Kereső toggle

Az egy másodperces apokalipszis

Így hatnak ránk a napkitörések

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Egy váratlan elektrosokk súlyos zavarokat okozna az elektromos hálózatban, akár hónapokra, vagy még tovább tartó áramkimaradásokat okozva, ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek” – kommentálta Paul Singer milliárdos alapkezelő a befektetők számára írt kockázati jelentésében, hogy mi korunkban a világgazdaságot fenyegető „első számú” veszélyforrás, aminek szerinte sokkal nagyobb a valószínűsége, mint korábban gondoltuk volna. Az X-kategóriájú napvihar, magas légköri atomrobbanás és a célzott „EMP-támadások” mind képesek arra, hogy egy másodperc alatt elvegyék tőlünk civilizációnk alapját: az elektromosságot.

„Az ég mintha nemcsak véres lenne, de az általános gyulladás jeleit mutatja” – írták döbbenten a trópusi Havannáról 1859-ben, amikor a valaha feljegyzett legerősebb napkitörés kapta telibe a bolygónkat, ragyogó piros és zöld sarki fénybe borítva az éjszakai égboltot. A több száz millió tonnás plazmafelhő annyira belapította a mágneses mezőt, hogy New Yorktól Sydney-ig az utcákról és a tetőkről nézték az apokaliptikus tüneményt. A három napig tartó kozmikus jelenség következtében az elektromos hálózatok elődjét jelentő távíróvonalak az Egyesült Államok és Európa minden pontján túlterhelődtek: a transzformátorok sorra fölrobbantak, a kezelőket áramcsapás érte, a vezetékek pedig megolvadtak. A rendszer annyira begerjedt a nagy energiájú kozmikus részecskék záporától, hogy a vonalak még akkor is adtak jelet, amikor a további kár elkerülése érdekében lekapcsolták őket az akkumulátorokról. „A fény az egész égboltot beragyogta. Olyan volt, mint egy foszforeszkáló felhő, ami még a legfényesebb csillagokat is elhomályosította az égen, még a telihold fényét is messze túlszárnyalta. Leírhatatlanul gyönyörű volt, a lágyan fénylő hullámok élénk színei bevilágították a tájat” – írta le a baltimore-i újság szerkesztője a szeptember 3-án éjfélkor tetőző rendkívüli jelenséget.

A mai napig előrejelezhetetlen „koronakidobódás” forrása a Nap felszíne, ahol a fölcsavarodó mágneses mező időről időre hatalmas hurkokat hoz létre, amelyekben akár másfél millió fokra is hevülhet az elektromosan töltött gázfelhő. Ez a Föld átmérőjének sokszorosára táguló ív végül túlfeszül, majd több millió atombomba erejével elpattan, hatalmas sebességű és energiájú részecsketömeggel borítva be a Naprendszert. Az emberi testben maximum enyhe bizsergésként érzékelhető napszél igazi veszélyét valójában csak a 20. század második felében ismerték fel, amikor az elektromos hálózatok az 1859-es „kőkori” szintről a világgazdaság bonyolult és érzékeny idegrendszerévé váltak. A Szövetségi Energiaszabályozási Bizottság állásfoglalása szerint „egy EMP-esemény (elektromágneses sokkhatás) minimális előjelekkel vagy akár minden előzetes bejelentés nélkül megtörténhet, és katasztrofális hatásokkal járhat. Az Egyesült Államok villamosenergiahálózatának jelentős részén olyan áramszünetet okoz, ami hónapokig vagy akár még tovább is eltarthat.” A 2015-ös kongresszusi Baker-jelentés ehhez hozzáteszi, hogy az elektromágneses sokk az „egész országot érintő” és „súlyos következményekkel járó katasztrófák közé tartozik”, ami „egy időben és minden ponton roppantja össze az elektromos hálózatot”.

Ennek potenciális veszélye 2012-ben volt hozzánk a legközelebb, amikor tizenegy éves nyugalmi ciklusából kilépő csillagunk váratlanul egy X-kategóriájú kitöréssel lepte meg a NASA-t, aminek ereje megegyezhetett az 1859-es rekord erejű napviharral. „Ha az eltalál minket, még most is a sebeinket nyalogatnánk” – kommentálta Daniel Baker kutató a július 23-ai gigantikus koronakidobódást, ami ha alig kilenc nappal korábban következik be, akkor pont telibe találta volna a Földet. Az űrügynökséggel közösen írt részletes tanulmányában Baker feltételezte, hogy amennyiben az óránkénti tízmillió kilométeres sebességgel száguldó plazmafelhő keresztezi a pályánkat, a mágneses mezőnk annyira belapult volna, hogy miközben mi a vörösen izzó eget csodáljuk a tetőről, lent az otthonunkban az összes konnektorba dugott eszköz kiégett volna a túlfeszültségtől.

Bár a modern biztosítékok és az előrelátó űridőjárás-jelentés időben fel tudná hívni a lakosság figyelmét a gondos áramtalanításra, a távolsági vezetékek – mint az internetvonalak és a nagyfeszültségű elektromos hálózatok – még lekapcsolva is olyan elektrosokkot kapnának, hogy már sose lehetne őket újraindítani. Egy példával szemléltetve, hasonló lenne a jelenség ahhoz, amikor egy csupasz villanykörtét rakunk a mikrohullámú sütőbe: hiába van kivéve a foglalatból, az áram a külső sugárzás hatására magától meggyújtaná, majd rögtön ki is égetné a körtét. Pont egy ilyen „mikrohullámú sütővé” változtatja a Földet a napvihar, ami elsőként a műholdak, majd az atmoszférába belépve a repülőgépek elektromos hálózatát kapcsolná le, végül pedig a felszínen, a vezetékekben gerjesztene nagyfeszültséget.

A kongresszusi jelentés szerint a modern rendszerek leggyengébb pontjai a transzformátorállomások, amelyek az erőművek által biztosított ipari áramerősséget lakossági használatra szabályozzák le. Az amerikai energiaügyi minisztérium jelentése szerint 128 ezer transzformátorállomás található az USA-ban, amelyeknek gyártási ideje közel húsz hónap. A hatalmas acél- és rézmonstrumok csak speciális vonatokon szállíthatók, tekintve, hogy több mint 100 tonnát nyomnak. Ezek az elektromos hálózat kulcspontjai, amelyek összekötik a nagyvárosokat az erőművekkel. Fontosságukat jól érzékelteti, hogy egyetlen ilyen transzformátor meghibásodása órákra sötétségbe borította Washingtont, beleértve a Fehér Házat, a Kongresszust és a metróhálózatot. Ha nem egy-kettő, hanem ezres nagyságrendben, ráadásul egyidejűleg mondanák fel a szolgálatot, akkor évekbe telne a pótlásuk, ami alatt egész nagyvárosok maradnának áram nélkül. A 2012-es napvihar kapcsán készített hatástanulmány, amit az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája készített, 2 billió dollárra becsülte az X-kategóriájú napkitörés okozta közvetlen anyagi kárt, amelyben még nincs benne az a felmérhetetlen gazdasági és társadalmi válság, amit a tartós áramkimaradás okozna az országban.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.

Olvasson tovább: