Kereső toggle

Szakítás Katarral

Testvérietlenítés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig néhány nappal Donald Trump öbölbeli látogatása után a Szaúd-Arábiai királyság, Egyiptom, Bahrein és Jemen bejelentette, hogy megszakít minden kapcsolatot Katarral. Pillanatokon belül csatlakozott hozzájuk az Egyesült Arab Emirátusok is. Ám a miniállam sem maradt befolyásos támogatók nélkül: Törökország csapatokat küldött Katar támogatására, Irán pedig élelmiszert. Áll a bál az Öbölben. Valódi háború fenyeget? És mi köze mindehhez az arab tavasznak és a Muzulmán Testvériségnek?

Ha kronológiai sorrendben szeretnénk nézni, hogy tulajdonképpen mi is vezetett Katar kilökődéséhez az öböl menti arab államok politikai tömbjéből, az 1900-as évek elejéhez kell visszamennünk, egészen pontosan Katar modern állammá szerveződéséig az emír óvó tekintete alatt. Katar 1916-ra megszabadult az oszmán uralomtól, helyére pedig a brit protektorátus lépett. A kezdetben szegény és jelentéktelen (halászatból és gyöngyhalászatból élő) ország egészen 1971-ig hivatalosan brit protektorátus alatt állt, csakhogy a ’30-as években hihetetlen felfedezések rajzolták át a gazdaságát: a kutatók olajat és hatalmas mennyiségű földgázt találtak az emirátus területén, melynek kitermelését bár késleltette a második világháború, de az 1950-es évekre ez is beindult, sosem látott anyagi jólétet eredményezve az alapvetően törzsi társadalomban.

Az országot gyakorlatilag a kezdetektől irányító ász-Száni törzs és a törzsből származó emír ekkor azzal szembesült, hogy Katar még mindig nem állam, legalábbis sem az oktatásügy, sem az egészségügy, sem a modern államokat jellemző bürokratikus intézmények nincsenek jelen. Törzsi adminisztráció van, melynek fenntartása a jólétet követő népességnövekedéssel tarthatatlanná vált.

Az emírnek két választása volt: vagy a „hitetlen” Nyugatról hív meg szakértőket, hogy lebonyolítsák a modern állam megszervezését, vagy a Közel-Keleten néz körül. Ez utóbbit választotta, így fogadta be a Muzulmán Testvériség éppen üldözött prominenseit, akik komoly összetűzésbe keveredtek az egyiptomi szekuláris katonai rezsimmel és annak elnökével, Gamal Abdel Nasszerrel, aki 1966-ban kivégeztette a szervezet prominens ideológusát, Szajjid Kutbot.

Az 1928-ban Haszan al-Bana által Egyiptomban alapított Muzulmán Testvériség a hagyományos közel-keleti (a róla elnevezett királyságot 1932-ben megalakító Szaúd dinasztia által minden eszközzel támogatott) szalafi-vahabi iszlamistákhoz képest kifejezetten modernista volt. Tagjai népoktatást, mikrohiteleket szerveztek azokban az országokban, ahol működtek, és modern iszlamista államokat vizionáltak, melyeket erény szerint választott vezetők vezetnek. Ez persze szúrta a szemét a szekuláris katonai vezetéseknek (főként, mint láttuk, Egyiptomban), de nem különösebben zavarta a mélyen vallásos emírséget, amelynek vezetői kaptak az alkalmon, hogy a szervezetnek olyan országra van szüksége, ahol zavartalanul működhet.

Katar tehát befogadta a Muzulmán Testvériség üldözött vezetőit, sőt engedte, hogy részt vegyenek az államapparátus megreformálásában, amit a testvérek készséggel meg is tettek. Katar majdnem minden bürokratikus intézményének létrehozásában jeleskedtek, végig lojálisan házigazdájukhoz, amely nem igazán korlátozta őket semmiben.

Miután Katar 1971-ben függetlenné vált a britektől, betagozódott az Öböl Menti Együttműködési Tanács és a szaúdi érdekszférába. A Muzulmán Testvériség is doktrínát váltott időközben: lemondtak a kutbizmus fegyveres terjesztéséről (azaz egyfajta sajátos muszlim társadalmi forradalomról) és a dzsihádról, s azt a doktrínát kezdték el követni, hogy a társadalmak majd maguk fognak úgy dönteni, hogy a helyes útra lépnek – ezt fegyverrel nem lehet siettetni.

Nem is voltak konfliktusok az öböl menti országok és Katar között, amelynek emírjei évtizedeken át lojálisak voltak a szaúdi uralkodóházhoz – nemcsak politikailag nem mentek szembe Rijáddal, de elfogadták kézivezérlését azokban a külpolitikai kérdésekben, melyek a régió sorsát érintik.

A vízválasztó a 2011-es év lett, egészen pontosan annak a forradalomsorozatnak a kezdete, mely végigsöpört a Közel-Keleten, és amelyet azóta arab tavaszként emlegetnek a politikusok és a történészek.

