Kereső toggle

A CIA, a nagy mecénás

Titkos harc az elmékért a hidegháború idején

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor 1952. május 6-án este Sztravinszkij Tavaszi áldozatának utolsó hangjai elhaltak a párizsi koncertteremben, a lelkes közönség nem sejtette, hogy a CIA háttérmunkájának és 130 ezer dollárjának köszönhették az élményt. Az üzenetet mindenesetre vették: Amerikában mégiscsak létezik kifinomult kultúra. És ez csupán egyetlen példa arra, hogyan használta eszközként a művészetet a hírszerző ügynökség a szovjet agitprop elleni harcban.

Véget ért a második világháború. A nyugat-európai értelmiség a kommunizmus iránti intellektuális elkötelezettség mezsgyéjén ingadozott.

A kapitalizmus még azok számára is ősellenség volt, akik a Szovjetunióból (például a moszkvai koncepciós perek nyilvánosságra kerülése miatt) már kiábrándultak.

Az ekkoriban szerveződő CIA, amely hamarosan államcsínyek, politikai gyilkosságok, külföldi kormányok manipulálásának titkos szálait mozgatta, felismerte ebben a hezitálásban a lehetőséget. (Az idén 70 éves ügynökség megalapításáról rendelkező nemzetbiztonsági törvényt 1947. szeptember 18-án írta alá Truman elnök.) Beindította az Operation Mockingbird nevű műveletet, melynek gerincét az az elgondolás adta, hogy a marxizmus kulturális vereségéhez egy új intellektuális baloldal (NCL, azaz Non-Communist Left) kialakításán át vezet az út. Ennek fő eszközévé egy központi szervezet, az álalapítványokon keresztül pénzelt Kulturális Szabadság Kongresszusa (CCF) vált, amelynek megalapítása és működése egyaránt kalandos volt.

New York: váratlan siker

1948 szeptemberétől a nyugati közvélemény áthangolása érdekében a Szovjetunió úgynevezett békekonferenciákat kezdett szponzorálni. 1949 márciusában első ízben tartottak ilyen találkozót az ellenfél „saját területén”. A New York-i Waldorf Astoria Hotelben az irodalmi és művészélet kiemelkedő alakjai gyűltek össze, hogy elutasítsák az Egyesült Államok „háborús uszítását”. Az orosz delegáció sztárja, Dmitrij Sosztakovics a világuralomra törő új „fasiszták” ellen buzdított harcra. Tengerentúli kollégája, Aaron Copland azt jósolta, hogy „az amerikai kormány jelenlegi politikája elkerülhetetlenül a harmadik világháborúhoz vezet”.

A szovjet propagandarendezvénynyel azonban nem sikerült borsot törni a Truman-adminisztráció orra alá. Egy maroknyi amerikai értelmiségi a felszólalókhoz intézett kínos kérdésekkel, tüntetésekkel szabotálta a konferenciát. Az üléseken számon kérték az emberi jogok megsértését: az Építési bizottság megbeszélésén például követelték, hogy szólítsák fel a Szovjetuniót a tisztogatások építész áldozatainak rehabilitálására. A sajtó részletesen beszámolt a Sidney Hook exkommunista filozófiaprofesszor alapította Amerikaiak a szellemi szabadságért nevű csoport akcióiról, melyekkel a maguk oldalára állították a közvéleményt.

A sikeren felbuzdulva a Politikai Koordinációs Iroda (OPC, a CIA-be 1951-ben beolvadó titkos hadműveleti részleg) a Párizsba kitűzött következő békekonferencia idejére ellenkonferenciát szervezett. A Franc-Tireur antisztálinista baloldali lap segítségével meghirdették a Diktatúrával és háborúval szembeni ellenállás nemzetközi napját. Az OPC – a résztvevők tudta nélkül – az amerikai delegáció költségei mellett a németét és az olaszét is nagyvonalúan állta. Ez az akció azonban nem szólt akkorát, mint a New York-i, részben a Franc-Tireur körüli csoport nem palástolt Amerika-ellenessége miatt. De azért nem is volt teljesen hiábavaló: Hookban és Melvin Laskyban (az amerikai szponzorálású német Der Monat alapító szerkesztője) felmerült egy olyan állandó bizottság gondolata, amely összefogná az európai és amerikai antikommunista értelmiséget.

Berlin: a terv révbe ér

A német értelmiségi körökben ügyesen forgolódó Lasky egy újabb konferenciát tervezett Berlinbe, a nemzetközi mérsékelt baloldali értelmiség részvételével. Mindezt elmondta Michael Josselsonnak, aki az amerikai megszállási övezetben, a kormányzat kulturális részlegén dolgozott. A kimagasló szervezői és problémamegoldó képességekkel rendelkező Josselson személyében a legmegfelelőbb ember kapcsolódott be a történetbe. Jól ráérzett, hogy nem politikai, hanem kulturális jellegű eseményre van szükség. Az európai és amerikai intellektuális élet kiemelkedő alakjainak közreműködésével megrendezett konferenciát kiindulópontként használta egy állandó bizottság felállításához, mely kellő anyagi hátteret biztosíthatott a folytatáshoz. Így született meg a Kulturális Szabadság Kongresszusa (CCF). A szervezet 1950. június 26-án tartotta első konferenciáját a berlini Titania Palastban. Az amerikai delegátushoz Hook mellett többek között Tennessee Williams drámaíró és Arthur Schlesinger történész csatlakozott. A megnyitó előtti napon Észak-Korea lerohanta a déli területeket, ami még jobban aláhúzta a találkozó üzenetét, a kommunizmus fenyegető voltát.

A drámai, történelmi pillanatot sok értelmiségi vízválasztóként élte meg. Hans Thirring osztrák fizikus nyilvánosan felülbírálta eredetileg semleges hangvételűnek szánt beszédét. A Nyugat-Németországba menekült Theodor Plievier író váratlanul a helyszínre repült, vállalva a kockázatot, hogy a szovjetek vagy a kelet-németek elrabolják.

A záróünnepségen a magyar származású Arthur Koestler olvasta fel a kongresszus kiáltványát. (A sors iróniája, hogy az egykor a Willi Münzenberg szovjet ügynöknek dolgozó író most tudta nélkül a CIA-nak segédkezett egy új szervezet létrehozásában.)

Ezt követően az OPC egyszerűen hagyta a CCF-et a maga útján haladni. A szervezet az ’50-es években párizsi székhelyén kívül 35 országban nyitott irodákat, és a történelem egyik legjelentősebb mecénásává vált. Ontotta a nagy presztízsű magazinokat, könyveket adott ki, nagyszabású nemzetközi konferenciákat, kiállításokat, előadásokat és koncerteket szervezett, elsősorban álalapítványok (Farfield, Ford és Rockefeller) révén.

Erkölcstelenek? Forradalmárok?

A hazai és nemzetközi kulturális életet befolyásoló titkos manipulációkra 1967-ben derült fény a baloldali Ramparts magazin jóvoltából. Azóta a CIA kultúrháborújával kapcsolatos tények közismertek. Frances Stonor Saunders brit történész a modern művészetet egyenesen a CIA fegyverének nevezte egy 1995-ös cikkben, amely a mai napig népszerű bevezetőként szolgál a hidegháborús korszak festészetének bármilyen tárgyalásakor. Négy évvel később kiadott könyve (Who Paid the Piper? The CIA and the Cultural Cold War) a legtöbbet hivatkozott referenciamunka a témában.

A Ramparts által kirobbantott botrány után a CIA-t éles kritikák érték nemcsak kulturális fedőszervezeteken keresztül végzett ténykedése, hanem a szabad sajtó aláásása miatt is. Az Operation Mockingbird keretein belül ugyanis az ügynökség vezető amerikai újságírók segítségével kiépítette a maga propagandahálózatát. A The New York Times a CIA programjait „erkölcstelennek” nevezte. Thomas W. Braden, a CIA kulturális részlegének egykori igazgatója erre a vádra reagálva személyes vallomást írt a The Saturday Evening Postban. Ebben az ügynökség nyugat-európai antikommunista szakszervezetekkel és diákcsoportokkal való kapcsolatáról is beszámolt. Példaként felidézte, hogy amikor földközi-tengeri kikötőkben kommunista dokkmunkások megtagadták az amerikai áruk kirakodását, 15 ezer dollárt adott Irving Brownnak, az Amerikai Munkás Szövetség tagjának „verőosztagok” lefizetésére. „Nem gondolnám »erkölcstelennek«, hogy biztosítani akartuk, hogy hazánk baráti országoknak szánt szállítmányait ne égessék vagy lopják el, és ne dobják a tengerbe” – írta.

„Semmink nem volt kezdetben, csak az igazság” – jegyezte meg hangzatosan. Azzal, hogy felemelőnek és üdvösnek gondolta, amit tettek, nem volt egyedül. Michael Josselson felesége, Diana szerint ez az időszak „felvillanyozó volt. Az ember érezte, hogy minden eseménnyel, történjék bárhol, kapcsolatban áll. (…) Olyan volt, mint a francia forradalom vagy az Oxford-mozgalom [az anglikán egyház megújítását célzó 19. századi irányzat – a szerző megjegyzése]”.

„Emlékszem, mekkora örömöt éreztem, amikor a Boston Symphony Orchestra nagyobb elismerést szerzett Párizsban az Egyesült Államok számára, mintha John Foster Dulles [külügyminiszter] vagy Dwight D. Eisenhower száz beszédet tartott volna” – büszkélkedett Braden. Ugyanilyen lelkesen mesélt az Encounter magazinról. A CCF zászlóshajójának számító, Nagy-Britanniában kiadott lap azt volt hivatott bizonyítani, hogy a kimagasló kulturális teljesítmény kéz a kézben jár a politikai szabadsággal.

„Ilyen fegyvert kovácsolni csak annyiban erkölcstelen – hangzott Braden végkövetkeztetése –, amennyiben minden háború alapvetően erkölcstelen. Hiszen a hidegháború is háború volt, csak nem bombákkal, hanem elméleti eszközökkel vívták.”

Propagált szabadság

A CIA kultúrhadviselésének egyik kirívó példája az absztrakt expresszionizmus története. A ’40-es évek végére a Willem de Kooning, Jackson Pollock, Mark Rothko nevével fémjelzett művészcsoport szinte egy csapásra elismert lett. Az Autumn Rhythm című képért 1957-ben, azaz mindössze egy évvel Pollock autóbalesetben bekövetkezett halála után a Metropolitan Múzeum szokatlanul nagy összeget, 30 ezer dollárt adott. A következő évben a New York-i Museum of Modern Art kiállítást szentelt az „új amerikai festészetnek” (The New American Painting), amely európai turnéra indult olyan állomásokkal, mint Berlin, Brüsszel, Milánó, Párizs, London.

Voltak, akik kétesnek találták az absztrakt expresszionizmus gyors felemelkedését. Max Kozloff kritikus 1973-ban, az Artforum magazinban Pollockék művészetét „a jóindulatú propaganda egy formájának” nevezte. Elsőre nevetségesnek tűnt, hogy a kormány épp ezeket a nonkonformista művészeket támogatná. Pollockot a középiskolában „rohadék orosz lázadónak” nevezték, Rothko és Barnett Newman anarchistáknak vallották magukat. A sejtések azonban igaznak bizonyultak.

Az új művészeti mozgalom az Egyesült Államok intellektuális és kreatív szabadságának a kirakataként szolgálhatott, szembeállítva a kommunista ideológia kényszerzubbonyába zárt szocialista realizmussal.

A CIA-nak ebben a kezdeti időszakában az ügynökök maguk is sokan Yale- és Harvard-diplomások, műgyűjtők és amatőr regényírók voltak. „Igazából csak annyit tettünk, hogy felismertük a különbséget. Észrevettük, hogy az absztrakt expresszionizmus pontosan az a fajta művészeti irányzat volt, amely mellett a szocialista realizmus még stilizáltabbnak, korlátozottabbnak és merevebbnek tűnt” – mondta el Saundersnek egy volt ügynök.

A CCF ideális álcát jelentett az absztrakt expresszionizmus népszerűsítéséhez. A költségek fedezésére milliomosokat és múzeumokat vontak be a „műveletbe”. Nelson Rockefeller, a New York-i Museum of Modern Art igazgatója például az absztrakt expresszionizmus egyik leglelkesebb támogatója volt. Maga a múzeum nemcsak a CCF-fel állt szerződéses viszonyban, de más szálakkal is kötődött a CIA-hoz. Számos egykori ügynök ült az elnökségében vagy valamelyik bizottságában; Tom Braden 1949-ben ügyvezető titkára volt. Amikor a The New American Painting párizsi állomása után a londoni Tate Gallery szerette volna átvenni az anyagot, Julius Fleischmann amerikai milliomos és műkedvelő felajánlotta, hogy alapítványa (Farfield Foundation) állja a cechet. Persze nem árulta el, hogy a CIA kasszájából.

Saunders szerint alig volt író, művész, történész, tudós vagy kritikus a háború utáni Európában, aki – tudtával vagy a nélkül, de – valamilyen módon ne kapcsolódott volna ehhez a titkos hálózathoz. Ezzel együtt igaz lehet, hogy az absztrakt expresszionizmus jó eséllyel önmagában is meghatározó művészeti mozgalommá vált volna.

Antimarxista fordulat

Az akciók sikerességét a CIA kémei nagyon körültekintő megfigyelő munkával alapozták meg. Egy 1985-ben összeállított, és a titkosítás alól 2011-ben feloldott jelentés alapján elképzelhetjük a péntek estéiket az Apostrophes (nagy nézettségű irodalmi beszélgető műsor) előtt töltő, vagy a francia filozófusok könyvei fölé hajló, Párizsban tevékenykedő amerikai ügynököknek. A Franciaország: szakadás a baloldali értelmiségben címet viselő dokumentum készítői elemzik a francia értelmiség hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett antimarxista irányváltását, és annak az ország politikai és kulturális légkörére gyakorolt következményeit.

Franciaország azért is volt kiemelten érdekes a CIA szemében, mert a nemzetközi radikális baloldali mozgalmak bölcsőjeként tekintett rá. Mint az 1985-ös jelentésben írják, a francia értelmiség mindig is jelentősebb hatással volt a politikára, mint bármelyik másik nyugati demokráciában. A második világháború óta a baloldal „termelte ki” a legtöbb vezető értelmiségit, akik mind a szocialista, mind a kommunista párt önjelölt apologétái voltak, egyúttal támadták az Egyesült Államokat.

A baloldali értelmiség a ’70-es évek elejétől kezdett eltávolodni az európai és francia baloldali tradíciótól. A kommunistákból lett új filozófusokat két fontos hatás motiválta ebben. Az egyik a baloldali pártok tehetetlensége ’68 májusában, a másik Szolzsenyicin Gulág szigetvilágának 1973-as megjelenése. A diáklázadásokban vezető szerepet betöltő Bernard-Henri Lévy és André Glucksmann érvelése szerint Franciaországban a szocializmus minden formája szükségszerűen marxista, és minden marxista filozófia totalitárius.

Nézeteiket tévé- és rádióműsorokban fejtették ki – igazi celebstátusszal ellensúlyozva nehezen érthető írásaikat. A kommunista pártból ezzel párhuzamosan „kikoptak” vagy „kihaltak” az értelmiségiek. Sartre utolsó interjújában elismerte, hogy a marxizmus zsákutca volt, Althusser pedig, miután 1980-ban megfojtotta feleségét, élete hátralévő részét pszichiátriai megfigyelés alatt különböző intézetekben töltötte, és csak néhány barát tartotta számon, a közéletre már semmilyen hatással nem volt.

Lévy és Glucksmann kritikáinak nagy szerepe volt abban, hogy a szovjet totalitárianizmus elutasítása gyökeret vert a baloldali értelmiség körében. A jelentés szerzői elégedetten konstatálták, hogy míg korábban a jó iskolázottság mérvadója volt az Amerikával szembeni kritikus hozzáállás, újabban a műveletlenség jelének számított. Ami azért volt jó hír, mert ilyen légkörben nem kellett tartani az USA egyes lépéseivel, például közép-amerikai politikájával szembeni tiltakozásoktól.

Akkor és most

Saunders megjegyzi, hogy a kulturális hidegháború nem ért egyszerűen véget a leleplezések után – valójában gátlástalanul folytatódott. Gordon Brown brit miniszterelnök például a CIA módszereiből, többek között Who Paid the Piper?-ből merített inspirációt a terrorizmus elleni stratégiája kidolgozásához. Saunders az előszóban megjegyzi, hogy amikor 2007-ben egy fogadáson Brown azzal dicsérte meg könyvét, hogy jó ötletnek tartana egy kultúrháborús programot, „nem ez volt élete legbüszkébb pillanata”.

Olvasson tovább: