Kereső toggle

Fatális rendszerhiba

A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem csupán az egyén jellemhibái játszanak főszerepet a katolikus papok által gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazásban, hanem magának a római egyháznak a struktúrája, hatalmi rendszere és nem utolsósorban teológiája – állítja a téma ír kutatója, Marie Keenan A gyermekek szexuális bántalmazása és a katolikus egyház című, nemrégiben magyarul is megjelent könyvében. 

 „Azt hiszem [a gyermekmolesztálás] alapjában véve egy csomó dolog elhanyagolásának volt a következménye. Nem figyeltem magamra, felesleges dolgok miatt aggódtam, nagy nyomás nehezedett rám, és nyilván nem vettem észre a depressziót. Nem tudtam aludni, nem ettem rendesen, teljesen kivoltam, senkivel sem beszéltem, csak rengeteg dolgot csináltam, mindenkinek ott voltam, és nem mondtam soha semmire nemet… És persze nem voltak barátaim a papok között, magányosan, egyedül teltek a napjaim. Most már ezt tisztán látom. A legnagyobb bűnöm az volt, hogy amikor aztán jött valaki, aki személyes érdeklődést mutatott irántam, azt kihasználtam. Egy fiú volt, aki a segítségemre szorult” – így értelmezte saját bukását a könyvben megszólaló egyik katolikus pap. A szexuális abúzusok áldozataival foglalkozó terapeutaként dolgozó szerző rajta kívül további nyolc egykori bántalmazó pappal készített interjút, és emellett számtalan témában megjelent kutatást dolgozott fel. Marie Keenan ezúttal nem az áldozatok szempontjából közelíti meg a gyermekmolesztálások kérdését, hanem a katolikus egyházi struktúra és teológia kontextusában, illetve az elkövetők szemszögéből – mindezt úgy, hogy nem a felmentésükre, hanem a problémakör teljes megértésére tesz kísérletet.

Mekkora a baj?

A könyv utal rá: a történelem során a Római Katolikus Egyháznak mindvégig voltak aggodalmai azzal kapcsolatban, hogy papjai és a rájuk bízott fiúk között szexuális kapcsolat létesülhet, és tettek is kísérleteket a jelenség büntetések általi visszaszorítására. Az egyházi hierarchia mégsem volt készséges, amikor az 1980-as évektől kezdve a médiában megjelentek az első beszámolók a szexuális bántalmazásokról. Ezért is nehéz megbecsülni, hogy a papoknak pontosan hány százaléka érintett. A probléma nagyságára utal, hogy bár a Vatikán 2001-ben kiadott egy belső jogszabályt, amely szerint „az igazság látszatát” keltő szexuális bántalmazásokkal kapcsolatos vádakat közvetlenül a római Hittani Kongregációhoz kell irányítani, ezt a rendelkezést 2010-ben módosították, mivel Róma „képtelen volt a nagyszámú bejelentéssel megbirkózni”.

Kilenc év alatt mintegy 3000 esetet jelentettek a testületnél – ezek 60 százalékában azonos nemű kamaszok iránti vonzalomról, 30 százalékában heteroszexuális közeledésről, 10 százalékában pedig pedofíliás esetről volt szó. Az ügyek mindössze 20 százaléka került bűnügyi vagy adminisztratív eljárás alá, 60 százalékát viszont még egyházi jogi útra sem terelték (főként a vádlottak előrehaladott kora miatt). Ezek a számok – hangsúlyozza a szerző – a sajátos egyházi struktúra (a püspökségek joghatóságként házon belül is eljárhatnak), illetve az elévülés rövid ideje (10 év) miatt aligha tükrözik a bántalmazások valódi mértékét.   

Az egyik legátfogóbb, 2004-ben készült amerikai tanulmány szerint az Egyesült Államokban 1950 és 2002 között szolgáló csaknem 110 ezer pap 4 százaléka ellen emeltek vádat gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazásért. Ez több mint 4 ezer férfit jelent. Áldozataik 81 százaléka volt fiú vagy férfi, akik közül minden második 11 és 14 év közötti volt. A 7 év alatti áldozatok aránya 6 százalék volt. Más tanulmányok az abúzust elkövető papok arányát 2 és 8 százalék közöttire teszik.

Nyilvánvaló, hogy az elkövetők személyes felelőssége vitathatatlan ezekben az ügyekben, és az is igaz, hogy a papok döntő többsége nem válik bántalmazóvá. Az mégis érdekes kérdést vet fel, hogy – az amerikai adatok szerint – a felnőtt férfiak között a szexuális bűncselekmények miatt elítéltek aránya kisebb (1 százalék körüli), mint a katolikus papok körében.

A cölibátus mítosza

„Gyerekkorom óta meg voltam győződve arról, hogy én egy bűnös, mocskos alak vagyok. Így láttam magam.

A legbiztosabb módja, hogy kikeveredjek ebből, az volt, hogy olyan pályát választok, ahol ilyesmivel egyáltalán nem kell foglalkoznom. A vallásos élet tűnt a legjobbnak. Az gondoltam, papként majd jót fogok tenni… Olyan pályát kerestem, ahol jót tehetek annak ellenére, hogy rossznak gondoltam magam… Ahol biztonságban lehetek” – mondta Keenan egyik interjúalanya, ami jól illusztrálja, hogy a szerző szerint a problémakör egyik hangsúlyos oka nem is önmagában a papi nőtlenségben, hanem annál mélyebben, a katolikus szexuáletikában keresendő, amely a testet rossznak állítja be, és amely szerint például a szexualitás még házasságon belül is csak akkor nem bűn, ha célja a gyermeknemzés. A római teológiában a „test” és a „szellem” szembeállítása a „legmagasabb szinten”, a papi hivatásban intézményesült.

Persze a cölibátus kánonjogba foglalása a 11. században nem csupán az aszketizmust és az Istennek való önfeláldozást szolgálta, hanem praktikus okai is voltak: segítette a papok feletti ellenőrzést, hiszen azok kizárólag felettesüktől függtek; az egyházi vagyon egyben maradt, a tulajdonjogot nem vonta kétségbe sem a feleség, sem a gyerekek; továbbá az emberek szexualitása feletti kontroll jelentős egyéni és intézményi hatalmat eredményezett a katolikus egyházon belül. 

„A cölibátus természetes állapot olyan emberek számára, akiket a szentekhez hasonló tulajdonságok jellemeznek, de nem várható el egyszerű halandóktól” – idézi a szerző a téma egyik szakértőjét. Mindezt a gyakorlat is visszaigazolja, legalábbis a témában készült felméréseket látva. Egy 40 éves időszakot felölelő és több mint 2700 pap bevonásával készült 2003-as amerikai tanulmány szerint a papság 50 százaléka gyakorolja a cölibátust (még akkor is, ha időnként „megbotlanak”), 28 százalékuk folytat heteroszexuális kapcsolatot, vagy vannak ilyen fantáziái-kísérletei, 11 százalékuk homoszexuális mintákat követ, 5 százalékukra „problematikus” szexuális viselkedés jellemző, 6 százalékuk pedig szexuálisan aktív kiskorúakkal. Más vizsgálatok ettől eltérő számokat hoztak ki: volt, ahol 92 százalék megtörte a cölibátust, máshol 82 százalék betartja – mindenesetre jól látszik, hogy a valóság felülírja a papi nőtlenség egyetemessé tételét. 

Mint ahogy azt a felfogást is, hogy a felszenteléskor az adott férfi „ontológiailag”, vagyis lényegét tekintve megváltozik, és az elnyert papi karakterét soha nem veszíti el. A szerző szerint ez szintén számos veszélyt és csapdát jelent a szexuális bántalmazásokkal összefüggésben, nemcsak a papokra, hanem a laikus hívőkre nézve is. Előbbiek a klérus tagjaiként egy hermetikusan elzárt világba kerülnek, ahol emberi kapcsolataik leszűkülnek, és – felmérések szerint – az elszigeteltség nyomán létrejön az intimitás hiánya, illetve a depresszió. Ezzel párhuzamosan a klerikalizmushoz egy felsőbbrendűségi érzés is társul, és a papokban kialakulhat az a meggyőződés, hogy ők nemcsak a hívők fölött állnak, hanem a polgári és büntetőjog fölött is. Eközben a laikusok abban a tévhitben élhetnek, hogy bűnös dolog bárminemű rosszindulatú vádat megfogalmazni egy pappal szemben, hiszen az – a felszenteléskor elnyert karakterénél fogva – egész egyszerűen képtelen rosszat tenni. Ez a felfogás nemcsak az áldozattá válás veszélyét növeli, de arra is magyarázatot ad, hogy az áldozatok és/vagy hozzátartozóik miért hallgatnak sokszor évekig a bántalmazást követően.    

Hazugság, hatalom, kiszolgáltatottság

A könyv kitér arra is, hogy a szemináriumi képzés során a jövendőbeli katolikus papok semmilyen oktatást vagy segítséget nem kapnak a szexualitás, illetve a cölibátus kérdéseivel kapcsolatban. A szemináriumi környezetben inkább az engedelmesség, a lojalitás és az alkalmazkodás jelenik meg értékként, és nem az önállóság vagy az őszinteség – ráadásul előfordul, hogy maguk a növendékek is szexuális bántalmazás áldozataivá válnak. A könyv idéz egy volt ír papot, aki így fogalmazta meg tapasztalatait: a hét év alatt „soha nem kaptam egyetlen tanácsot sem azzal kapcsolatban, hogy hogyan éljek cölibátusban úgy, hogy emellett normális és melegszívű tudjak maradni. Az alatt a 35 év alatt, amit papként töltöttem, egyetlen olyan konferencián sem vettem részt az egyházmegyénkben, ahol nyíltan és őszintén beszéltünk volna a cölibátusról”.

A papképzés során a hallgatók többnyire azt tanulják, hogy a cölibátussal nem veszítenek semmit, sőt Isten megjutalmazza őket ezért. „Folyton azt hangsúlyozták, hogy maradjunk szüzek. Arra biztattak, hogy imádkozzunk Szűz Máriához a szüzesség adományáért. A szüzesség ellen nem véthettünk még szóban sem” – mondta Keenan egyik interjúalanya. Amikor azonban az adomány elmaradt, a kudarcok személyes csődként, érdemtelenségként jelentkeztek – ez az életérzés egyébként gyakori a későbbi elkövetőknél. A szerző ugyan felveti, hogy érdemes lenne megfontolni a kötelező cölibátus megszüntetését, de szerinte már az is nagy eredmény lenne, ha a szemináriumokban megtanítanák, hogy a növendékek hogyan tudják „meggyászolni” a szexuális intimitás és a család elvesztését, vagy hogy miként tudnak kialakítani szexmentes, de mégis bensőséges barátságokat.

Egy újabb visszaemlékezés arra mutat rá, hogy milyen kihívásokkal szembesülhetnek a nőtlenséget fogadó papok: „Tudatosan elzárkóztam nemcsak a házasságtól és a szexuális intimitástól, de minden szoros emberi kapcsolattól, mert úgy éreztem, hogy mindez nehézséget okozhat a cölibátus megtartásában. Ez persze érzelmi izoláltsághoz vezetett, és ahhoz, hogy az érzelmekhez a logika felől közelítsek. Ennek egyik következménye az lett, hogy érzelmi ügyekkel senkihez sem tudtam fordulni, főleg, amikor problémáim adódtak.”

A felszenteléskor a püspöknek fogadott engedelmesség, illetve az egyház merev tekintélyi viszonyai szintén nehezítik az őszinte problémakezelést. Mivel a papok előmenetele feletteseiktől függ, arra törekednek, hogy megvédjék az intézmény vélt vagy valós értékeit, még akkor is, ha ahhoz a saját tapasztalataikat vagy problémáikat el kell hallgatni, illetve fojtani. Az elszigetelt, kevés – vagy éppen semmilyen – őszinte baráti kapcsolattal nem rendelkező papok esetében – az elmondások szerint – „velük egyenlő barátnak” tekintett gyerekektől, fiataloktól várták a megértést. Ráadásul volt tekintélyük, személyüket pedig korlátlan bizalom övezte: ilyen módon – ahogy a szerző fogalmaz – a szexuális bántalmazások esetében a hatalom és a kiszolgáltatottság dinamikája összefonódott.

„Élveztem, azt szerettem gondolni, hogy ott van ez az intimitás, ez az érintés… és ott volt ez a sérülékeny gyerek, akinek meg szerettem volna mutatni a szeretetemet, de élveztem a gyengédséget, és miután először megtapasztaltam az élvezetet, vártam néhány napot, aztán megint hívtam… és megint… egy világosan megtervezett dologgá vált… Más irányba kellett volna terelnem a dolgot, de nem voltam erre képes” – mondta el egy szintén bántalmazó pap, hogyan is nézett ki mindez az ő szempontjából. 

Az elhallgatás

A gyermekek elleni szexuális bántalmazási ügyek szinte univerzális kísérőjelensége az egyház részéről megnyilvánuló tagadás vagy csúsztatás. A katolikus tanítás szerint a hazugság megengedhetetlen, ugyanakkor a hagyományos doktrína értelmében azoknál, akik titoktartás kötelezettsége alá esnek, előfordul, hogy csak hazugsággal tudják ezt teljesíteni. Ez a „reservatio mentalis” (elméleti fenntartás) doktrínája, amely lehetőséget nyújt mások félrevezetésére, anélkül, hogy az egyházi személy bűnbe esne. Ebből alakult ki a szavakkal való játék gyakorlata, illetve az a jelenség, amikor a kérdező csak akkor kap pontos választ, ha a lehető legkonkrétabb kérdést teszi fel.

„Az összes gyermekbántalmazást meggyóntam, de csupán egy olyan esetre emlékszem, amikor a gyóntató megfeddett vagy azt tanácsolta, hogy hagyjam abba. Különös, de a szentgyónás következtében könnyebben kicsúszhattunk a felelősség alól… A gyónás gyakorlatának köszönhetően úgy érezhettük, hogy a helytelenítés és a szégyen, amit a gyónás során megéltünk, csak rövid ideig tart, és sehol máshol nem fognak szóba kerülni ezek a dolgok” – osztotta meg saját tapasztalatait a titoktartási kötelezettség sajátos értelmezésének kártékony hatásairól egy bántalmazó pap. Keenan megjegyzi: sajnálatos módon a szexuális abúzust a gyónás során egyéni problémának tekintették, és az információk még figyelmeztetés formájában sem jutottak el az egyházi vezetőkhöz. Ami pedig a lelkiismeretet illeti: az általa megszólaltatott bántalmazók csak az Istennel való kapcsolatuk miatt aggódtak, a bántalmazott gyerekek miatt nem. Szerinte ez annak köszönhető, hogy a katolikus szexuáletikából azt tanulták, hogy a szex Isten elleni vétség, de arról nem esett szó, hogy ez vétség lenne az adott személy ellen, aki kénytelen elszenvedni mindezt.

Az esetek elhallgatása, illetve a bántalmazó papok „bevédése” mögött egy másik rendszerszintű okot is érdemes figyelembe venni: ez pedig a kánonjog, a katolikus egyház törvénykönyve. Ez nemcsak a kánoni eljárások titkosságát védelmezi kiközösítés terhe mellett (a titoktartás az áldozatokra és a tanúkra is vonatkozik!), hanem széleskörű lehetőségeket biztosít a püspököknek az ügy „előzetes kivizsgálására”, illetve arra, hogy eldöntsék, szükség van-e büntetőjogi eljárásra. Az ír bántalmazási esetek kapcsán született jelentések szerint jellemző megoldás volt, hogy a bántalmazó papot mindössze áthelyezték egy másik egyházkerületbe – a hivatalból való elmozdítást követelő áldozatok, illetve hozzátartozók tiltakozása ellenére.

„Valószínűleg ebben a gyakran ismétlődő helyzetben az egyházi vezetés úgy gondolta, hogy itt a kánonjognak és a vatikáni útmutatásnak megfelelően egyedül neki van döntési joga, nem pedig a bántalmazás áldozatainak, vagy az őket nagyban támogató médiának, mely hatékonyan küzdött azért, hogy az összes bántalmazó papot véglegesen elbocsássák plébániájukról” – írja Keenan, hozzátéve, hogy 2002 óta már a Vatikán is elfogadta, hogy az érintett papokat meg lehessen fosztani hivataluktól.

Olvasson tovább: