Kereső toggle

Mit tudhatunk meg bűnről és bűnhődésről?

Interjú Cseh Gergő Bendegúzzal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltás mai napig legérzékenyebb pontja a titkosszolgálati múlt feltárása, ami több mint negyed évszázada húzódik. Azóta felnőtt egy nemzedék. Abban, hogy „minek bolygatni ezt a mocsarat?”, illetve hogy „Miért is kéne az unokáknak a nagyapjuk bűneit megismerni?”, konszenzus volt Boross Pétertől Medgyessy Péterig a rendszerváltás utáni miniszterelnökök között.   Így aztán máig megválaszolatlan a kérdés: vannak-e személyes felelősök, akiknek neveit nyilvánosságra kell hozni ügynöklistán, vagy a rezsim, a politikai, történelmi helyzet mindennek az oka? Kibújhatunk-e a morális felelősség alól azzal a védekezéssel, hogy a rendszer tett minket ilyenekké, mi áldozatok vagyunk?

A titkosszolgálati múlt vonatkozásában mit tekinthetnénk lezárásnak? Megismerhetjük-e valaha a teljes ügynöklistát?

– A mi morális felelősségünk nem abban áll, hogy ezek felett az emberek felett ítélkezzünk. Mi levéltár vagyunk, nekünk egyrészt azt kell biztosítanunk, hogy az áldozatok jogai ne sérüljenek, másrészt azt, hogy a kutatás szabadsága a lehető legteljesebben érvényesüljön. A morális ítélkezést végezze el más!

Történész vagyok, levéltáros. Sosem értettem, hogyan lehet pontot tenni egy történeti kérdés végére. A történeti kérdés mindig is történeti kérdés marad, továbbra is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Az állampolgárokat érintő kérdésekben más a helyzet. Jelenleg minden magyar és külföldi állampolgár is, akit a titkosszolgálatok megfigyeltek, üldöztek, megismerheti a magára vonatkozó anyagokat, a szülei, illetve – haláluk után – egyenes ági hozzátartozói iratait, beleértve az ügynökök természetes azonosító adatait, nevét is. Ez a fajta egyéni információs kárpótlás adott. Huszonhét évvel a rendszerváltás után az érdeklődés még mindig töretlen, sőt növekszik az ÁBTL iratanyaga iránt.

A tudományos kutatók előtt csupán minimális korlátozás áll. Ők lényegében mindent megismerhetnek.

A nyilvánosságra hozatal egészen más kérdés. Ön például örülne annak, ha rokonai lehallgatott telefonbeszélgetéseit, magánlevelezését most feltennénk az internetre? Azt gondolja, hogy azok az emberek, akiket ártatlanul megfigyeltek, lehallgatták a beszélgetéseiket – például a házasságuk nehézségeiről vagy egészségügyi problémákról, egyéb magánéleti ügyeikről – örülnének annak, hogy mindezeket bárki ismeretlen olvasgathassa? Miért kellene egy demokratikus rendszerben újra megalázni a diktatúra áldozatait?

Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy nyilvánosságra kellene hozni mindazt, hogy kik és miről jelentettek 1956 és 1990 között. Beleértve természetesen azok neveit is akik a jelentéseket kapták, akik beszervezték az embereket és irányították őket.  A rendszerváltáskor mindennek meg kellett volna történnie, de nem történt meg. A kilencvenes években úgy érveltek, hogy nemzetbiztonsági érdekeket sért; a 2000-es  években a személyes adatok védelmére hivatkoztak. Most meg arra, hogy az adatok csonkák, ezekből pedig nem ismerhető meg a teljes igazság.

– Levéltárunkban és jelentős részben már a honlapunkon is az egykori titkosszolgálatok irányítóinak életpályája megismerhető. Nagyon sok ilyen életrajzot publikáltunk. Egy-egy vidéki területen pozícióba került vezető akkori pályaképét is megmutattuk, ezt olvashatja bárki. Hogy az ügynököknek mennyi szerepe volt a rendszer fenntartásában, lehet mérlegelni, biztosan volt szerepe, mert valamilyen módon együttműködtek a szolgálatokkal, ez nem is kérdéses.

A kérdés mindenhol az, hogy lehet-e egy kalap alá venni különböző életsorsokat?

Volt olyan hálózati személy, ügynök, titkos munkatárs, akit halálbüntetéssel vagy az '56-os tevékenységének következményeivel fenyegetve beszerveztek, de amint kijött a börtönből, megtagadta az együttműködést, és soha senkiről nem jelentett. Viszont van egy kartonja, aláírt egy nyilatkozatot, de soha nem jelentett. Sokan azért írták alá az együttműködést, hogy ne végezzék ki őket, ne kapjanak hosszú börtönbüntetést, de persze olyanról is tudok, akit ténylegesen börtönbüntetés sújtott, mert nem működött együtt a szolgálatokkal. Ez egy típus. Ugyanakkor volt olyan, aki karriervágyból, rosszindulatból, megélhetési okokból működött együtt. Volt, aki így akart megszerezni egy egyetemi tanszéket, így akart külföldi ösztöndíjhoz jutni, kollégáit háttérbe szorítani a saját területén, sőt olyan is akadt, akinek a jelentései alapján másokat felakasztottak.

Ezeket a sorsokat összemosni nem lehet. Csak én nem érezném ezt igazságosnak?  Megint csak külföldi példákra hivatkozva: szinte sehol nem csinálták ezt meg. Németországban sem publikáltak ügynöklistákat, pedig ott minden bizonnyal teljesebb az ügynöklista mint nálunk.

Csehországban és Szlovákiában miért tudták nyilvánosságra hozni az ügynöklistákat?

– Sehol a világon nem hozták nyilvánosságra az ügynöklistákat. Csehországban és Szlovákiában annyit tettek, hogy azokat a hálózati nyilvántartókönyveket, amelyekben egyébként a hálózati személyek és a megfigyeltek – különböző jelekkel ellátva – együtt szerepelnek, beszkennelték és feltették az internetre. Ezt azért tudták megcsinálni, mert náluk megmaradtak az úgynevezett nyilvántartási naplók, melyek hitelt érdemlően bizonyítják, hogy kik szerepeltek egykoron a nyilvántartásokban. Ezekből a nyilvántartási naplókból nem lehet semmit kitörölni, ezek iktatókönyvek, amelyekben, ha valamit változtatnak, annak nyoma marad, látni lehetne, hogy áthúzták, vagy átfirkálták az adatokat. Ezek a naplók hitelesnek tekinthetőek. Nálunk Magyarországon kartonrendszer volt. A kartonokat pedig bármikor kivehették, visszarakhatták, mint ahogy ezt időnként meg is tették.

Cseh Gergő Bendegúz
A Heti Válasznak adott interjújában említette, hogy Magyarországon – ellentétben Romániával, az NDK-val, Lengyelországgal  –, az utolsó pillanatig kitartott a diktatúra, így azokban az országokban nagyobb igény volt a múltfeltárásra. Nálunk a ′80-as évek végétől tárgyalásos átmenet zajlott, fel sem merült, hogy megostromolják a titkosszolgálatok székházát. Ebben a képlékeny időszakban eltűnhettek, magánkézbe juthattak iratok, ügynökök kartonjai, hogy azokat esetleg később politikai zsarolások céljából használni tudják.

– Magyarországon a rendszer nem tartott ki olyan szilárdan – beleértve a szolgálati tevékenységet is – mint mondjuk Németországban vagy Romániában, ahol az utolsó pillanatig aktívan működtek a szolgálatok. Nálunk egy békésebb, tárgyalásos átmenet zajlott le. Kétségtelen, hogy egészen a rendszerváltásig az iratok hányattatásnak voltak kitéve, nemcsak '89-ben, de előtte is rendszeresen semmisítettek meg belőle anyagokat. 1956-ban például a forradalom alatt és után nagyon sok dokumentum odaveszett.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: