Kereső toggle

Szakítás Katarral

Testvérietlenítés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig néhány nappal Donald Trump öbölbeli látogatása után a Szaúd-Arábiai királyság, Egyiptom, Bahrein és Jemen bejelentette, hogy megszakít minden kapcsolatot Katarral. Pillanatokon belül csatlakozott hozzájuk az Egyesült Arab Emirátusok is. Ám a miniállam sem maradt befolyásos támogatók nélkül: Törökország csapatokat küldött Katar támogatására, Irán pedig élelmiszert. Áll a bál az Öbölben. Valódi háború fenyeget? És mi köze mindehhez az arab tavasznak és a Muzulmán Testvériségnek?

Ha kronológiai sorrendben szeretnénk nézni, hogy tulajdonképpen mi is vezetett Katar kilökődéséhez az öböl menti arab államok politikai tömbjéből, az 1900-as évek elejéhez kell visszamennünk, egészen pontosan Katar modern állammá szerveződéséig az emír óvó tekintete alatt. Katar 1916-ra megszabadult az oszmán uralomtól, helyére pedig a brit protektorátus lépett. A kezdetben szegény és jelentéktelen (halászatból és gyöngyhalászatból élő) ország egészen 1971-ig hivatalosan brit protektorátus alatt állt, csakhogy a ’30-as években hihetetlen felfedezések rajzolták át a gazdaságát: a kutatók olajat és hatalmas mennyiségű földgázt találtak az emirátus területén, melynek kitermelését bár késleltette a második világháború, de az 1950-es évekre ez is beindult, sosem látott anyagi jólétet eredményezve az alapvetően törzsi társadalomban.

Az országot gyakorlatilag a kezdetektől irányító ász-Száni törzs és a törzsből származó emír ekkor azzal szembesült, hogy Katar még mindig nem állam, legalábbis sem az oktatásügy, sem az egészségügy, sem a modern államokat jellemző bürokratikus intézmények nincsenek jelen. Törzsi adminisztráció van, melynek fenntartása a jólétet követő népességnövekedéssel tarthatatlanná vált.

Az emírnek két választása volt: vagy a „hitetlen” Nyugatról hív meg szakértőket, hogy lebonyolítsák a modern állam megszervezését, vagy a Közel-Keleten néz körül. Ez utóbbit választotta, így fogadta be a Muzulmán Testvériség éppen üldözött prominenseit, akik komoly összetűzésbe keveredtek az egyiptomi szekuláris katonai rezsimmel és annak elnökével, Gamal Abdel Nasszerrel, aki 1966-ban kivégeztette a szervezet prominens ideológusát, Szajjid Kutbot.

Az 1928-ban Haszan al-Bana által Egyiptomban alapított Muzulmán Testvériség a hagyományos közel-keleti (a róla elnevezett királyságot 1932-ben megalakító Szaúd dinasztia által minden eszközzel támogatott) szalafi-vahabi iszlamistákhoz képest kifejezetten modernista volt. Tagjai népoktatást, mikrohiteleket szerveztek azokban az országokban, ahol működtek, és modern iszlamista államokat vizionáltak, melyeket erény szerint választott vezetők vezetnek. Ez persze szúrta a szemét a szekuláris katonai vezetéseknek (főként, mint láttuk, Egyiptomban), de nem különösebben zavarta a mélyen vallásos emírséget, amelynek vezetői kaptak az alkalmon, hogy a szervezetnek olyan országra van szüksége, ahol zavartalanul működhet.

Katar tehát befogadta a Muzulmán Testvériség üldözött vezetőit, sőt engedte, hogy részt vegyenek az államapparátus megreformálásában, amit a testvérek készséggel meg is tettek. Katar majdnem minden bürokratikus intézményének létrehozásában jeleskedtek, végig lojálisan házigazdájukhoz, amely nem igazán korlátozta őket semmiben.

Miután Katar 1971-ben függetlenné vált a britektől, betagozódott az Öböl Menti Együttműködési Tanács és a szaúdi érdekszférába. A Muzulmán Testvériség is doktrínát váltott időközben: lemondtak a kutbizmus fegyveres terjesztéséről (azaz egyfajta sajátos muszlim társadalmi forradalomról) és a dzsihádról, s azt a doktrínát kezdték el követni, hogy a társadalmak majd maguk fognak úgy dönteni, hogy a helyes útra lépnek – ezt fegyverrel nem lehet siettetni.

Nem is voltak konfliktusok az öböl menti országok és Katar között, amelynek emírjei évtizedeken át lojálisak voltak a szaúdi uralkodóházhoz – nemcsak politikailag nem mentek szembe Rijáddal, de elfogadták kézivezérlését azokban a külpolitikai kérdésekben, melyek a régió sorsát érintik.

A vízválasztó a 2011-es év lett, egészen pontosan annak a forradalomsorozatnak a kezdete, mely végigsöpört a Közel-Keleten, és amelyet azóta arab tavaszként emlegetnek a politikusok és a történészek.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: