Kereső toggle

Az egy másodperces apokalipszis

Így hatnak ránk a napkitörések

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Egy váratlan elektrosokk súlyos zavarokat okozna az elektromos hálózatban, akár hónapokra, vagy még tovább tartó áramkimaradásokat okozva, ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek” – kommentálta Paul Singer milliárdos alapkezelő a befektetők számára írt kockázati jelentésében, hogy mi korunkban a világgazdaságot fenyegető „első számú” veszélyforrás, aminek szerinte sokkal nagyobb a valószínűsége, mint korábban gondoltuk volna. Az X-kategóriájú napvihar, magas légköri atomrobbanás és a célzott „EMP-támadások” mind képesek arra, hogy egy másodperc alatt elvegyék tőlünk civilizációnk alapját: az elektromosságot.

„Az ég mintha nemcsak véres lenne, de az általános gyulladás jeleit mutatja” – írták döbbenten a trópusi Havannáról 1859-ben, amikor a valaha feljegyzett legerősebb napkitörés kapta telibe a bolygónkat, ragyogó piros és zöld sarki fénybe borítva az éjszakai égboltot. A több száz millió tonnás plazmafelhő annyira belapította a mágneses mezőt, hogy New Yorktól Sydney-ig az utcákról és a tetőkről nézték az apokaliptikus tüneményt. A három napig tartó kozmikus jelenség következtében az elektromos hálózatok elődjét jelentő távíróvonalak az Egyesült Államok és Európa minden pontján túlterhelődtek: a transzformátorok sorra fölrobbantak, a kezelőket áramcsapás érte, a vezetékek pedig megolvadtak. A rendszer annyira begerjedt a nagy energiájú kozmikus részecskék záporától, hogy a vonalak még akkor is adtak jelet, amikor a további kár elkerülése érdekében lekapcsolták őket az akkumulátorokról. „A fény az egész égboltot beragyogta. Olyan volt, mint egy foszforeszkáló felhő, ami még a legfényesebb csillagokat is elhomályosította az égen, még a telihold fényét is messze túlszárnyalta. Leírhatatlanul gyönyörű volt, a lágyan fénylő hullámok élénk színei bevilágították a tájat” – írta le a baltimore-i újság szerkesztője a szeptember 3-án éjfélkor tetőző rendkívüli jelenséget.

A mai napig előrejelezhetetlen „koronakidobódás” forrása a Nap felszíne, ahol a fölcsavarodó mágneses mező időről időre hatalmas hurkokat hoz létre, amelyekben akár másfél millió fokra is hevülhet az elektromosan töltött gázfelhő. Ez a Föld átmérőjének sokszorosára táguló ív végül túlfeszül, majd több millió atombomba erejével elpattan, hatalmas sebességű és energiájú részecsketömeggel borítva be a Naprendszert. Az emberi testben maximum enyhe bizsergésként érzékelhető napszél igazi veszélyét valójában csak a 20. század második felében ismerték fel, amikor az elektromos hálózatok az 1859-es „kőkori” szintről a világgazdaság bonyolult és érzékeny idegrendszerévé váltak. A Szövetségi Energiaszabályozási Bizottság állásfoglalása szerint „egy EMP-esemény (elektromágneses sokkhatás) minimális előjelekkel vagy akár minden előzetes bejelentés nélkül megtörténhet, és katasztrofális hatásokkal járhat. Az Egyesült Államok villamosenergiahálózatának jelentős részén olyan áramszünetet okoz, ami hónapokig vagy akár még tovább is eltarthat.” A 2015-ös kongresszusi Baker-jelentés ehhez hozzáteszi, hogy az elektromágneses sokk az „egész országot érintő” és „súlyos következményekkel járó katasztrófák közé tartozik”, ami „egy időben és minden ponton roppantja össze az elektromos hálózatot”.

Ennek potenciális veszélye 2012-ben volt hozzánk a legközelebb, amikor tizenegy éves nyugalmi ciklusából kilépő csillagunk váratlanul egy X-kategóriájú kitöréssel lepte meg a NASA-t, aminek ereje megegyezhetett az 1859-es rekord erejű napviharral. „Ha az eltalál minket, még most is a sebeinket nyalogatnánk” – kommentálta Daniel Baker kutató a július 23-ai gigantikus koronakidobódást, ami ha alig kilenc nappal korábban következik be, akkor pont telibe találta volna a Földet. Az űrügynökséggel közösen írt részletes tanulmányában Baker feltételezte, hogy amennyiben az óránkénti tízmillió kilométeres sebességgel száguldó plazmafelhő keresztezi a pályánkat, a mágneses mezőnk annyira belapult volna, hogy miközben mi a vörösen izzó eget csodáljuk a tetőről, lent az otthonunkban az összes konnektorba dugott eszköz kiégett volna a túlfeszültségtől.

Bár a modern biztosítékok és az előrelátó űridőjárás-jelentés időben fel tudná hívni a lakosság figyelmét a gondos áramtalanításra, a távolsági vezetékek – mint az internetvonalak és a nagyfeszültségű elektromos hálózatok – még lekapcsolva is olyan elektrosokkot kapnának, hogy már sose lehetne őket újraindítani. Egy példával szemléltetve, hasonló lenne a jelenség ahhoz, amikor egy csupasz villanykörtét rakunk a mikrohullámú sütőbe: hiába van kivéve a foglalatból, az áram a külső sugárzás hatására magától meggyújtaná, majd rögtön ki is égetné a körtét. Pont egy ilyen „mikrohullámú sütővé” változtatja a Földet a napvihar, ami elsőként a műholdak, majd az atmoszférába belépve a repülőgépek elektromos hálózatát kapcsolná le, végül pedig a felszínen, a vezetékekben gerjesztene nagyfeszültséget.

A kongresszusi jelentés szerint a modern rendszerek leggyengébb pontjai a transzformátorállomások, amelyek az erőművek által biztosított ipari áramerősséget lakossági használatra szabályozzák le. Az amerikai energiaügyi minisztérium jelentése szerint 128 ezer transzformátorállomás található az USA-ban, amelyeknek gyártási ideje közel húsz hónap. A hatalmas acél- és rézmonstrumok csak speciális vonatokon szállíthatók, tekintve, hogy több mint 100 tonnát nyomnak. Ezek az elektromos hálózat kulcspontjai, amelyek összekötik a nagyvárosokat az erőművekkel. Fontosságukat jól érzékelteti, hogy egyetlen ilyen transzformátor meghibásodása órákra sötétségbe borította Washingtont, beleértve a Fehér Házat, a Kongresszust és a metróhálózatot. Ha nem egy-kettő, hanem ezres nagyságrendben, ráadásul egyidejűleg mondanák fel a szolgálatot, akkor évekbe telne a pótlásuk, ami alatt egész nagyvárosok maradnának áram nélkül. A 2012-es napvihar kapcsán készített hatástanulmány, amit az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája készített, 2 billió dollárra becsülte az X-kategóriájú napkitörés okozta közvetlen anyagi kárt, amelyben még nincs benne az a felmérhetetlen gazdasági és társadalmi válság, amit a tartós áramkimaradás okozna az országban.

A civilizációnk fundamentumát jelentő elektromos hálózat kiesésével egy pillanat alatt leállna a teljes kommunikációs rendszer, megszűnne a kereskedelem, megbénulna a közlekedés.
A CIA volt igazgatója R. James Woolsey szerint az egész nemzetre kiterjedő tartós áramszünet esetén egy év alatt akár tízből kilenc amerikai lakossal is végezne az éhezés, a betegségek a gazdasági és állami ellátórendszer összeomlása miatt. A civilizációnk fundamentumát jelentő elektromos hálózat kiesésével ugyanis egy pillanat alatt leállna a teljes kommunikációs rendszer, megszűnne a kereskedelem, megbénulna a közlekedés. A néma, sötétbe borult otthonokban nem folyna többé víz a csapból, a benzinkutakra hónapokra kikerülne az „elfogyott” tábla, a gázvezetékek pedig kiürülnének. A nagyvárosok fokozatosan mind élelem, gyógyszer és ivóvíz nélkül maradnának, miközben a TV, internet, rádió hiányában mindenki elszigetelődne a központi információforrástól. Idővel a használhatatlan, lemerült elektronikai eszközök milliószámra hevernének szétszórva a kivilágítatlan utcákon, a munkahelyére pedig senki nem járna be többet. A globális áramszünet azonnali és teljes gazdasági összeomláshoz vezetne, mivel nincs olyan iparág, amely termelni tudna elektromos áram hiányában. A kitörő éhségben százmilliók halnának meg csendben szenvedve, ezzel párhuzamosan a szennyezett ivóvíz járványok sorát robbantaná ki, amit a túlterhelt, működésképtelen eszközök és ellátás hi-ányában szenvedő kórházak képtelenek lennének kezelni. Az elkeseredett tömegek előbb-utóbb zavargásokba kezdenének, miközben élelmiszerek és létszükségleti cikkek után kutatva fosztogatnának, ez pedig kikerülhetetlen fegyveres konfliktushoz vezetne a szűkös erőforrásait védő államapparátussal szemben.

Ez a legdurvább apokaliptikus forgatókönyv egy X-kategóriájú napviharra, aminek esélyét Pete Riley fizikus a NASA kutatása keretében 12 százalékosra becsülte a következő tíz évben (12 százalék esélye természetesen nem a szélsőséges következményeknek, hanem magának az X-kategóriás napvihar bekövetkeztének van). Míg azonban a Nap kitörni kész haragját csak statisztikailag lehet előrejelezni, az elektrosokk nemcsak a kozmoszból, hanem célzott katonai támadás keretében is érkezhet. 1958-ban a Csendes-óceán egyik eldugott aprócska szigete, a Johnston-atoll fölött nyolcvan kilométerrel az amerikai hadsereg egy közel négy megatonnás nukleáris töltetet robbantott föl, ami Hawaiitól Ausztráliáig több órára kiütötte a telefonvonalakat. Az atmoszférában történt detonáció elsősorban nem a fizikai pusztítást, hanem az EMP-effektus tesztelését szolgálta, lehetővé téve egy ország teljes elektromos hálózatának egy időben történő kiiktatását. Négy évvel később a hidegháborús reflexszel kontrázó Szovjetunió már háromszáz kilométer magasan robbantott, mégpedig egy lakott terület fölött, Kazahsztánban. Az amerikainál jóval kisebb, 300 kilotonnás detonáció ellenére a légkört érő ultraibolya-sugárzás olyan erős elektromágneses impulzust indított el, hogy egy teljes erőmű, több mint ezer kilométernyi villamosvezeték és transzformátorok tucatjai égtek ki egy pillanat alatt. A sikeres orosz teszt célja egy, az amerikai kontinens fölött négyszáz kilométer magasan, a világűrben végrehajtott EMP-támadás előkészítése volt, kiiktatva a keletitől a nyugati partig az összes transzformátorállomást az Egyesült Államokban.

A napvihar pontos mását reprodukáló nukleáris robbanásra szerencsére sosem került sor, viszont maga a terv a Szovjetunió összeomlása után tovább élt, olyan apokaliptikus lázban élő vezetők fejében, mint az iráni ajatollahok, vagy Észak-Korea kommunista vezetői. A több mint tíz éve atomhatalmi státuszba emelkedett Phenjan és az Oroszországgal szövetségben közel-keleti nagyhatalommá váló Teherán az AI Monitor értesülései szerint kölcsönösen segíti egymás fegyverkezési programját. Phenjan szerint már öt sikeres nukleáris tesztet hajtottak végre, egyet 2006-ban, majd 2009-ben és 2013-ban, kettőt pedig tavaly szeptember óta. Bár Irán a 2015-ös nemzetközi megállapodás óta hivatalosan nem ambicionálja atomfegyver előállítását, az adott esetben akár nukleáris töltetek célba juttatására alkalmas rakétákkal folytatott kísérletei terén nem ilyen visszafogott: a Fox News katonai forrásai szerint csak idén márciusban két sikeres rakétatesztet is végrehajtott. „Az izraeli titkosszolgálat értesülései szerint iráni tudósok jelen voltak Észak-Korea összes nukleáris tesztjénél, hozzáférve számukra értékes technikai információkhoz. Irán Shahab rakétáinak alapját az észak-koreai Nodong ballisztikus rakéták jelentették, amiket Észak-Koreával szoros és aktív együttműködésben fejlesztettek tovább. Izrael szerint Teherán, Phenjan és Damaszkusz fegyverkezése tökéletes összhangban zajlik tovább” – írta Ben Caspit az AI-Monitor vezető munkatársa, aki szerint a Phenjan erőfitogtatása miatt egyre feszültebb Trump-adminisztráció mellett a Netanjahu-kormány is fel kell, hogy készüljön az Izraeltől fizikailag távoli Koreai-félszigeten esetleg kitörő fegyveres konfliktusra, amely pedig akár a Közel-Keletre is átterjedhet.

A Baker-jelentés a magas légköri atomtámadás mellett a célzott „gyorskisülésű” elektrosokk támadást is felsorolja a kiemelt veszélyforrások között, ami a hatalmas energiát fölszabadító nukleáris detonációval szemben már viszonylag kis erőforrással is hatékony fegyvert jelent egész városrészek áramtalanítására. A Boeing 2012-ben mutatta be a CHAMP kódnévvel ellátott impulzusbombáját, amit B2-es lopakodókra szereltek föl, és egy ellenséges terület fölött bevetve az összes elektronikai eszközt okostelefontól a transzformátorig egy másodperc alatt kisüti. Az állami orosz hírügynökség áprilisban azt állította, hogy „ma az Orosz Elektronikus Műveleti Egységek képesek arra, hogy semlegesítsék akár egy hajó, akár egy radarállomás, akár egy műhold vezérlőközpontját”. A beszámoló hozzátette, hogy több éve egy orosz bombázó átrepült a USS Donald Cook romboló fölött a Fekete-tengeren, mire az komplett elektronikáját elvesztve tehetetlen vasdarabként sodródott tovább a nyílt vízen. A KSM–4 fedőnevű észak-koreai műhold, amely rendszeresen elrepül amerikai területek fölött, a feltételezések szerint szintén föl van szerelve EMP-csapásmérő egységgel, amely a 2008-as, Kongresszus számára készített biztonsági jelentés szerint már akkor érzékeny károkat tud okozni, ha csak részlegesen üti ki az elektromos hálózatot: „Egy Washingont és térségét sújtó támadás már akkor is hónapokig tartó leállást és helyreállítási munkákat jelentene, ha csak a kommunikációs rendszer 10 és az elektromos hálózat 20 százaléka szenvedne el maradandó sérüléseket.”

Paul Singer
Paul Singer befektetőknek írt levelében a globális hatás és az évekig tartó gazdasági kiesés miatt tette meg a potenciális EMP-csapást az „első számú” civilizációs veszélyforrássá, mivel jóval nagyobb területet érintene, mint egy atombomba lökéshulláma, és – szemben az aszteroidákkal – bármiféle emberi beavatkozás ellenére megállíthatatlan. Singer úgy véli: annak esélye, hogy akár a természet, akár atomvillanás, akár katonai akció következtében sötétség boruljon a nyugati világra, „jóval magasabb, mint azt egy átlagember gondolná”.

Olvasson tovább: