Járosi Andor (1897–1944), kolozsvári evangélikus lelkész, teológiai magántanár, közíró és irodalomkritikus a vészkorszak alatti keresztény embermentés egyik kiemelkedő alakja. Sokak számára nem ismert, hogy ki volt ez az apró termetű, mosolygós ember, aki az evangélium nevében bátran felemelte szavát a fajelmélet, gyűlölet és embertelenség ellen, s akit a „Szamos-parti Wallenbergként”, illetve – a nácikkal szembeni ellenállása miatt mártírhalált halt német lelkészhez hasonlítva – a „kolozsvári Bonhoefferként” őrzött meg az emlékezet.
Járosi Andor 1897. december 5-én született az egykori Torontál megyei Újsándorfalván. Ötévesen elvesztette édesapját, édesanyja két gyermekével – Emil és Andor – előbb Budapestre, majd Szászsebesre költözött. Tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, majd a család Kolozsvárra költözése után (1910) a helyi Református Kollégiumban végezte, tagja volt az iskola Gyulai Pál önképzőkörének és szerkesztője a Remény című diáklapnak. Teológiai tanulmányokat folytatott az eperjesi Evangélikus Teológián (1916-19), a kolozsvári Református Teológián (1919-20), ahol jeles eredménnyel végzett, s 1922-23-ban a németországi Marburgban. 1920-tól segédlelkészként, majd 1926-tól rendes lelkészként pásztorolta Kolozsvárott a magyar anyanyelvű evangélikus híveket. 1931-től a Református Teológia magántanárává habilitálták, s dogmatikát oktatott az evangélikus hallgatók számára. Karizmatikus személyiségének köszönhetően még magyarországi evangélikus lelkészjelöltek is Kolozsvárra jöttek egy-két tanévre. Egyikük, Koren Emil így emlékezett: „Erdélynek ez az alacsony, kicsi óriása életem tanítói és példaadói között a legnagyobbak közé tartozik, ha nem a legnagyobb. Minden, amit kaptunk Erdélytől, rajta át szűrődött belénk.”
2018. 01.05. (XXII/1)