Az arab tavasz forradalmai remek alkalmat adtak arra, hogy az apró ország jelentős tényezővé váljon a térségben.
A politikai ambícióit addig jegelő Muzulmán Testvériség a Tunéziában fellángoló forradalmat úgy értékelte, itt az idő, hogy programjával teljes mellszélességben visszatérjen a Közel-Keletre, és mozgósítsa azokat a néptömegeket, amelyeket az évtizedek során tökéletesre fejlesztett szociálpolitikájuknak köszönhetően minden szunnita országban megnyertek maguknak. Ez az elképzelésük találkozott a katari emír, Hamad bin Kalifa ász-Száni sejk külpolitikai ambícióival. Hamad jóval többre vágyott, mint hogy az Öböl Menti Együttműködési Tanácsa Szaúd-Arábia által diktált döntéseinek engedelmes végrehajtója legyen. Ambícióin kívül racionális megfontolások is vezették: országának jól felfogott gazdasági érdeke azt diktálta, hogy a Szaúdi Királyság által szorgalmazott totális elutasítás politikáját megtörve rendezett viszonyra törekedjen Iránnal, annál is inkább, mint hogy a Perzsa-öböl nyugati és keleti partján elhelyezkedő két állam a Föld legnagyobb földgázmezőjét birtokolja közösen.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a 2011-es forradalmi hullám beteljesíti az emírség legvadabb reményeit. Tunéziában elmozdították az elnököt, majd a forradalom Egyiptomban is győzött. Mindkét országban a Muzulmán Testvériség helyi fiókjából alakult párt került hatalomra. A forradalmi hullám pedig nem állt meg, Szíriára is átterjedt, de tömegtüntetések törtek ki Bahreinben, Jemenben és Irakban is. Katar pedig az arab tavasz felkelései nyomán megalakuló iszlamista kormányzatok legfontosabb szponzorává vált.

Hamad emírnek, majd a 2013-ban, apja visszavonulása után Katar emírjévé előlépő Tamim bin Hamad ász-Száni sejknek a forradalmak remek alkalmat szolgáltattak arra, hogy apró országát jelentős tényezővé tegye a térségben. Ez a szándék már apja idejében megnyilvánult abban, hogy uralkodó nemzetközi médiahálózatot hozott létre (al-Dzsazíra), amelynek minden közel-keleti országban megtalálható volt a helyi, arab nyelvű csatornája. Ezek egészen kendőzetlenül támogatták az új politikai szereplőket, illetve kritizálták a régi rezsimeket. A csatorna jeleskedett a 2011-es felkelések „igazságos” forradalommá brandelésében. A 2012-es egyiptomi választások után az al-Dzsazíra egy pillanatig sem kritizálta a Muzulmán Testvériség színeiben hatalomra került Mohamed Murszi rövid elnökségének erősen megkérdőjelezhető intézkedéseit, sőt dollármilliókkal és ingyen szállított cseppfolyósított gázzal (LNG, Liquified Natural Gas) támogatta kormányzását.

Katar sikeresen szerzett az arab tavasz viharában újdonsült politikai törekvései mellé egy komoly, a szunnita muszlim világban gyakorlatilag csak Szaúd-Arábiáéval összehasonlítható súlyú szövetségest is a török Recep Tayyip Erdoğan elnök személyében, akinek törekvései megegyeztek Kataréval: az új rezsimek megalakulásától Törökország csakúgy, mint Katar, a befolyási zónájának kiszélesedését remélte, elsősorban Szíriában.

A forradalmi hullám sokként érte a klasszikus hatalmi struktúrákat, amelyek megkésve és jelentős véráldozatok árán tudtak csak reagálni. 2013-ra azonban léptek, és megkezdődött a visszarendeződés.

Elsőként az egyiptomi hadsereg reagált, amely katonai puccsal 2013-ban elmozdította a hatalomból Mohamed Murszi elnököt, helyére Abdel Fatáh asz-Sziszi tábornok lépett, aki azonnal betiltotta és üldözni kezdte az országban a Muzulmán Testvériséget, valamint az al-Dzsazírát. Ezt a bahreini tüntetések leverése, majd a polgárháborúvá eszkalálódott szíriai felkelés elhúzódása követte – bár azt még ekkor sem lehetett sejteni, hogy az alavita kisebbség, továbbá Moszkva és Teherán támogatását élvező Aszad elnök még 2017-ben is Szíria vezetője lesz. Miután nem volt már remény egy, ha nem is vér nélküli, de legalább gyors hatalomátvételre, Katar a szíriai ingoványba beleragadó szunnita milíciák támogatásában jeleskedett – többek között azon szervezetekében is, amelyek később csatlakoztak az Iszlám Államhoz.

Katar gazdaságilag is egyre inkább izolálódik, amit hamarosan a lakosság is meg fog érezni.
2013-ban történt meg Katar és Szaúd-Arábia első komolyabb összezördülése is: az iszlamista előretörést korábban szintén támogató (bár a társadalmi felfordulástól mindig is rettegő) Rijád betiltotta és terrorszervezetté nyilvánította a Muzulmán Testvériséget, és – féltve vezető szerepét a térségben – a restaurálódó katonai diktatúrák fő szponzora lett. Ennek fényében inkább az a kérdés: vajon miért kellett négy évet várni arra, hogy az öböl menti országok és a Közel-Kelet hagyományos hatalmi játékosai, például Egyiptom végképp elveszítsék a türelmüket Katarral szemben?

A kérdésre a Közel-Keletnek lassan az arab tavasz előtti állapotba visszarendeződő erőviszonyaiban, az iráni befolyás erősödésében, valamint a bizonytalan amerikai külpolitikában kereshető a válasz. A Sziszi-rezsimnek több évre volt szüksége, hogy megszilárdítsa hatalmát, miközben a 2015-ben elhunyt Abdullah szaúdi király és fia, Szalman Szíriában és Jemenben is elhúzódó proxiháborúba keveredett az Irán által támogatott erőkkel. Ebben a helyzetben a szaúdi támogatású rezsimek első lépésként felkészültek a leszámolásra a Muszlim Testvériség támogatóival, majd tisztogatásba kezdtek országaik kormányhivatalaiban, hogy megtisztítsák az államigazgatást a Testvériség tagjaitól és szimpatizánsaitól.

A katari konfliktus eszkalációjához nyilván hozzájárult, hogy Donald Trump hivatalba lépésével drasztikusan megváltozott az amerikai külpolitika is. Azzal, hogy Trump rakétatámadást rendelt el az amerikai vélemények szerint vegyifegyvereket bevető Aszad-rezsim ellen, világosan demonstrálta az Egyesült Államok térségbeli elköteleződését – egyszóval azt tette, amit a szaúdiak vártak tőle, és aminek elmaradása miatt annyit kárhoztatták a korábbi elnököt, Barack Obamát. (Más kérdés, hogy a jelek szerint a végéhez közeledő szíriai polgárháború menetét döntően már aligha befolyásolja az amerikai beavatkozás.)

Májusi rijádi látogatása során Trump felszólította az összegyűlt több tucatnyi muszlim ország vezetőit, hogy lépjenek fel a terror ellen. Ez kiváló apropónak bizonyult Rijád és szövetségesei (a szunnita irányítású, de síita többségű Bahrein Irán által támogatott helyi síiták és a szunnita eliten belül szervezkedő Muzulmán Testvériség által két tűz közé szorított urai, az Egyesült Arab Emírségek, továbbá a polgárháborúba süllyedt Jemen és Egyiptom) számára, hogy leszámoljanak a „belső ellenség” támogatójával, Katarral. Trump harcias tweet-hullámmal söpörte félre a térség stabilitását féltő Tillerson külügyminiszter és a Közel-Kelet legnagyobb, Katarban található amerikai támaszpontjának biztonságáért aggódó Mattis hadügyminiszter óvatos nyilatkozatait, jelezve, hogy kész szabad kezet adni Rijádnak az akár háborúig is eszkalálható konfliktusban Katarral szemben.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Törökország, amely NATO-tagként elvben az Egyesült Államok legszorosabb térségbeli szövetségese, attól tartva, hogy Szaúd-Arábia akár Katar megszállására is készülhet, csapatokat küldött Katarba, míg Irán és Oroszország – nyilvánvalóan a konfliktus eszkalálódásában és Rijád meggyengülésében reménykedve – megnyitotta légterét a katari gépek előtt, Irán pedig humanitárius segélyt is küldött a miniállamba.

Itt tartunk most. A Katarhoz hasonlóan Rijád és Teherán között egyensúlyozó Kuvait megpróbál közvetíteni a felek között, egyelőre kevés sikerrel. Katar teljesen izolálódott, és mivel nagyjából mindenből importra szorul, hamarosan a lakosság is érezni kezdi majd a bőrén a szankciókat. Az „izoláló” országok követelései között az szerepel, hogy Katar hagyjon fel a „terrorszervezetek” (értsd a Muzulmán Testvériség és gázai leányvállalata, a Hamasz) támogatásával, hagyjon fel különutas külpolitikai törekvéseivel, és utasítsa ki az országból a Hamasz és a Testvériség jelenleg is ott élő prominens tagjait. Ez azonban jelentős véráldozatokkal járna Katarban, ahol olyan mély a Testvériség beágyazottsága, hogy akár egy belső puccs vagy forradalom is történhet, ha az emír engedne a szaúdi nyomásnak. Támim emír másik választása az, hogy új szövetségesek után néz, ami azonban földrajzi okokból nagyjából lehetetlen.

Közeledés egyelőre nincs, igaz – szintén egyelőre – háború sincs.

Olvasson tovább: