Kereső toggle

A magyarok krónikásai a hunokról

A Hetek őstörténeti sorozata (negyedik rész)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar őstörténet dokumentumait és a magyarok eredetével kapcsolatos vitákat bemutató sorozatunk e heti részében három, a középkorban írt neves krónikánkat hívjuk segítségül. Ahogy korábban utaltunk rá, a felvilágosodás utáni szekularizálódott történetírás nem sokra becsüli az ókori, de különösen a középkori keresztény szerzők műveit, holott ezek már csak az időbeliségük miatt is közelebbről írták meg a nemzetek eredettörténetét. Így van ez a magyarok származásáról beszámoló három legfontosabb könyvvel kapcsolatban is, amelyeket a kommunizmus idején még inkább a mesék és legendák világába száműztek. Pedig Anonymus, Kálti Márk (Képes Krónika) és Kézai Simon (Gesta Hungarorum) művei nem legendagyűjtemények, hanem történelmünk kulcsfontosságú forrásai.

Az elmúlt évtizedekben, az internet előtti világban nem volt könnyű dolga azoknak, akik Magyarországon eredetiben szerették volna megismerni a korai keresztény szerzők műveit. Ezeket ugyanis a hivatalos ideológia kifejezetten károsnak és elvetendőnek ítélte. Mivel a Bibliát egyáltalán nem tekintették történelmi forrásnak, ezért egyszerűen elhallgatták azt, hogy a megkerülhetetlen forrásnak számító ókori történetíró, Josephus Flavius a zsidó nép – sőt az emberiség – történetét egyértelműen az ószövetségi történeti könyvek alapján írta meg. Így művének (A zsidó nép története) magyar kiadásából ezt a közel százoldalnyi részt egyszerűen kihagyták, és csak a bibliai kor utáni részek jelenhettek meg.

Az „igen nemes magyar nemzet”

Hasonló ehhez a korai magyar krónikások esete is. Anonymus és Kálti Márk műve ugyan kis példányszámban megjelenhetett, de Kézai már úgy sem, és csak egy 19. század végi kiadásban volt olvasható. (Ma már mindhárom mű elérhető teljes terjedelemben a Magyar Elektronikus Könyvtár – mek.hu – gyűjteményében.)

Pedig ezek a művek nemcsak formai elvárások miatt hivatkoznak a Szentírásra, hanem azért is, mert a történetíráshoz az újszövetségi szerző, Lukács által használt klasszikus módszert alkalmazták: „Eleitől fogva mindennek szorgalmasan utánajártam, hogy azokat szép rendben leírjam” – írta az evangélista. Hasonlóan kezdi művét a három krónikás közül időrendben legkorábban élt szerző, Anonymus is („P. mester”, aki nagy valószínűséggel az 1172 és 1196 között uralkodó III. Béla király krónikása volt). Így ajánlja művét: „Tehát legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg Neked, s így aki olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg a dolgok. Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát.”

Anonymus leírása szerint a szkíták (szittyák) első királya a Jáfettől származó Magóg volt, aki egyben a magyarok névadója is lett: „a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet” – írja Anonymus. A Jáfettől való származást a modern genetika számos európai nép esetében feltételezi, mint azt az ezredfordulón több ezer ember bevonásával készült genetikai vizsgálat is igazolta. (Európa tíz ősatyja. Hetek, 2000. november 25.)

Művében Anonymus így foglalja össze Attila király történetét: „Ennek a királynak (Magógnak) az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják.” (A hunok ősi fővárosa utáni kutatásokról sorozatunk első részében írtunk: Hol volt Ősbuda? Hetek, 2017. augusztus 18.)

Nem vagyunk lator ördögök

A történészi függetlenségre és hitelességre hivatkozik Kézai Simon, az időrendben második, 13. században élt krónikás is. Kézai Gesta Hungarorum című művét IV. (Kun) László királynak (1270–1292) ajánlja, és az „előbeszédben” arra hivatkozik, hogy könyvével a magyarok német és nyugat-európai lejáratásával szemben a valóságot akarja megörökíteni: „Minthogy erősen szíveteken fekszik, hogy a magyarok tetteit ismerjétek, s azt én igazán tudom, gondoskodtam, hogy azon nemzet történeteit, melyek különféle irományokban Olasz-, Francia- és Németországban szerteszét vannak szórva, egy kötetbe szerkesszem, nem követve Orosiust, ki Ottó császár kedvét keresve, kinek a magyarok különböző csatáikban sok zavart okoztak, könyveiben sokat hamisan koholva azt állította, hogy a magyarok lator ördögöktől származtak.”

Kézai a hunok őseinek szintén

Hunort és Magort nevezi meg, akik Perzsiából északra, „Scythiába” költöztek, majd onnan Pannóniába vándoroltak, miután átkeltek a Dunán. Leírja, hogy a rómaiakkal vívott korai csaták után Ethelét (Attilát) „teszik magok fölé királlyá; ki is testvérét, Budát a Tiszától a Don vizéig különféle idegen nemzetek fejedelmévé és birájává tette. Ő pedig alattvalóival magát hunok királyának, világ félelmének, isten ostorának neveztette”.

Attilát és udvarát Kézai a következőképen jellemzi: „Ethele király ugyanis barna színű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát, mint a hunok, megeresztve hordja vala. Vakmerőségben maga mérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos volt, szerfölött nagy keménységéért pedig hunjai csudálatosan féltek tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódultak hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viselte magát. Mert táborában tízezer kaszás szekeret vitetett különféle művekkel, melyekkel a városokat és várakat romboltatta. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra oly híres és pompás volt, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s újra egybe állíthatta… más efféle pompákban Ethele király minden korabeli királyoknál dicsőségesebb volt e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennük lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; csak idegen fajta kísérete lakik városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga, mind nemzete a médek módját tartja vala.” Ez a jellemzés megegyezik a sorozatunk előző részében idézett görög Priszkhosz rétor leírásával, aki 800 évvel korábban személyesen is járt Attila fővárosában, és találkozott a hun királlyal. A Gesta Hungarorum részletesen leírja Attila hadjáratait és halálát is, ami utolsó menyegzője éjszakáján érte.

Salamon példája

Szintén bibliai hivatkozással kezdi művét a 14. századi – már az Árpád-ház kihalása után keletkezett – Képes Krónika szerzője (vélhetően Kálti Márk) is, aki művét Nagy Lajos budai udvarában írta a király számára. Ezt írja az előszóban: „Salamon a Bölcsesség Könyvének hatodik részében így ír: »A bölcs és irgalmas király támasza népének, elűzi a hitetleneket, felszabadítja a zsarnokoktól elnyomott népeket.« Igazán beteljesedett ez Magyarország királyaiban, kik legyőzték mind a zsarnokokat, Magyarország népeit a békesség gyönyörűségében, bőséges nyugalomban tartották, éspedig azért, mert jobban félték az Úristent, mint mind a többi királyok. Ezért írja Mózes ötödik könyvének tizenhetedik fejezete, ahol Isten a királyokról szólván ezt mondja: »Kit királlyá tettek, ülvén országa trónusán, írja le magának Isten törvényét, tartsa magánál, és olvassa életének minden napjaiban, hogy tanulja meg félni az ő Urát, Istenét, és megőrizni az ő igéjét, ami van az ő törvényes parancsolataiban, hogy sokáig uralkodjanak ő maga és fiai a földön, és legyen része az én dicsőségemben mindörökké.« Kiknek – vagyis a magyar királyoknak – származását, első dolgait és Szittyaországból való kijöttüket különféle szent doktoroknak históriáiból a következő rendben adom elő…”

Kálti elődjeihez hasonlóan a magyarok őseinek Hunort és Magort nevezi, akik Szkítiából jöttek Pannóniába, ahol királyukul választották Attilát. Látható tehát, hogy a legfontosabb korai magyar krónikák a mai történelmi felfogásnál egyöntetűen korábbra teszik a magyarság eredetét és a Kárpát-medencében való megjelenésüket. Érdemes elővenni és végigolvasni ezeket a műveket, amelyek nemcsak az őstörténet, hanem az államalapítás és az Árpád-kori magyar állam történetéről is nagyon érdekes, olvasmányos beszámolókat tartalmaznak. (folytatjuk)

Olvasson tovább: