Kereső toggle

Ronáldók a telepről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nem tudom, mi lesz rosszabb nekünk: ha nyerünk vagy ha veszítünk?” – kérdezi a Brazilok című filmben a roma focicsapat kis „Ronádója”, érzékeltetve, hogy milyen „többségi” ellenszéllel kell szembenézniük, ha nyerni akarnak a falusi bajnokságon. Maga a film egyértelműen tarol a hazai nézőközönség körében: M. Kiss Csaba vígjátéka már az első két héten 42 ezer nézőt vonzott a mozikba.

„Roma rendőr ugyanúgy nem létezik, mint japán cigány” – mondja a csüggedt Kalános, a Brazilok című film egyik roma rendőrtanulója a focimániás falusi papnak gyónás közben, miután a helyi roma–magyar csetepatéban kissé meghasonlott helyzetbe kerül. Elmondja, hogy a sorsdöntő helyi bajnokságon lefizették őt azért, hogy „lesérüljön”, és győzzön a hivatal csapata. A döntő tétje nemcsak a győztes csapatnak járó brazíliai út volt, hanem a sajátos helyi erőviszonyok lehetséges megborítása is. A film sajátos iróniával mutatja be az együttélés viszontagságait, az érintettek különféle viszonyulását a roma csapat esetleges győzelméhez – egy tizennégy éves cigány kissrác szemszögén keresztül. 

„Már régóta forgatom magamban ezt a történetet, hogy barlanglakásokban lakó roma srácok, akik magukat braziloknak hívják, elindulnak a helyi focibajnokságon. A történetnek ennyiből van is valóságalapja, s az fogott meg benne, hogy végre láttam egy olyan közösséget, amelynek tagjai nem panaszkodnak, várva sorsuk jobbra fordulására, hanem megpróbálnak tenni is érte valamit” – mesélte lapunknak M. Kiss Csaba, a Brazilok című film rendezője.

M. Kiss Csaba korábban másfél évtizeden át televíziós riportokat készített: közel egy évtizedet dolgozott a TV2 Napló című műsorának, majd éveken át a köztévének. „Nagyon sokszor jártam vidéken, gyakran forgattam cigányokkal is, és gyűltek bennem a tapasztalatok. A tévés keretek, a maximum 15 perces riportok szűkek voltak ahhoz, hogy én erről a témáról mindent elmondjak, amit gondolok. Úgyhogy, amikor kirúgtak az MTV-ből, lett időm arra, hogy végre megírjam ezt a forgatókönyvet” – mondta az egykori riporter.

A műfajválasztás abszolút tudatos volt a részéről: drámai elemekkel átszőtt vígjátékot, sajátos „etnomesét” akart készíteni. „Egy alkotó alapvetően nem a szakmának készít filmet, hanem minél több emberre szeretne hatni, s ehhez olyan műfaj kell, amit a közönség szeret. A roma-nem roma konfliktusról, a cigányok helyzetéről rengeteg kiváló film, dokumentumfilm készült, de ezeket kevesen látták, mert nem voltak könnyen befogadhatók. Minél közérthetőbbnek kell lenni – már az is szuper, ha a néző jól szórakozik, de ha el is gondolkodik mellette, az még jobb” – fogalmazott M. Kiss Csaba.

Bár azt gondolhatnánk, hogy a foci, megfejelve a roma felzárkózással különösen hálás téma lehet manapság, amire nem nehéz komoly támogatásokat nyerni, a valóság nem ennyire rózsás. Egyrészt a Filmalap szűkös támogatása, másrészt a romaságnak az évtizedek óta tartó, talán a futballénál is elkeserítőbb hazai helyzete biztosíték arra, hogy a film bármelyik érában komoly aktualitással bírjon, akárcsak a mindent átszövő mutyizás. „A foci egy jó ürügy, ami okot ad arra, hogy beszéljünk egy olyan konfliktusról, amiről beszélnünk kellene ahhoz, hogy oldódjon. A többség-kisebbség viszony mindenhol hasonló problémákat szül, így ezt a filmet a világ minden pontján, Dél-Amerikától Indiáig megértik” – vélekedett a rendező, aki szerint az emberek nem eredendően rasszisták. „Ez egy évtizedek óta kezeletlen helyzet: nincs más mintájuk az embereknek, minthogy gyűlöljék egymást, s az állam mindössze annyit tesz, hogy megbünteti mindkét felet. A jó közönségfilmek viszont akár közelebb is vihetnek egymáshoz” – tette hozzá M. Kiss Csaba. Arra a kérdésre, hogy a versenysport reális kitörési lehetőség-e ma Magyarországon, úgy vélekedett, hogy a sport, ha csak helyi szinten űzik is, önbecsülést, sikerélményt adhat a roma kisgyerekeknek, akiknek ebből nem sok jut az iskolában.

A filmet Acsán forgatták, s a helyi hivatali testület, miután elolvasta a forgatókönyvet, azt kérte tőlük, hogy a filmben is Acsa legyen a település neve. A másik helyszín az egykori noszvaji barlanglakások voltak – ez a hely ma már művésztelepként funkcionál. A film fiatal roma szereplői – a Rozit játszó Farkas Franciskát vagy a csapatkapitány Ábelt játszó Bergendi Barnabást kivéve – nagyrészt amatőrök voltak, legtöbbjüket különféle tehetséggondozó táborokból válogatták össze: volt közöttük zenész, slam poetry költő, sőt focista is. A gyerekek az egész forgatás alatt elemükben voltak, különösen, hogy Földessy Margit tréningezte őket a színjátszásra, a huszonötszörös válogatátt Bánfi János pedig edzéseket tartott nekik.

„Nem volt nehéz Ronádó szerepe, mert nagyon hasonlít az én igazi énemhez” – mondta kérdésünkre Lakatos Erik, a film tizennégy éves főszereplője, aki a fociedzője ajánlására került be a filmbe. Hamar megszokta a kamerát, a szövegtanulásba is belejött, és ma már mosolyog a forgatás legnehezebb pillanatán. „A csukafejest hat-hétszer vettük fel, amikor befejelem a labdát a kapuba. Előtte lefejeltem a kamerát, aztán a kapufát is, a lábam is fölszakadt, de a végén meg tudtam csinálni” – mesélte Erik. Szavaiból kiderült, hogy a filmforgatás egy kicsit megnyitotta a roma fiataloknak a világot, ő maga színészettel és hivatásos focival is szívesen foglalkozna a jövőben.

Vélemények filmről, realitásról

Bogdán László, Cserdi roma polgármestere örömmel fogadta a filmet, ami szerinte kellő öniróniával és nagy elfogadással, nem sértő módon és reálisan mutatja be a hétköznapi együttélés viszontagságait. „Minden meseszerű addig, amíg be nem következik. Az is meseszerű volt, hogy Cserdi évi hatszáz bűncselekményszáma lement tízre, erről is lehetne egy filmet csinálni” – tette hozzá. Mint mondta, a filmet azért is üdvözli, mert a továbbgondolkodást, egymás jobb megértését segíti, hiszen a cigányok ma a köztudatban csak problémaként vannak számon tartva, holott ha másért nem, már csak demográfiai okokból is egyre inkább számolnia kell velük a társadalomnak. 

A foci szerinte valódi közösséget teremt, de nem kitörési útvonalat. „Magyarország eleve nem futballhatalom, ráadásul ezen a pályán az érvényesülés elsősorban pénzkérdés, ezt minden érintett szülő tudja. Aki a napi megélhetésért küzd, az nem fogja a fiát a Puskás Akadémiába adni. Én kevés esélyt látok arra, hogy egy roma gyerek a futballal törjön ki, akkor már a zenével inkább” – vélte Bogdán László.

Lugosi Zoltán fociedző, aki alapítója és vezetője a Salgótarján külterületéről indult, mára kilenc települést is felölelő Karancsság Unitednek, hat éve foglalkozik nagyon szegény roma gyerekekkel. Mint mondja, tetszett neki a film, napokig a hatása alatt volt. Sok jelenetet találónak érzett, itt-ott magukra ismert benne, például kezdetben ők is megtapasztalták az önkormányzati erők elutasítását, hogy nem kell ide roma focicsapat. Különösen így volt ez, amikor simán elverték a városi klubcsapatot. Idővel elfogadóbb lett körülöttük a légkör, bár a salgótarjáni roma gyerekek befogadása miatt bizonyos klubokban a mai napig vannak súrlódások.

Ennek leginkább kulturális okai vannak, hiszen a rendezettebb hátterű kiskamaszokból sem könnyű fegyelmezett, német típusú sportolókat faragni, telepi gyerkőcökből meg pláne nem.

„Az biztos, hogy a nógrádi roma gyerekekben nagyobb a lelkesedés és a bizonyítási vágy, ők nem olyan félénkek, mint a filmbeli szereplők” – fűzi hozzá Zoltán, aki szerint Salgótarjánban a rendőrséggel való kapcsolat sem annyira feszült, aminek oka lehet az is, hogy a romák lassan többségbe kerülnek a városban.

„Szerintem elsősorban nem pénzkérdés az, hogy ma Magyarországon egy nagyon hátrányos közegből ki tud-e törni valaki a focival, sokkal inkább múlik ez a hozzáálláson. Csak nagyon kevesen képesek arra, hogy óriási erőfeszítések árán kitörjenek. Ez lecsapódik minden területen, így a fociban is” – meséli Zoltán. A kiugró tehetségek is könnyen feladják az álmaikat, és megmaradnak inkább a helyi vagy megyei csapatban hobbijátékosnak. Ebben közrejátszhat az önbizalomhiány éppúgy, mint az, hogy a heti 4-5 edzést, iskolaidő utáni ingázást kevés gyerek vállalja be. Ez egyébként általános probléma, más edzők is gyakran panaszkodnak arról, hogy a mai gyerekekből hiányzik a kitartás: tizenegy-tizenkét éves kor után lemorzsolódnak az addig lelkes tanítványok is.

Zoltán hangsúlyozza: ma, amikor a sport kiemelten támogatott szférának számít, és nagyon hiányzik a megfelelő utánpótlás, egy hátrányos helyzetű gyereknek sem nehéz egy fociakadémiába bejutnia. Az a tapasztalat, hogy a klubok szívesen felkarolják a tehetséges gyerekeket, fizetnek bérletet, kollégiumot, ellátást, ha kell, de eddig az volt a tapasztalat, hogy a gyerekek nehezen maradnak meg idegen helyen. „Pedig sokan segítettek nekik, a legtehetségesebb gyerekeinket fővárosi klubokba is felvették, de nem érezték ott jól magukat, távol a családtól, egyedüli romaként. Tudok olyan békési srácról, akit felvettek az egyik olaszországi elitcsapat utánpótláscsapatába, ezért ki is költözött. Amikor alig egy év után rátelefonáltam, hogy mi van vele, kiderült, hogy közben inkább hazajött és megházasodott. Tizenhét évesen családot alapított, talán közmunkásként el tud helyezkedni” – ingatja fejét Zoltán. Elismeri, hogy a hivatásos focisták között vagy a komolyabb klubok kölyökcsapataiban kevés tizenhat évesnél idősebb roma srác van. A Fradi utánpótlásában és a Diósgyőrében van például két gyöngyszem – és csak drukkolni lehet, hogy eljussanak a célig.

Nagyon sok múlik a családon, teszi hozzá az edző, mert – akárcsak az iskolában, úgy a sportban is – az a hétköznapi tapasztalat, hogy egy családja által motivált, közepesen tehetséges gyerekkel az esetek többségében messzebbre lehet jutni, mint egy halmozottan hátrányos helyzetű, kiugró tehetséggel, ahol nincs ott a bátorító, ösztönző család. „Abból, hogy egy apa hogyan beszél a gyerekével a pályán, nagyjából le lehet szűrni, meddig tudok a kissráccal eljutni” – jegyzi meg az edző. Hozzáteszi: hamar rájött arra, hogy első körben nem az a kizárólagos cél, hogy kis Ronaldókat neveljen, mert ezen a vidéken az alapoknál kell kezdeni: mindenekelőtt a közös játékra, a gyerekek személyiségének erősítésére és egyfajta szociális segítőmunkára kell koncentrálni. (Közreműködött: Jankovics Tímea)

Olvasson tovább: