Kereső toggle

Hová lett Attila kardja?

A hunok és a magyar őstörténet (harmadik rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar Őstörténet forrásait bemutató sorozatunk első két részében utaltunk arra, milyen viták zajlanak a 19. század második felétől egyedül hivatalos akadémiai álláspontnak számító finnugor eredet körül. A kritikusok szerint a Monarchia, majd később a kommunista diktatúra idején részben politikai megfontolásokból utasították el azt a hagyományt, ami a magyarság történetét jóval korábbi időponttól kezdi elbeszélni, mint a 10. századi honfoglalás. Ma azonban egyre több történész hajlik arra, hogy kapcsolatot keressen a Kárpát-medencét az 5. században elfoglaló hunok és a mintegy négyszáz évvel később megjelenő magyar törzsek között. Nem utolsósorban amiatt, mert a 19. század előtt keletkezett források többsége is ezt az eredetet fogadja el.

A felvilágosodás kora óta a tudomány hajlamos lebecsülni az enciklopédisták előtt keletkezett forrásokat, mondván, azok nem állják ki a ráció próbáját. Emiatt nem, vagy csak a legendák szintjén hajlandók kezelni a legtöbb ókori történeti leírást, beleértve a Biblia könyveit is. Az ókor számos fontos korszakáról ma a korabeli források elutasítása miatt homályosabbak az ismereteink, mint évszázadokkal ezelőtt élt elődeinknek, bár az univerzális evolúció dogmája miatt az akadémiai történészek nehezen ismerik ezt el. Ebben befolyásolhatja őket a természettudósok magabiztossága is, akik büszkén hivatkoznak arra, hogy az empirikus tudományok milyen látványos fejlődésnek indultak a 18. századtól kezdve. Érthető, hogy a történészek sem szeretnének ettől elmaradni. Igaz, a szekuláris természettudósok álláspontjával is lehetne vitatkozni, hiszen – mint, azt a Hetekben néhány hónapja a Hogyan változtatta meg a kereszténység a világot? címmel megjelent kiváló cikksorozat bemutatta – a modern tudományok is ezer szállal kapcsolódnak ahhoz az eszmetörténeti forradalomhoz, amit a kereszténység megjelenése hozott az ókori világban.

(A cikksorozat alapjául szolgáló mű még az idén magyarul is megjelenik a Hetek Kiadó gondozásában – a szerk.)

A történészek között is vannak azonban, akik szembenéznek ezzel a dilemmával. „Az ókori írásos emlékek hiányossága igencsak beszűkítette a tudományos szemléletű történetírás határait, hisz már évszázadok óta lényegében ugyanazokon a forrásműveken csámcsog a történelemtudomány. A csak szigorúan a tények felkutatására („ami előreviszi a tudományt”) irányuló ókorkutatás csaknem teljesen lebénult, lényegében abból áll, hogy a történészek folyamatosan kétségbe vonták a forrásszerzők vagy a velük foglalkozó történetírók hitelességét, vagy éppen megerősítették azt. Ebből a mizériából napjainkban némi kiutat jelenthetnek a régészeti feltárások és DNS-vizsgálatok, de az már inkább az ábrándok világába tartozik, hogy (…) valamely szerencselovag ráleljen Rettegett Iván elveszett könyvtárára (lásd keretes cikkünket), benne Livius, Polübosz, Tacitus és más nagy ókori szerzők »halhatatlan«, de a mai kor számára többségében mégis hozzáférhetetlen műveivel” – írja Óvári Csaba művelődéstörténész-műfordító Edward Gibbon hatkötetes történeti munkájából (A római birodalom hanyatlásának és bukásának története) kiadott magyar nyelvű részlet utószavában.

A nemrég megjelent kötet (A hu-nok hódításai és Attila birodalma, Attraktor Kiadó, 2016) is bizonyítja, hogy Gibbon 1776-ban megjelent műve ma is egyedülálló, mert a brit történész gyakorlatilag a teljes fellelhető ókori forrásanyagot feldogozta. A kötetből az is kiderül, hogy amit ma a hunokról tudunk, az már 250 éve is ismert volt, így nem kell attól tartanunk, hogy ha a magyar őstörténet forrásait kutatva a 19. század előttre nyúlunk vissza, feltétlenül valami tudománytalan, ezoterikus mocsárba süllyedünk. (Az utóbbira is van persze példa bőséggel, például az interneten széles körben terjesztett „MagHon” elmélet, ami – ellentétben a Bibliában is szereplő mezopotámiai, bábeli eredettel – a Kárpát-medencét tartja a mai emberiség őshazájának, és ebből következtetve az „ősmagyarokat” nevezi a sumértól kezdve az összes későbbi kultúrnép elődjének.)

A kínai nagy fal is a hunok ellen épült, mindhiába.
Hadak útján

E bevezető után nézzük, milyen ókori források állnak rendelkezésünkre a hunokról és a magyarság őstörténetéről. Gibbon a hunok eredetét a krónikák alapján a Kínai Birodalom északi vidékére teszi, akik a Kr. előtti 3. században már olyan veszélyt jelentettek, hogy „ezerötszáz mérföld hosszú fal épült, hogy megvédje Kína határait a hunok betöréseivel szemben, ám ez a fantasztikusan nagy mű, amely kivételes helyet foglal el a világ térképén, soha semmivel nem járult hozzá a harcban járatlan nép biztonságához” – írja a brit történész. Ha a nagy fal nem is tudta feltartóztatni a hunokat, a Han-dinasztia egyik kiemelkedő uralkodója, Han Vu-ti kínai császár (Kr. e. 156–87) elűzte a hun hódítókat, akiknek egy része beolvadt a kínai birodalomba, míg „a legharciasabb és leghatalmasabb törzsei” nyugatra indultak. A jelenből visszatekintve úgy látjuk a hunokat, mint akik szélvészként hódítottak meg egy több ezer kilométer kiterjedésű birodalmat, ám ez a nyugati terjeszkedés eredetileg sokkal lassabban indult. Közel ötszáz év telt el, mire felbukkantak a Keletrómai Birodalom határain, majd az 5. század közepén valóban néhány év alatt létrehozták a történelem első olyan birodalmát, amely Európa nyugati felétől fogva egészen az Urálig terjedt.

Bár a hunok korábban is félelmetes harcosoknak számítottak, nem voltak legyőzhetetlenek, mint a kínai példa is tanúsította. Attila vezetésével azonban rendkívüli, szinte már megmagyarázhatatlan erőre tettek szert. A történészek ezt a hun vezér kivételes képességeivel magyarázzák, maga Attila azonban úgy tartotta, hogy hódításait természetfeletti erő támogatja. Gibbon is utal arra, hogy ezt a legyőzhetetlen erőt az ókorban egyesek „Mars kardjának”, mások „Isten kardjának” tulajdonították. A történet szerint „a hunok egyik pásztora észrevette, amint egy legelésző üsző megsebezte magát a lábán; kíváncsian követte a vérnyomot, mígnem a magas fűben egy ősrégi kard hegyét fedezte fel. Kiásta a kardot a földből, és átadta Attilának. E nagylelkű, vagyis inkább agyafúrt fejedelem kegyes hálával fogadta e mennyei adományt; s immár mint Mars kardjának jogos birtokosa, isteni és vitathatatlan igényt támasztott a földkerekség feletti uralomra” – írja Gibbon, akinek forrása a bizánci görög krónikás, Priszkosz rétor volt. A történetíró Priszkosz kivételes szemtanú, ugyanis Theodosius keletrómai császár megbízásából tagja volt annak a bizánci küldöttségnek, amely Kr. u. 448-49 körül Attila udvarában járt, és személyesen is találkozott a hun uralkodóval.

Attila és I. Leó pápa találkozása. Raffaello festménye a Vatikánban.
A görög krónikás nevezte el a híres fegyvert „Mars kardjának”, ám a hunok csak mint „Isten kardját” emlegették azt, amely egykor a szittya (szkíta) őseiké volt, de elveszett. Valószínűleg erre utal az Attilára használt korabeli jelző („Isten ostora”) is. (Arany Jánosnál

Attila így veszi át a kardot: „Hunok!

Isten kardját emelem rá fenjen / Mind a világmindenség általa kimenjen /

Népünk birodalma, neve, dicsősége! / Örökkön örökké nem lesz soha vége.”)

A székely hagyomány szerint Attila halála után kardját fia, Csaba királyfi örökölte, aki elvitte magával keletre, hogy egykor majd visszatérjen vele, és megmentse népét a veszedelemtől.

A történet egy másik változata úgy tudja, hogy a kardot Árpád fejedelem a honfoglaláskor visszahozta, és az a magyar királyok birtokában volt egészen 1071-ig, amikor egy német krónikás szerint Salamon király anyja, Anasztázia királyné a bajor Ottó hercegnek ajándékozta, hátha azzal visszaszerzi fia, Salamon számára a magyar trónt. A kard azonban sorozatosan szerencsétlenséget hozott viselőire, ezért a birodalmi kincstárba helyezték. Azt tudjuk, hogy a szablya 1220-tól már a német császári jelvények között szerepelt, és később használták is a koronázások helyszínén. 1794-ig Aachenben őrizték a német koronázási jelvényekkel egyetemben, innen vitték el 1801-ben Bécsbe, ahol ma is megtalálható. Bár nem igazolt, hogy a rendkívüli mestermunkának számító díszkard valaha is Attila kezében lehetett, érdekes egybeesés, hogy ugyanitt,

a bécsi Schatzkammerban, a Hofburg kincstárában őrzik az úgynevezett Longinus-lándzsát is, amelyet azzal a fegyverrel azonosítanak, amellyel egykor a római százados keresztülszúrta Krisztust a kereszten (lásd keretes cikkünk). A hagyomány szerint a két fegyver egyszer a csatatéren is szembetalálkozott egymással, amikor a lándzsa segített a vizigótok vezérének, Theodoriknak (nem azonos a későbbi Nagy Theodorikkal) visszaverni Attila seregeit.

A történészek a mai napig nem tudnak egyértelmű magyarázatot adni arra, hogy uralmának tetőpontján Attila miért nem vonult be Rómába, jóllehet az eretnek ariánusok vezetője felajánlotta számára a várost. A 13. századi magyar krónikás, Kézai Simon – akinek a művére sorozatunk következő részében még visszatérünk – így ír erről a Gesta Hungarorum 4. fejezetében: „Azután amint Ravenna (ekkor a Római Birodalom nyugati fővárosa – a szerk.) felé közeledett, az ariánusok érseke (…) a hunokat a polgárok tudta nélkül a városba titkon bebocsátotta, (…) ígérvén Ethelének (Attilának), hogy ha hitfelekezetét követi s a keresztyéneket üldözi, Róma városát s egész Itáliát és Afrikát népe fáradsága nélkül ingyen urasága alá veti. S miután erre Ethele inkább az uralkodás, mint az említett hitfelekezet kedvéért ráállott, a rómaiak átlátván a veszedelmet, mely ebből a keresztyénekre támadhatott, Leó római pápát Etheléhez küldték (…) A pápa az országnagyokkal és a római papsággal Etheléhez sietvén, összetalálkoztak a mezőn Ravenna előtt. S amint mindketten lóháton beszélgettek, beszélgetés közben Ethele egyszer csak fölfelé tekintett, s feje fölött a levegőben egy férfiút látott lebegni, kezében kardot villogtatva, ki fenyegetőzik vala, hogy fejét lecsapja. Erre szívében megrettenvén, a rómaiak minden kérelmébe beleegyezék, s így a pápa örömmel visszatért Rómába, Ethele pedig Ravennába vonult. Ott az ariánus érseket valamennyi követőjével és cimborájával együtt elfogatván, tőle hatvan-ezer márka aranyat csikart ki s azután mindnyájukat legyilkoltatá.” Így menekült meg Kézai krónikája alapján Róma, egy Attiláénál is nagyobb erejű kard által. (folytatjuk)

Titkos archívumok, ősi források

Rettegett Iván, akinek legendás könyvtárát azóta is keresik.
A 20. században – a Holt-tengeri tekercseket leszámítva – nem bukkant elő jelentős ókori írásos gyűjtemény, így a tudósoknak abból a forrásanyagból kell rekonstruálniuk a történelmet, amely már a felvilágosodás kora előtt rendelkezésre állt. Vagy éppen annál keve-sebből, mert egyes feltevések szerint a vatikáni titkos levéltárban évszázadok óta őriznek elveszettnek hitt kéziratokat. A vatikáni gyűj-temény némely darabját 2012-ben Rómában bemutatták, és akkor a Hetek tudósítói is meggyőződhettek arról, milyen történelmi ritkaságok lapulhatnak a pápai állam archívumaiban. (Fény a rejtekhelyen. Hetek, 2012. április 20.) Kevésbé ismert azonban, hogy Moszkvában, a Kreml alatti rejtett labirintusokban is lehetnek ókori kéziratok, amelyek még az alexandriai könyvtárból származnak.
Az alexandriai könyvtárt Nagy Sándor déli utódbirodalmának alapítója, I. Ptolemaiosz Szótér hozta létre, azzal a céllal, hogy az emberi tudás teljességét magába foglalja.
A könyvtárba már Ptolemaiosz uralkodása alatt 200 ezer tekercset gyűjtöttek össze, fél évszázaddal később számuk meghaladta a félmilliót. A Nagy Könyvtár állománya fénykorában elérhette a 700 ezer kötetet. A híres költő-író, Kallimakhosz által készített katalógus állítólag egymaga 120 tekercsre rúgott. Az Alexandriában élő uralkodóknak – az emberiség történetében először és utoljára – úgy tűnik, sikerült megvalósítaniuk az „univerzális könyvtárat”, amely az emberi tudás teljességét magába foglalta. Sőt, a könyvtár gyűjtő-körét az idegen kultúrákra is kiterjesztették, mint azt a zsidók Törvényének lefordíttatása is mutatja. Az 1. századi római enciklopédista, idősebb Plinius azt is tudni véli, hogy a perzsa vallásalapító, Zarathusztra könyvei is megvoltak a könyvtár anyagában. Mint Grüll Tibor történész a Heteknek írt korábbi cikkében megállapította, az univerzális könyvtár pusztulásával együtt az ókorról való egyetemes tudás is elenyészett. „Ezért is hasonlít az antikvitás története egy gigantikus kirakós játékhoz, amelyben a kis képkockákat egy-egy régészeti lelet, cserépdarab vagy papirusz helyettesíti.” (A világ elveszett emlékezete. Hetek, 2012. december 14.) Az ókorban Muszeion néven ismert nagykönyvtárt több csapás érte, a végzet azonban 642-ben érte el, amikor a hódítóként érkező mohamedán seregek teljesen megsemmisítették a gyűjteményt. (Umár kalifa állítólag azt mondta: „Ha ezek a görögök írásai egyeznek a Koránnal, haszontalanok, és nem kell megőrizni őket; ha nem egyeznek, úgy viszont károsak, és el kell őket pusztítani.”)
Van azonban egy halvány esély arra, hogy az alexandriai nagykönyvtár egy része megmaradhatott, méghozzá Moszkvában, ahová kalandos útvonalon – Bizáncon, majd Rómán keresztül – juthatott el. Rettegett Iván titkos könyvtárának a történetét néhány éve a Falanszter blog írta meg. Eszerint az alexandriai könyvtár kincseinek egy részét még a muszlim hódítás előtt kimentették, majd  évszázadokon keresztül Bizáncban őrizték. Állítólag legalább 150 ezer tekercs maradt meg, amelyek akkor kerültek megint veszélybe, amikor a törökök 1453-ban Konstantinápoly bevételére készülődtek. Konsztantinosz bizánci császár az ostrom előtt néhány héttel a hetven szekérnyi könyv- és papi-ruszgyűjteményt unokahúgával együtt Rómába szállíttatta.
Az örök városban biztonságot kapó Palaiologosz Zsófia herceg-nő kezét 1471-ben kérte meg III. Iván moszkvai nagyfejedelem, így a Libériának is nevezett kollekció hozomány címén 1472-ben Moszkvába került.
A gyűjteményt a Kreml alatti labirintusban rejtették el, de itt sem volt biztonságban, mert egy tűzvészben a megmaradt tekercsek további 70 százaléka megsemmisült. III. Vaszilij fejedelem 1515-ben Moszkvába hívatott az Athosz-hegyi kolostorból egy Maxim nevű görög teológus-filozófust, hogy készítse el a tűzvészből kimentett „alexandriai, athéni, római és bizánci eredetű” könyvek teljes leltárát. Vaszilij fia IV. Rettegett Iván cár volt, aki nevére részben rácáfolva az antik könyvtár rendbe-tételéről is gondoskodott. Iván cár megbízta Johann Vettermann protestáns lelkészt, hogy ismét kategorizálja és fordítsa le a könyvtára értékesebb darabjait kananeus, arámi, görög és latin nyelvekből oroszra. A lelkész azonban hamarosan kegyvesztetté vált, így menekülnie kellett Moszkvából Livóniába (a mai Észt- és Lettország területére). A cár halála után a könyvtárnak is nyoma veszett, csak a gyűjtemény Vettermann által készített, 800 címből álló katalógusa maradt meg, igaz, ez is csak a 19. században bukkant elő az észtországi Dorpat Egyetemének az archívumából.
A katalógusban – ha hitelt érdemlő a lista – számos egyedül-álló antik kézirat szerepelt, köztük Titus Livius római történetíró 142 könyvből álló Ab Urbe Condita (A város alapításától) című műve. (A tudomány jelenleg csak 35 darab tekercs fennmaradásáról tud, a többi, elveszett könyvekről vagy más ókori írók hivatkozásai, vagy a 35 darab mű tartalomjegyzéke alapján van ismeretünk.) Továbbá Tacitus római történetíró Historiae (Korunk története) teljes, 14 darabból álló könyve (napjainkra csak az első négy és az ötödik könyv 26. fejezete maradt fenn), és Cicero római író, filozófus Da re publica (Az államról) című könyve.
A 20. században újrakezdődött a kutatás Iván cár titkos könyvtára után, de a történelem ismét közbeszólt. A bolsevik puccs után a KGB jogelődje, az OGPU vette ellenőrzése alá a Kreml teljes területét, és a helyszín a Szovjetunió bukása után sem vált hozzáférhetővé a kutatók számára. Így az antik világ dokumentumai tovább rejtőznek valahol az orosz főváros mélyén, feltéve, hogy valóban megvannak.

 

A végzet lándzsája Attila kardja ellen

A katolikus hagyomány szerint Longinusnak hívták azt – az evangéliumokban név nélkül szereplő – római katonát, aki a golgotai kereszten lándzsájával keresztülszúrta Jézus testét, majd bűnbánatra jutott. Az apokrif Nikodémus evangéliuma szerint Longinus a légióból leszerelve az apostolokhoz csatlakozott. Megtartotta azonban híres fegyverét, amelyet – így a legenda – Szent Péternek ajándékozott, aki magával vitte Rómába. A történet szerint itt Heléna császárnő találta meg, akitől fiához, Nagy Konstantinhoz került. Úgy tudni, hogy később ez a lándzsa segített Theodoriknak visszaverni Attila seregeit is. A pápa az ereklyét (más források szerint csak egy Bizáncban készült mását) ajándékozta Nagy Károlynak, aki negyvenhét győztes csatában tartotta magasra – legalábbis az udvari történészek szerint, akik feljegyezték, hogy a szerencsét hozó lándzsa egyben az uralkodó végzete is lett: percekkel azt követően, hogy egyszer véletlenül leejtette, meghalt.
Károlytól Ottó császár örökölte meg, hogy az augsburgi csatában a magyarok ellen ezzel védelmezze a szent Római Birodalmat. A német-római császárok olyan becsben tartották a lándzsát, hogy – a golgotai kereszt egyik darabját magában foglaló kegytárggyal együtt – koronázáskor az uralkodó előtt hordozták. 1424-ben Zsigmond császár elrendelte, hogy „a szent Római Birodalom császári koronája, a birodalmi alma, a pálca, a kard, a Szent Kereszt és a Szent Lándzsa soha ne hagyják el az ország területét”. A birodalom hanyatlásakor, az austerlitzi csata után a lándzsa kis híján Napóleon kezébe került. Csak perceken múlt, hogy az értékes ereklyét – Attila kardjával együtt – el tudták menekíteni Bécsbe. A lándzsa a birodalmi jelképekkel együtt a Hofburg kincstárába került.
1909-ben egy, a bécsi képzőművészeti akadémiára pályázó festőjelöltnek, az ifjú Adolf Hitlernek különös élménye támadt, amikor múzeumlátogatóként megpillantotta a legendás lándzsát. Egy ismerőse feljegyezte, hogy Hitler valósággal transzba esett az ereklye látványától. A náci vezér utólag maga is elismerte, hogy ekkor olyan élmény érte, amely – mint írta – „ablakot nyitott előttem a jövőre, amelyen keresztül hirtelen megvilágosodást kaptam, (…) hogy a világ sorsának a kulcsa fekszik előttem”.
Az Anschlusst követően Hitler a bécsi bevonulásának éjszakáján Himmler és más SS-tisztek kíséretében elment a Hofburgba, hogy elhozzák onnan a Longinus-lándzsát. Hitler a múzeum kincstárában egy teljes órát töltött egyedül a fegyver előtt, majd személyesen vette ki a tárolóból és a többi birodalmi ékszerrel együtt Nürnbergbe szállíttatta. A háborús bombázások nyomán a híres tárgyat egy ház pincéjében rejtették el. 1945. április 30-án délután 14 óra 10 perckor Patton tábornok parancsára William Horn hadnagy az amerikai kormány nevében lefoglalta a Longinus-lándzsát. Különös egybeesés, hogy nyolcvan perccel később, 15 óra 30 perckor Adolf Hitler Berlinben, a Führer-bunkerben öngyilkos lett.
Eisenhover tábornok parancsára a birodalmi jelképeket – köztük a Longinus-lándzsát is – visszaszállították Bécsbe, ahol ma a Schatzkammerban, a Habsburgok történelmi székhelyén, a Hofburg kincstárában láthatók. (Az ezeréves császárság. Hetek, 2006. augusztus 19.)

Olvasson tovább: