Kereső toggle

Mit tudhatunk meg bűnről és bűnhődésről?

Interjú Cseh Gergő Bendegúzzal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltás mai napig legérzékenyebb pontja a titkosszolgálati múlt feltárása, ami több mint negyed évszázada húzódik. Azóta felnőtt egy nemzedék. Abban, hogy „minek bolygatni ezt a mocsarat?”, illetve hogy „Miért is kéne az unokáknak a nagyapjuk bűneit megismerni?”, konszenzus volt Boross Pétertől Medgyessy Péterig a rendszerváltás utáni miniszterelnökök között.   Így aztán máig megválaszolatlan a kérdés: vannak-e személyes felelősök, akiknek neveit nyilvánosságra kell hozni ügynöklistán, vagy a rezsim, a politikai, történelmi helyzet mindennek az oka? Kibújhatunk-e a morális felelősség alól azzal a védekezéssel, hogy a rendszer tett minket ilyenekké, mi áldozatok vagyunk?

A titkosszolgálati múlt vonatkozásában mit tekinthetnénk lezárásnak? Megismerhetjük-e valaha a teljes ügynöklistát?

– A mi morális felelősségünk nem abban áll, hogy ezek felett az emberek felett ítélkezzünk. Mi levéltár vagyunk, nekünk egyrészt azt kell biztosítanunk, hogy az áldozatok jogai ne sérüljenek, másrészt azt, hogy a kutatás szabadsága a lehető legteljesebben érvényesüljön. A morális ítélkezést végezze el más!

Történész vagyok, levéltáros. Sosem értettem, hogyan lehet pontot tenni egy történeti kérdés végére. A történeti kérdés mindig is történeti kérdés marad, továbbra is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Az állampolgárokat érintő kérdésekben más a helyzet. Jelenleg minden magyar és külföldi állampolgár is, akit a titkosszolgálatok megfigyeltek, üldöztek, megismerheti a magára vonatkozó anyagokat, a szülei, illetve – haláluk után – egyenes ági hozzátartozói iratait, beleértve az ügynökök természetes azonosító adatait, nevét is. Ez a fajta egyéni információs kárpótlás adott. Huszonhét évvel a rendszerváltás után az érdeklődés még mindig töretlen, sőt növekszik az ÁBTL iratanyaga iránt.

A tudományos kutatók előtt csupán minimális korlátozás áll. Ők lényegében mindent megismerhetnek.

A nyilvánosságra hozatal egészen más kérdés. Ön például örülne annak, ha rokonai lehallgatott telefonbeszélgetéseit, magánlevelezését most feltennénk az internetre? Azt gondolja, hogy azok az emberek, akiket ártatlanul megfigyeltek, lehallgatták a beszélgetéseiket – például a házasságuk nehézségeiről vagy egészségügyi problémákról, egyéb magánéleti ügyeikről – örülnének annak, hogy mindezeket bárki ismeretlen olvasgathassa? Miért kellene egy demokratikus rendszerben újra megalázni a diktatúra áldozatait?

Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy nyilvánosságra kellene hozni mindazt, hogy kik és miről jelentettek 1956 és 1990 között. Beleértve természetesen azok neveit is akik a jelentéseket kapták, akik beszervezték az embereket és irányították őket.  A rendszerváltáskor mindennek meg kellett volna történnie, de nem történt meg. A kilencvenes években úgy érveltek, hogy nemzetbiztonsági érdekeket sért; a 2000-es  években a személyes adatok védelmére hivatkoztak. Most meg arra, hogy az adatok csonkák, ezekből pedig nem ismerhető meg a teljes igazság.

– Levéltárunkban és jelentős részben már a honlapunkon is az egykori titkosszolgálatok irányítóinak életpályája megismerhető. Nagyon sok ilyen életrajzot publikáltunk. Egy-egy vidéki területen pozícióba került vezető akkori pályaképét is megmutattuk, ezt olvashatja bárki. Hogy az ügynököknek mennyi szerepe volt a rendszer fenntartásában, lehet mérlegelni, biztosan volt szerepe, mert valamilyen módon együttműködtek a szolgálatokkal, ez nem is kérdéses.

A kérdés mindenhol az, hogy lehet-e egy kalap alá venni különböző életsorsokat?

Volt olyan hálózati személy, ügynök, titkos munkatárs, akit halálbüntetéssel vagy az '56-os tevékenységének következményeivel fenyegetve beszerveztek, de amint kijött a börtönből, megtagadta az együttműködést, és soha senkiről nem jelentett. Viszont van egy kartonja, aláírt egy nyilatkozatot, de soha nem jelentett. Sokan azért írták alá az együttműködést, hogy ne végezzék ki őket, ne kapjanak hosszú börtönbüntetést, de persze olyanról is tudok, akit ténylegesen börtönbüntetés sújtott, mert nem működött együtt a szolgálatokkal. Ez egy típus. Ugyanakkor volt olyan, aki karriervágyból, rosszindulatból, megélhetési okokból működött együtt. Volt, aki így akart megszerezni egy egyetemi tanszéket, így akart külföldi ösztöndíjhoz jutni, kollégáit háttérbe szorítani a saját területén, sőt olyan is akadt, akinek a jelentései alapján másokat felakasztottak.

Ezeket a sorsokat összemosni nem lehet. Csak én nem érezném ezt igazságosnak?  Megint csak külföldi példákra hivatkozva: szinte sehol nem csinálták ezt meg. Németországban sem publikáltak ügynöklistákat, pedig ott minden bizonnyal teljesebb az ügynöklista mint nálunk.

Csehországban és Szlovákiában miért tudták nyilvánosságra hozni az ügynöklistákat?

– Sehol a világon nem hozták nyilvánosságra az ügynöklistákat. Csehországban és Szlovákiában annyit tettek, hogy azokat a hálózati nyilvántartókönyveket, amelyekben egyébként a hálózati személyek és a megfigyeltek – különböző jelekkel ellátva – együtt szerepelnek, beszkennelték és feltették az internetre. Ezt azért tudták megcsinálni, mert náluk megmaradtak az úgynevezett nyilvántartási naplók, melyek hitelt érdemlően bizonyítják, hogy kik szerepeltek egykoron a nyilvántartásokban. Ezekből a nyilvántartási naplókból nem lehet semmit kitörölni, ezek iktatókönyvek, amelyekben, ha valamit változtatnak, annak nyoma marad, látni lehetne, hogy áthúzták, vagy átfirkálták az adatokat. Ezek a naplók hitelesnek tekinthetőek. Nálunk Magyarországon kartonrendszer volt. A kartonokat pedig bármikor kivehették, visszarakhatták, mint ahogy ezt időnként meg is tették.

Cseh Gergő Bendegúz
A Heti Válasznak adott interjújában említette, hogy Magyarországon – ellentétben Romániával, az NDK-val, Lengyelországgal  –, az utolsó pillanatig kitartott a diktatúra, így azokban az országokban nagyobb igény volt a múltfeltárásra. Nálunk a ′80-as évek végétől tárgyalásos átmenet zajlott, fel sem merült, hogy megostromolják a titkosszolgálatok székházát. Ebben a képlékeny időszakban eltűnhettek, magánkézbe juthattak iratok, ügynökök kartonjai, hogy azokat esetleg később politikai zsarolások céljából használni tudják.

– Magyarországon a rendszer nem tartott ki olyan szilárdan – beleértve a szolgálati tevékenységet is – mint mondjuk Németországban vagy Romániában, ahol az utolsó pillanatig aktívan működtek a szolgálatok. Nálunk egy békésebb, tárgyalásos átmenet zajlott le. Kétségtelen, hogy egészen a rendszerváltásig az iratok hányattatásnak voltak kitéve, nemcsak '89-ben, de előtte is rendszeresen semmisítettek meg belőle anyagokat. 1956-ban például a forradalom alatt és után nagyon sok dokumentum odaveszett.

A rendszerváltás folyamatában az akkori ellenzéki pártoknak a szolgálatok tevékenységére nem volt érdemi befolyása, az egyeduralkodó MSZMP irányította őket. Az tudható, hogy azt is figyelték már, hogy a '80-as években mely szervezetek vagy személyek lehetnek veszélyesek a párt egyeduralmára. Bizonyos, hogy őket megpróbálták felügyelet alatt tartani, zsarolni, vagy megkísérelhettek róluk olyan információkat összegyűjteni, amivel zsarolhatók lettek. A nyolcvanas évek második felében már lehetett látni, hogy hol milyen új politikai erők csíráznak, és oda a szolgálatok megpróbáltak behatolni. Ezért volt nagyon nehéz kérdés az, hogy a rendszerváltás után mi történt az iratokkal. Ezt az egész folyamatot úgy kell elképzelni, hogy amikor egy titkosszolgálat aktívan folytatott egy akciót, megfigyelést, adatgyűjtést, azokat nevezték élő ügyeknek, amelyeket még nem zártak le. A mozgalom, szervezet, személy a szolgálatok látókörében volt, „dolgoztak rá”. Amikor a rendszerváltás közeledett, akkor ezek az élő ügyek még kint voltak az operatív tiszteknél, hiszen a szolgálat a célszemélyeket folyamatosan figyelte, fényképezte, ügynöki jelentéseket gyűjtött róluk stb. A rendszerváltás idején ezek az élő ügyek az operatív tisztek kezében voltak, az iratok pedig nem voltak az irattárban. Azt biztosan tudjuk, hogy a Dunagate-botrány kapcsán ezeket az úgynevezett élő ügyeket sürgősen el kellett tüntetni. A Dunagate-botrány után a III. Főcsoportfőnökség megszűnt, a belső elhárítási részlegnek jogutódja sem lett. A többi szervezeti egység a hírszerzés, kémelhárítás, katonai elhárítás, illetve a szakszolgálat más szervezetben újjáalakult. A titkosszolgálatok központi irattára a Belügyminisztérium pincéjében volt, a József Attila utca és az akkori Roosevelt tér sarkán lévő BM épületben. Amikor létrejöttek az új szolgálatok, akkor mindenki kiválogatta azt, hogy saját további tevékenységéhez mire van szüksége ebből az iratanyagból. A maradékból alakult meg 1997-ben, tehát jó sokára az úgynevezett Történeti Hivatal, az ÁBTL elődje.

Tehát 1990 és 1997 között az iratok jelentős része gazdátlan volt. Bárki visszaélhetett velük, manipulálhatta őket, magánkézbe vagy pártkézbe is kerülhettek, hogy később különböző zsarolások céljából majd felhasználhassák őket. Milyen iratok maradtak a Nemzetbiztonsági Szolgálatoknál? Ezeket nem kaphatja vissza tőlük az ÁBTL?

– Azt, hogy a nemzetbiztonságnak milyen ma is létező érdeke van, nem a levéltár dolga és felelőssége eldönteni. Vannak erre most is működő szolgálatok, ők meghatározhatják azt – vagy eldöntötték annak idején –, hogy mit tartanak veszélyesnek az állam működése szempontjából. Ami ide a levéltárba bekerül, azt egységes törvényi felhatalmazás szerint a kutatók és az állampolgárok rendelkezésére bocsátjuk. A levéltár sokkal több iratanyagot őriz, mint az ügynöklistát. A '90 előtti titkosszolgálatok számtalan formában keletkeztettek iratokat, nagyon sok dossziét, nyilvántartást, jelentéseket, vizsgálati és operatív anyagokat őriz a levéltár. Az iratoknak csak nagyon kis része az, ami konkrétan az ügynökök személyével vagy tevékenységével foglalkozik. A dokumentumok döntő többsége az áldozatokról szól, szüleink, nagyszüleink magánéletéről, politikai állásfoglalásairól, mindennapjairól. A személyes adatok felelősségteljes kezelése a levéltár egyik legnagyobb kihívása, a magánéleti információkat védeni kell és nem idegenek számára kiteregetni. Az iratanyag hiányossága egy sokszor felmerülő kérdés: ez kétségtelenül így van, sok irat eltűnt vagy nem került még ide, sok iratot lehet, hogy külföldre vittek. Egészen a rendszerváltásig működtek szovjet tanács-adók a titkosszolgálatoknál, ők vihettek ki akár eredeti, akár másolt iratokat.

Ennek van nyoma?

Mi ezidáig nem találtuk nyomát annak, hogy ténylegesen mit vittek ki. A moszkvai levéltárakban, különösen a titkosszolgálati iratokat őrző intézményekben rettentő körülményes kutatni, ha lehetséges egyáltalán. Nyilván a mi levéltárunknak az lesz a dolga a későbbiekben, hogy megpróbál eljutni a megfelelő moszkvai intézményekhez, levéltárakhoz. Meglátjuk, hogyan sikerül.

Milyen indokkal minősíthetnek titkosnak egy információt?

– Nagyon leegyszerűsítve: bizonyos, törvényben meghatározott okokból lehet egy információt titkosítani, vagyis a megismerését korlátozni. Erre az irat keletkeztetőjének vagy jogutódjának lehet joga, a feltételeket a törvény pontosan szabályozza. A jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy egész pontosan megmondjuk: a most működő nemzetbiztonsági szolgálatoknál mely iratoknak tartották fenn a minősítését. Természetesen állandó kapcsolatban állunk ezekkel a szolgálatokkal és folyamatosan igényeljük azokat az iratokat, melyek 1990 előttről még náluk maradtak.

A törvény szerint csak azt tarthatják maguknál, aminek a minősítését nemzetbiztonsági érdekből fenntartották.

Ez is megnehezíti a nyilvánosságot.

– Teljes nyilvánosságra nem érdemes számítani, mert mindig voltak rendszerváltásokon túlnyúló nemzetbiztonsági érdekek. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy például egy atomerőművet nem védenek titkosszolgálati eszközökkel a világ bármely országában, politikai rendszertől függetlenül.

Ami a ’90 előtti ügynökhálózat nyilvánosságát érinti: bizonyos tekintetben ez már megvalósult, hiszen az érintettek és a kutatók is hozzájuthatnak ezekhez az adatokhoz. Az én véleményem az, hogy nem listákban kell gondolkodni, mert a lista nem hoz igazi megtisztulást, csak összemossa a vétlen áldozatokat a valódi bűnösökkel. Ehelyett kutatási szabadságban és a legteljesebb állampolgári információs önrendelkezési jogban érdemes gondolkodni, ahol mindenki megismerheti a róla vagy a családjáról jelentő ügynök nevét és az összes adatokat, melyeket róluk összegyűjtöttek. Az elmaradt megtisztulás – ha ez a fogalom értelmezhető egyáltalán – nem az ügynöklista állapotának, sokkal inkább annak tudható be, hogy az érintettek sokszor nincsenek tisztában az őket megillető jogokkal. Ezt hívjuk információs önrendelkezési jognak, ez alapján megtudhatja bárki, hogy mit gyűjtöttek róla. Ezt azután akár zároltathatja is kilencven évre a kutatók elől. (Hangsúlyozandó, hogy csak az egykori áldozatok élhetnek ezzel a lehetőséggel.) A hálózati nyilvántartás és a karton önmagában nem bizonyít semmit, ami viszont bizonyító erejű, az minden érdekelt számára megismerhető.

De akkor miért vettek fel valakiről 6-os kartont?

– Azért, mert az adott személyt beszervezték és aláírattak vele egy nyilatkozatot, de például amikor kikerült a börtönből és hazament, első dolga volt, hogy elmondta mindenkinek, hogy őt beszervezték és onnantól kezdve a szolgálatok nem tudták használni. Sok ilyen példánk van, de természetesen azért a hálózati nyilvántartásban szereplők többsége – így vagy úgy – ténylegesen is szolgáltatott információkat.

A politikai elitet kellemetlen helyzetbe hozhatná egy ügynöklista?

– Ez a lehetőség sem kellően ismert: aki közhatalmat gyakorol vagy gyakorolt, annak az állambiztonsági múltja bárki számára megismerhető a levéltárban. Minden állampolgár megtudhatja, hogy a közszereplők, az Ön szavával élve a „politikai elit” mely tagja működött együtt a titkosszolgálatokkal 1990 előtt.

Sikerült lezárniuk a mágnesszalagok évtizedekig húzódó történetét? Annyi bizottságot hoztak már létre ehhez a kutatáshoz, mindegyik kudarcot vallott?

– Pont most kezd beérni ennek a munkának a gyümölcse. Több mágnesszalag-bizottság is volt az elmúlt évek során, ezek együttes eredménye az, ami ma tudható ebben a kérdésben. Most egy hosszú munka végére értünk a Nemzeti Emlékezet Bizottságával közösen. Rövidesen módosítják a ránk vonatkozó 2003-as törvényt, és az ÁBTL meg fogja kapni a mágnesszalagon lévő adatállományt, illetve azokat kutathatóvá fogja tenni.

Korábban egy nagy könyvtári katalógushoz hasonlította a mágnesszalagok tartalmát.

– Az Alkotmányvédelmi Hivatalnál lévő tizennyolc mágnesszalag tartalmát vizsgáltuk, ezen voltak rajta az egykori állambiztonsági szervek különböző adattárai. Ez tulajdonképpen egy katalógus, egy keresőrendszer, ezért is nevezték Egységes Gépi Prioráló Rendszernek (EGPR). Ma az ebben vezetett hálózati nyilvántartás egyetlen, tagolás nélküli ömlesztett szöveg, amelyben szerepel a nyilvántartottak tulajdonneve, születési helye, anyja neve, együttműködésre utaló kód, van egy beszervezési dossziészám, illetve, hogy melyik szerv foglalkoztatta. Mindez akkor értelmezhető igazán, ha mellé tudjuk tenni a valódi történetet, a tényleges dokumentumokat. Ahogy egy könyvtári katalógus is csak az adott tétel azonosítási adatait és fellelhetőségét tartalmazza, a valódi történet pedig csak a könyv lapjain tárul fel. Dosztojevszkij regényei például minden nagyobb könyvtár katalógusában fellelhetők, de mit tudhat meg bűnről és bűnhődésről az, aki nem ismeri magát a regényt is?

 

Krisztina és a „szentlélek kereszténység”

Nemcsak a Fekete Lyukban és a hasonló alternatív klubokban zajló életről jelentett, hanem a Hit Gyülekezetébe is elküldték azt a „Krisztina” fedőnevű ügynököt, akiről először az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának Facebook-oldala osztott meg egy érdekes posztot. A többek között „állambiztonsági szempontból kifogásolható műsorokkal fellépő” zenekarokról, illetve „szervezetlen fiatalokról” jelentő lányról 1983-ban – 22 éves korában – nyitott úgynevezett munkadossziét a belső elhárítás (III/III), amelynek 1988-ig „tudósított”. Hogy ki volt „Krisztina”, arról a Vágtázó Halottkémek zenekar basszusgitárosa, Soós „Szónusz” Lajos lebbentette fel a fátylat, miután kikérte a rá vonatkozó levéltári anyagokat. Mint kiderült, a jelentéseket Pleva Eszter írta, aki zenészkörökben mozgott, és némelyik együttesben énekelt is.
Érdekes momentum, hogy egy 1988. áprilisi találkozón, amelyen a „Ganz Mávag Művelődési Házban megnyílt Fekete Lyuk elnevezésű klub hétvégi programjáról számolt be” Pleva Eszter egy plusz feladatot is kapott tartótisztjétől. „Feladatul adtam az ügynöknek, hogy vegye fel a kapcsolatot régi osztálytársaival, és látogassa a szentlélek kereszténység elnevezésű illegális gyülekezetet” – olvasható a jelentésben Dobai László rendőrhadnagy beszámolója. A hadnagy nem lehetett túl képzett egyházi területen, hiszen abban az időben a Ganz Művelődési Házban a Hit Gyülekezete tartotta az összejöveteleit. Arról egyelőre nincs információ, hogy „Krisztina” mit jelentett a közösség összejöveteleiről. Úgy tudni, az egykori ügynök jelenleg Olaszországban él.   

 

Az állambiztonsági múlt megismerhető
– mondja Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottság alelnöke

Elkészült a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) közös szakértői munkacsoportjának jelentése az 1990 előtti állambiztonsági szervek mágnesszalagokon megőr- zött adatállományának tudományos vizsgálatáról. A dokumentum teljes terjedelmében elolvasható a NEB honlapján. Az elemzés befejezését követően a NEB kezdeményezte, hogy a mágnesszalagok kerüljenek át az Alkotmányvédő Hivataltól (AH) az ÁBTL őrzésébe. A szakértői munkacsoport jelenleg is végzi a nyilvántartásokban szereplő minősített adatok tételes felülvizsgálatát, megteremtve ezzel az állampolgárok minél teljesebb információs kárpótlásának, és a további történeti kutatásoknak a lehetőségét.
„Több is, kevesebb is, mint egy ügynöklista” – mondta az állambiztonsági mágnesszalagokról Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke. Az állambiztonsági múlt ezek szerint bonyolult kérdés?
– Először is, nagyon nehéz helyzetben vagyunk, ha az úgynevezett „ügynökkérdés” mibenlétét kell meghatároznunk.
Leegyszerűsítő és félrevezető ugyanis kizárólag az ügynökökről beszélni. Ők a diktatúra hierarchiájának általában az alsó szintjét képezték. Másrészt teljesen jogos elvárás, hogy a diktatúra bukása után nyíltan beszélhessünk róluk, és az is, hogy aki közülük akkor súlyosan kompromittálta magát, az lehetőleg lépjen eggyel hátrébb. Ezzel együtt azt kell mondanunk: az állambiztonsági múlt megismerhető. Jogelődjével együtt húsz éve létezik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, ahol az egykori dokumentumok kutathatóak, kikérhetőek. Cikkek, tanulmányok, könyvek és dokumentumfilmek foglalkoznak az egykori titkos apparátussal és annak működésével. Ennek a megismerési folyamatnak a következő lépése volt az állambiztonsági nyilvántartások egy részét tartalmazó mágnesszalagok kutathatóvá tétele, amelyek a javaslatunk alapján átkerülnek a levéltárba.
Bizonyára a politikai elitet érintő adatokat is tartalmazhatnak az állambiztonsági mágnesszalagok. Olyan kényes tényeket, amiket huszonhét éven át elhallgattak, pedig számtalan javaslattal éltek ezzel kapcsolatban különböző pártok politikusai… Amióta a mágnesszalagok ügye felmerült a köztudatban, mást sem hallhattunk mint azt, hogy ezek jelentik az elixírt. „A mágnesszalagok nem hazudnak!” – mondták. Most kiderül, hogy van, akinek ez sem elég, és új panaceát, csodaszert keres. Ami pedig az elhallgatást illeti. Volt aki elhallgatott dolgokat – például Medgyessy Péter – és volt, aki nyilvánosságra hozta, például Csurka István. De vehetjük Horn Gyula ügyét is, akinek kémelhárító mivolta nem kapott nagy nyilvánosságot, az viszont igen, hogy szolgált az '56-os forradalom utáni megtorlások idején a párt új „öklében”, a Kádári-karhatalomban. Szerintem az utóbbi sokkal nagyobb súllyal esik latba. Amikor tehát a kommunizmus bűneiről beszélünk, akkor önnek igaza van, nem lehet kizárólag a korábbi hálózati személyekről beszélni. Fontosabb tehát, hogy a diktatúra irányító szerveit és azok működési mechanizmusait, illetve céljait tisztán láthassuk.
Előrébb jutott a magyar társadalom ezzel a „töredékes” ismerettel, ami csak egy darab a teljes képből? Mikorra áll össze a puzzle? Összeállhat egyáltalán?
Ha nincs ellenére, a végéről kezdeném. A titkosszolgálatok lényegükből fakadóan titkosan működnek, ezért a nyugati „intelligence studies” művelői inkább másodlagos forrásokra hagyatkoznak. 1990 után a közép-európai levéltári forradalom – vagyis a kommunista apparátus iratainak fokozatos felszabadítása – óriási előrelépést hozott, és sokkal tisztábban látunk. De valóban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez csak egy része a teljes képnek. Brzezinski annak idején a Terror Háza megnyitójára küldött levelében azt írta, hogy „a történelem soha nem fogja feltárni a kommunista bűnök teljes mélységét”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene feltárni a lehető legnagyobb szeletét a múltunknak. Az 1945–1990 közötti korszak tulajdonképpen a legfontosabb történelmi örökségünk, és ezt az örökséget el kell helyeznünk a nagyobb magyar történetben és meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan hatottak ezek az események az önképünkre, arra, ahogyan magunkról gondolkozunk. Egyúttal össze kell vetni a többi közép-európai ország tapasztalataival, hiszen ez az egyik legfontosabb közös, egyszerre tragikus és felemelő történelmi élmény-sorozatunk ebben a térségben.
Miért akarják az AH-tól az ÁBTL-be helyezni a fent említett dokumentumokat?Arra nem gondoltak, hogy az interneten tegyék közzé, hogy mindenki könnyen hozzáférhessen?
Az Állambiztonsági Levéltár az a hely, ahol a kutatók és az egyéni betekintési kérelemmel élők hozzáférhetnek az információkhoz. Ezzel a szalagok kikerülnek a „szolgálati” körből, és átkerülnek a civil szférába. Gondoljon bele, hogy az adatok jelentős része éppen a megfigyeltekre vonatkozik. A rájuk vonatkozó információk korlátok nélküli közzététele nem hiszem, hogy etikus lenne. Arról nem is beszélve, hogy jó lenne végre tudatosítani: a hálózati személyeket sem lenne igazán szerencsés egy ömlesztett ügynöklistán kiplakátolni és ezzel mindegyiküket egyformán megbélyegezni. Ügynök és ügynök között hatalmas különbségek voltak, erről szól a nemrégen megjelent „Ügynöksorsok” című kötetünk, amelyet a téma legjobb ismerői állítottak össze. Beszédes a kötet alcíme is: „A hálózati lét sokfélesége és a megismerés korlátai”. Értelmetlen tehát a listázni kívánók mohó indulata, hiszen nem lehet egyenlőséget tenni azok közé, akik direkt értelmetlen jelentésekkel záratták ki magukat a hálózatból, és azok közé, akik miatt börtönbe küldtek másokat. Történetek vannak tehát, amelyek ismerete hozzásegíthet minket ahhoz, hogy a kommunizmus kísértete soha többet ne járhassa be Európát, se politikai, se gazdasági, se kulturális értelemben. (Németh-Ványi Klári)

Olvasson tovább: