-as években kapcsolódott be az erdélyi magyar szellemi életbe, s tudományos, irodalmi és művészeti érdeklődése révén annak egyik, sokszor rejtve működő, de igen hatásos motorjává vált. 1921-től tagja lett a Pásztortűz köré tömörült írógárdának, 1939-től tagja a szerkesztőbizottságnak, a lap egyik állandó rovatvezetője (Krónika, majd Színház címmel). Több, mint 200 írása – könyvismertetések, színikritikák, hangversenykrónikák – jelent meg a folyóiratban. Munkatársa az Erdélyi Helikonnak és az Ifjú Erdélynek, rendszeres résztvevője a helikoni találkozóknak. Írók és költők barátja, kritikusa, bátorító véleménye a legnagyobb elismerésnek számított.  Ízig-vérig társasági ember volt, visszatérő vendége a New York Kávéháznak, az újságíró klubnak, de látogatta a Magyar Színház előadásait, a hangversenyeket, szinte minden kulturális rendezvény érdekelte. Szoros barátság fűzte Reményik Sándorhoz, aki neki dedikálta „Az én lelkipásztorom” című versét. Teológiai, liturgiai, pásztori munkássága szintén jelentős, két felekezeti folyóiratban – Az Út és a Keresztyén Igazság – publikált, de nem feledkezett meg a rászorulók pásztorlásáról sem. Széleskörű műveltsége, alkotóereje, evangéliumi humanizmusa az erdélyi magyar élet és irodalom egyik oszlopává tették. 

Járosi Andor és felesége, Brandt Laura. 1999-ben posztumusz részesültek a Világ Igaza kitüntetésben.

Járosit 1941-ben az erdélyi evangélikus egyházmegye esperesévé választották, ezt követően, a háború vészterhes éveiben tűnt ki igazán emberi nagysága, s bontakozott ki a sötétségben világító fénycsóvaként embermentő tevékenysége.

Az emberek közti egyenlőség és testvériség nevében elítélte a fajelméletet, s fellépett a zsidók védelmében. „Korlátok felett egy Isten váltott meg a Jézus Krisztus által, a korlátokért mi magunk vagyunk a bűnösök és felelősek” – vallotta. Gyakran idézte Tamási Áron megjegyzését, mely szerint Magyarországon nem zsidókérdés van, hanem kereszténykérdés. A katonai városparancsnok megfenyegette, mert „igehirdetéseiben bírálta a zsidótörvényeket és a közéleti gyűlöletet szító jobbratolódást”. Szilveszteri prédikációja után megrázó imát mondott a fasizmus áldozataiért. Ezt követően beidézték a hadbíróságra és a szélsőséges lapokban sajtókampányt indítottak ellene, zsidóbérencnek nevezték. Járosi feketelistára került, látogatóit megfigyelték, telefonbeszélgetéseit lehallgatták, s a kémelhárítás parancsnoka, Pogány ezredes közölte vele, ha így folytatja „el fog tűnni”. Az 1944-es nyíregyházi lelkészkonferencián felszólalásában a szelíd és vad olajfa példázatán keresztül (Róma levél 11:24) mutatott rá a zsidósághoz való helyes viszonyulásra.  A sárga csillag kitűzésének elrendelésekor kiállt zsidó barátai mellett, igyekezett számukra mentességet szerezni. Tiltakozott a zsidók elhurcolása ellen, hamis keresztleveleket állított ki, a gettóból megpróbálta kimenteni Karácsony Benő írót, sajnos sikertelenül. A parókián zsidókat és munkaszolgálatosokat bújtatott, holott a szomszédos evangélikus iskolaépületbe német katonák költöztek. A gettó kiürítése után (1944. június 9.) a visszamaradt halottakat eltemette a zsidó temetőben. Járosi egyik aláírója volt az 1944. szeptember 9-ei Memorandumnak, amely a háború befejezésére szólította fel a kormányzót.

1944. október 13-án az oroszok Kolozsvárról elhurcolták Szibériába, s karácsony másnapján, december 26-án hunyt el vérhasban Magnyitogorszkban, ahol közös tábori sírba temették el. Amíg csak képes volt rá, folytatta lelkigondozói tevékenységét, imádkozott, s hirdette az igét fogolytársainak. Barátja, Reményik Sándor költő így jellemezte: „égő fáklya volt a verem előtt, egy farkasvermekkel teli világban”. Családja csak évek múlva szerzett tudomást hollétéről és haláláról.

Járosi Andor és felesége, Járosi Andorné (született Brandt Laura) 1999-ben részesültek posztumusz a Világ Igaza kitüntetésben, melyet 2005-ben Margit lányuk vett át a kolozsvári evangélikus templomban megtartott ünnepségen. A budapesti Holokauszt Emlékközpontban 2017. december 5-én Járosi Andor születésének 120. évfordulója alkalmából kamarakiállítással és emléktábla-avatással emlékeztek az embermentő lelkészre. 

Olvasson tovább: