Kereső toggle

Aranyanyu védőhálója

A Richter Gedeon kitüntetettje: Somogyi Tímea

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hatgyermekes cigány nőként Tímea leérettségizett, majd környezete megrökönyödésére szociológiából diplomázott. Ma már mindenki büszke rá: „Cigány és okos” – hajtogatja egy idős férfi, akárhányszor meglátja Tímeát az egyik kecskeméti szegregátumban.

A ma már hétgyermekes Lacziné Somogyi Tímea nem származik népes családból: egy öccse van, aki kőműves és egy húga, aki a mentésirányításban dolgozik. Édesapjuk üvegműves, nem cigány származású, édesanyjuk ellenben igen, és úgy tűnik, hogy ez családi hagyomány, hiszen Tímea és a húga szintén vegyes házasságban élnek. A húga is érettségizett, neki egy gyermeke van.

„Engem mindig csodabogárnak tartottak: először azért, mert atomfizikus akartam lenni, majd azért, mert 15 évesen, elsős gimnazistaként szültem meg az első gyerekemet. Mivel határozott meggyőződésem van arról, hogy mikor kezdődik az élet, megtartottam a babát. Ugyanez volt a továbbtanulásnál is: anyám és férjem nem értették, hogy minek nekem hat gyerek után érettségi, pláne diploma. S egyáltalán: mi a fene az a szociológia? De aztán beletörődtek, elfogadták ezt is” – meséli a 40 éves Tímea, az idei Richter Gedeon Aranyanyu-díj egyik kitüntetettje, a kecskeméti Védőháló Karitatív Egyesület alelnöke.

Mint mondja, a férjével közös barátaik révén találkoztak. „Ő paraszt” – mondja nevetve, utalva arra, hogy ez cigány közegben a „magyar” megfelelője, ráadásul férje valóban mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozik. Amikor 26 éve megismerkedtek, megbeszélték, hogy nyolc gyerekük lesz, és kis híján teljesítették is a vállalást. 5 fiúk és 2 lányuk született sorban – a legnagyobb fiú már 25 éves, a legfiatalabb pedig a féléves Lili.

Romateleptől az egyetemig

Tímea egyébként maga is romatelepen nőtt fel, pontosabban a kecskeméti Tatársoron, ahol főként betelepült cigányok laknak. „Én az anyukámtól tudtam meg, hogy szégyen ott élni, holott azt az időszakot nem nyomorként éltem meg: az a béke szigete volt, ahol engem nagyon szerettek. Ma is szívesen visszamennék oda” – meséli.

„Emlékszem arra, hogy a cigánytelepen esténként az emberek tüzet gyújtottak, körbeülték, és beszélgettek, mi gyerekek pedig ott viháncoltunk körülöttük, meg fát gyűjtöttünk, hogy ki ne aludjon a tűz. Ez még jóval a rendszerváltás előtt volt” – teszi hozzá Tímea. Nagyszülei még vidéki vályogvetők voltak, akik a szocialista iparosításnak hála gyári munkások lettek, s a kecskeméti Cigányvárosba költöztek.

A Cigányvárost mint nagyra nőtt kolóniát 1963-ban számolta fel az akkori városvezetés, tönkretéve ezáltal az egyetlen nagy, jól működő közösséget, amelynek cigánybírája és saját szabályrendszere volt. Helyette kialakult három kisebb városi szegregátum, melynek egyike a Tatársor, ahol Tímea meglátta a napvilágot. Élete első évtizedét ott töltötte, de a húga már nem oda született.

Tímea 31 évesen ült be ismét az iskolapadba, amikor a hatodik gyermeke is óvodába ment. Úgy döntött, hogy befejezi estin a gimnáziumot, már csak amiatt is, mert 8 általánossal jobbára mosogatni vették volna fel vagy takarítani.

„Bementem az iskolámba, ahol örömmel fogadtak. Az életem gyökeresen megváltozott, amikor elkezdtem megint gimibe járni, hetente három este. Nem hiányoztam egyszer se, én oda kikapcsolódni jártam, mert olyan dolgokat tanulhattam, ami érdekelt” – állapítja meg Tímea.

Egyik kedvenc tanára tanácsolta neki azt, hogy tanuljon tovább. Ettől felbátorodott, hiszen egy ember, akit magánál sokkal okosabbnak tartott, alkalmasnak tartotta őt arra, hogy elvégezzen egy egyetemet – szerinte a mentorprogramok is ezért sikeresek. Tímea tapasztalatai szerint ugyanis számos felzárkóztatási vagy esélyegyenlőségi program eleve kudarcra van ítélve amiatt, hogy azok sem hisznek benne, akiknek meg kellene azt valósítaniuk.

Kezdetben Tímea férje tartott attól, hogy elveszítheti feleségét, aki elszántan diplomás akart lenni, de megmaradt a kölcsönös elfogadás. „Az embert félti a környezete az újtól, az ismeretlentől, én is féltem, meg aggódtam a gyerekeimért, hogy mi lesz velük nélkülem, ha én iskolába megyek. Aztán pont ők biztattak, hogy menjek, és addig, míg elvoltam, a nagyobbak vigyáztak a kisebbekre. Öt fiú, az egyikük szakács – szóval megoldották a helyzetet. Pécsig 3-4 órás az út, így hát mindig a buszon tanultam” – ecseteli időbeosztásukat az édesanya.     u

Biztos benne: ha az ember nem lépi át a határait, akkor semmi nem fog előremozdulni az életében. „Lehet, hogy ha nincsenek gyerekeim, soha nem megyek egyetemre. Mert volt kikért tanulni. Nekem hétgyereknyi előnyöm van” – jelenti ki mosolyogva. Nem gondolja azt, hogy mindenkinek diplomásnak kell lennie, de azt igen, hogy legyen az embernek egy szakmai identitása, valami, amihez ért, és amit szeret csinálni.

Tímea a maga részéről nem emlékszik iskolai diszkriminációra, igaz, nem is az a típus, aki különösebben fölveszi az ilyesmit. „Ha engem bánt valaki, az engem abszolút nem zavar, mert ez az ő szellemi problémája. De ha a gyerekemet bántják, az nagyon tud ütni. Sokat kínlódtam ezen – amikor a gyerekeimet csúfolták, felléptem ellene: mentem a tanárokhoz, akik beszéltek az osztállyal, de ez csak olaj volt a tűzre. Egyszer az egyik fiam, aki óvodás volt, kijelentette: addig nem jön ki a kádból, amíg nem mossa le a színét. Akkor jöttem rá, hogy mennyire nem fektettem hangsúlyt arra, hogy megtanítsam nekik: bőrszíntől függetlenül minden ember egyformán értékes” – emlékszik vissza az asszony.

Merthogy őt sem tanították meg erre, sőt: már az édesanyjától is állandóan azt hallgatta, hogy milyen átokverés barna bőrűnek lenni. „Anyukám sem dolgozta fel a származását, hanem minden szenvedését és fájdalmát erre vezette vissza. Azt, hogy kisgyermek korában a kukából evett, hogy kéregetnie kellett, mert nem volt mit enniük. Alig várták, hogy kidobják a közértből a maradékot, hogy kiszedhessék a kukából. Ő minden rosszat a cigányságának tulajdonított” – eleveníti fel Tímea.

Azért is választotta a szociológia szakot, hogy megértse a hazai cigányság helyzetének okait, az előítéletek mozgatórugóit. Így azt is, hogy a probléma nem etnikai, hanem szociális jellegű, hiszen a szegénységben élő, szegregált kisebbségek az amerikai indiánoktól a japán burakuminokig mindenhol a világon hasonló nehézségekkel küzdenek: iskolázatlanság, bűnözés, függőségek, agresszió, alacsony várható élettartam, korai gyerekvállalás, rossz egészségi állapot.

Élményadományok

Szakmája segítette Tímeát abban is, hogy azt keresse, miként lehetne a rászorulókon jól segíteni. „A szociális ellátórendszer nem abban segít az embereknek, hogy kijöjjenek a hátrányos helyzetükből, hanem inkább bebetonozza őket” – magyarázza a szociológus. Három éve működő Védőháló nevű karitatív egyesületük tevékenysége jól mutatja, hogy a kisebb hatókörű civil szervezetek sokkal eredményesebbek e téren, mint az állami rendszer. Hatékonyan segíteni ugyanis csak egyénre szabott módon lehet.

Egyesületük adományok begyűjtését és elosztását szervezi meg a város és a környező kistelepülések nincstelenjei számára, méghozzá önfenntartó módon. Adományboltjuk és a körülötte kialakított közösségi tér révén eddig 350 családot sikerült elérniük. A szervezet jobbára középosztálybeli önkéntesei sportot űznek a rendkívül népszerű „élményadományok” megszervezéséből is, például kirándulásra, a fővárosi állatkertbe, moziba viszik a gyerekeket, ha lehet, a szüleikkel együtt.

„Háztartási gépek, cipő, gyerekruha, gyógyszer, kályha, bicikli – mivel azzal olcsó a közlekedés –, ezek kellenek leginkább” – sorolja az egyik önkéntes, Mihálykó Márta, aki Tímeát az Aranyanyu-díjra jelölte, s ottlétünkkor épp javában szortíroz a raktárban. A beérkező adományokat ugyanis szétválogatják, a használható darabokat száz, legfeljebb párszáz forintos összegért, szükség esetén ingyen adják tovább a rászorulóknak. Krízishelyzetben gyógyszert váltanak ki, hétvégi bevásárlást is intéznek.

Főszabály, hogy mindenki csak úgy kap, ha lehetőleg tesz érte valamit, másképp nem fogja a segítséget megbecsülni. Kapcsolattartóik kijárnak a családokhoz környezettanulmányra is, hogy kiszűrjék az ügyeskedőket. „Lassan már mindenkinél jártunk a városban” – nevet Tímea. Márta példaként hoz fel egy kismamát, akit igyekeztek kistafírungozni, egészen addig, míg ki nem derítették, hogy a nő már a tizenegyedik gyermekét várja, és adja örökbe, mivel a letöltendő börtönbüntetését felfüggesztik, amikor terhes.

Indokolt esetben a bútoradományt például takarításhoz vagy festéshez kötik. „Több esetben is elértük, hogy hatalmas szeméthegyek tűntek el. Utána a család is jobban érzi magát, csak addig nem volt elég motivációja” – fűzi hozzá Márta. Céljuk az, hogy amit a szorult helyzetben lévők meg tudnak tenni magukért, azt megtegyék.

Ám a hozzájuk fordulók zöme olyan nyomorban él, amiből segítséggel sem tud kitörni. Márta megemlít egy nőt, aki egyedül neveli négy kisgyermekét, s naponta 20 kilométert gyalogol velük a hetényi óvodába és iskolába, majd vissza. Reggel fél 6-kor kelnek, hogy beérjenek, és délután fél 5-re érnek haza a sötétben, a komfort nélküli házba. Kézzel mosnak, áram nincs, a gémeskútból húzzák a vizet, amit tűzön melegítenek bográcsban. Az anya ilyen körülmények között nem tud munkát vállalni. A gyerekei, akik voltak az egyesülettel nyáron strandolni, élénkek, kedvesek.

„Sokat gondolkodtunk azon, hogyan tudnánk rajtuk segíteni? Ha keresünk egy komfortosabb megoldást, nem tudja fizetni a rezsit, és az utcán lesz. Ezt a helyet fenn tudja tartani, de ha kivesszük innét, nem tud visszamenni, mert rögtön elfoglalja azt egy másik szegény” – jegyzi meg Tímea, utalva arra, hogy gyermekes családok sora él ma hasonló viszonyok között.

Nem sikerorientált tevékenység a szociális munka, hasonló problémák sorjáznak országszerte, melyeknek kezelésében az érintett civilszervezetek sokat tanulnak egymástól. Ilyen a drogprobléma is, amit Tímeáék az egyik legnagyobb gondnak látnak, de még e téren is akadnak pozitív történetek. „Ismerek egy volt állami gondozottat, aki prostituált és drogfüggő lett, végül elvették tőle a három gyermekét is. Találkoztam vele nemrég: már nem drogozik, és van rendes munkája is. Nem tudta még visszaszerezni a gyerekeit, de jó úton van afelé” – meséli Márta.

Tímea az egyetemi évei alatt – ahogy mondja, a „szabadidejében” – a Kecskeméti Református Cigánymissziónak is tagja lett, létrehozták a Pancsinello Játékházat, ahol hátrányos helyzetű cigány gyerekeknek szerveznek programokat és baba-mama klubot. Arra törekszenek, hogy a kicsiknek minél kevesebb hátrányuk legyen mire óvodába kerülnek, a nagyobb gyerekeket és a felnőtteket pedig egyebek mellett megtanítják hatékonyabban kommunikálni.

„Voltam egy kis faluban, ahol panaszkodtak, hogy nem veszik fel a cigányokat a munkahelyekre. Mondtam nekik, van ennek törvényi szankciója – ki fog kiállni értetek, ha nem ti? Nincs önbizalmuk, ezért nem mernek kiállni magukért a cigányok. Amikor elmegyek velük ügyet intézni, és látják, hogyan viselkedem, erőre kapnak, és utána már maguk intézik a dolgaikat. Egy kis impulzus is elég ahhoz, hogy nekibátorodjanak. Nincs más lehetőségük, mint kiállni magukért, de másként, mint eddig” – hangsúlyozza Tímea. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy ezt nem csupán a cigányoknak kellene megtanítani.

Közreműködött: Jankovics Tímea

Olvasson tovább: