Kereső toggle

A DUNÁNTÚL OROSZLÁNJA

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Várpalota legendás várkapitányának felvidéki nemesi felmenői voltak, ősei között több híres-neves vitézt tartanak számon, apja és nagyapja egyaránt szerzett érdemeket a török elleni küzdelmekben. Nem volt tehát kérdés, hogy Thury György is katonai pályára lépjen. Korai éveit olyannyira lekötötte a lovaglás és a hadviselés technikáinak elsajátítása, hogy még írni-olvasni sem tanult meg, a későbbi években is deákja segítségével kommunikált távolabb élő kortársaival.

Pályája folyamatosan emelkedett felfelé, huszonévesen már huszárfőlegény Ságon. Mivel az esztergomi érsek, Várdai Pál finanszírozta a helyi őrség megélhetését, még nem kellett anyagi gondokkal küzdenie – ami későbbi sorsát azonban erősen beárnyékolta. 1552-ben, mikor a budai pasa győzelmet aratott a gyengén felszerelt keresztény csapatokkal szemben a palásti csatában, Thury a hősiesen harcoló olasz csapatok segítségére sietett, amelyek a legtovább álltak ellen a török hadnak, körülöttük mindenki más már megfutamodott. A palásti csatavesztés komoly következményekkel járt a magyarok számára: a török az Alsó-Ipoly térségében megszilárdította hatalmát, a következő hónapban pedig Ali pasa és Ahmed nagyvezír Eger ostromára indult.

E viszontagságos évek remek lehetőséget biztosítottak Thury Györgynek, hogy feljebb jusson a katonai ranglétrán vitézségével és harcban szerzett érdemeivel. 1563-ban I. Miksa magyar király koronázási ceremóniáján rendezett lovagi tornán kiemelkedő teljesítményt nyújtott, ezért Miksa aranysarkantyús vitézzé avatta. Élete során több mint 600 katonai párbajt nyert, ami a korabeli viszonyok alapján rendkívüli állóképességről tesz tanúbizonyságot.

Időközben megbízást kapott, hogy Palota várának kapitánya legyen. Thury elfogadta a felkérést, noha nem volt könnyű helyzetben. Megfelelő anyagi támogatás és élelemellátás híján folyamatosan szöktek el katonái, pedig ebben az időben Palota körül szorult a hurok. A település a hódoltság határán feküdt, ennélfogva a portyázások, rajtaütések a mindennapok részei voltak. 1566-ban, Szigetvár ostromának évében a budai pasa, Arszlán megelégelte Thuryék aktív ellenállását, és nyílt hadjáratot hirdetett meg Palota vára ellen. Ekkor a várban körülbelül 500 vitéz élt Thury körül, míg a pasa serege 8-10 ezer főt számlált. Nagy visszhangot váltott ki a vár megtartása: a védők kitartása mellett egy szerencsés véletlennek köszönhetően hagyták ott a török csapatok a már-már meghódított várat. Győr környékén a magyarok fát szállítottak, szekereik nagy port vertek fel az úton.

A török őrszemek nagy létszámú keresztény felszabadító csapat közeledését vélték látni a békés szállítókban, így a tévhírt hallva a Palota alatt állomásozó, elfáradt török csapatok visszavonulást követeltek vezetőjüktől. A melléfogás Arszlán pasa fejébe került. A palotai diadalról és Thury Györgyről egyébként Zrínyi Miklós is megemlékezett Szigeti veszedelem című eposzában.

Nem sokkal a győzelem után Thury öccse vette át a várkapitányi posztot Palotán, György pedig a szintén stratégiai jelentőséggel bíró kanizsai vár élére került. Az élelmezési és anyagi problémák itt is megnehezítették a várvédők mindennapjait, egészen 1571-ig azonban sikeresen védelmezték a kanizsai határszakaszt. Ami Palotán Arszlán pasának nem sikerült, az egy koalíciós török csapatnak igen: lépre csalták Thuryt. Egy rajtaütésszerű támadással kicsalták a várból 150 fős „seregével”, és az orosztonyi erdő felé vonultak vissza, ahol egy újabb török csapat várta őket lesben állva, négyszeres emberfölénnyel. A túlerő a magyarokat egy sáros völgy felé tolta – a nehezített terepen egyes lovak hasig elmerültek a mocsárban. Thury György is elvesztette lovát, s mire egy másikra pattant volna fel, a törökök bekerítették, hogy élve elfogják. Mivel nem volt hajlandó megadni magát, sisakját lekapva, Jézus nevét kiáltva az utolsó percekig vágta az őt körülvevő ellenséget, amíg sok sebből vérezve össze nem esett.

Thury neve ekkor már határokon túl is ismert és megbecsült volt, halálát nemcsak az ország, Nyugat-Európa is veszteségként élte meg. A Zalaságban élők tapasztalták leginkább saját bőrükön a veszteséget: egy hónappal Thury halála után a térségben már több mint 30 település került török fennhatóság alá.

„Thury kiváló honvédő katona volt, személyes viadalban minden fegyverrel, vitézek vezetésében, stratégiában és taktikában egyaránt. Hős tehát, de legutolsó éhező, rongyos közvitéze is hősiesen követi vezérét a halálba a haza védelmére. És ez a kapcsolat (…) bizonyítja, hogy Thury sok évtizedes katonai szolgálata – ötvenkét éves, amikor meghal –, az állandó hadakozás, vérontás ellenére sem durvult el. A kardja alatt szolgálókban: vitézeiben, a jobbágyokban is meglátta az embert.” – írta róla Bogdán István Régi magyar históriák című könyvében.

 

„Az egész ország fenekestől felfordult”
Interjú Kelenik József alezredessel, a Hadtörténeti Múzeum parancsnoksági tagjával

Hogyan kell elképzelni az 1560-as évek mindennapjait Magyarországon?
– Az egész ország fenekestől felfordult attól, hogy egy idegen hatalom tartósan berendezkedett az ország területén. Akihez a török hódoltatás közelebb került, annak az élete, a megélhetése, egzisztenciája teljesen felborult. Volt, akinek megsemmisült, volt, aki be tudott illeszkedni abba a helyzetbe, amit a török jelenlét jelentett, más elmenekült, megint más a nyugati vagy északi határ felé húzódott, ahol békések voltak a viszonyok. Adott egy politikai szituáció, két szembenálló fél, és kettejük között ott élnek az emberek. Mind a két hatalom igényt tart az alattvalók adójára, és ezt igyekszik is erőszakkal betartatni. Kezdetben egyik fél sem volt tekintettel arra, hogy ezt az adót a jobbágyok, vagy akik az adott területen éltek, egyszer már befizették a másik oldal számára... Ez tartósan persze tönkretette az embereket, és ha az adóalany tönkremegy, azzal senki sem jár jól. Így aztán kialakult egyfajta modus vivendi: megegyeztek, hogy mindegyik fél csak a szokásos adó felét szedi be. Mivel ezek hallgatólagos megoldások voltak, gyakran felborultak. Ez a szituáció tehát a családok életét fenekestől felforgatta, hadak jártak az országban, mind a két fél erőszakkal adóztatott, terjeszkedett, a törökök különös előszeretettel szedték össze az asszonyokat, gyermekeket, a rabszolgapiacon nagyon jó árat adtak értük. Katonai szolgálatot teljesítő keresztény katonákra szinte vadásztak, foglyul ejtették őket, aztán váltságdíj ellenében szabadon engedték.
Milyen váltságdíjat kellett fizetni a keresztény katonákért?
– Nagyon ravasz volt a koncepció, mert megállapodtak a fogollyal a váltságdíj összegében, majd szabadon engedték, hogy azt össze tudja gyűjteni. Részletfizetés természetesen már akkor is létezett, lehetett élni ezzel a lehetőséggel. Az adott szó erejében már akkor sem bíztak, ezért minden adósnak úgynevezett kezeseket kellett állítania, az adott összeg nagyságától függően ötöt-tizet-ötvenet-százat stb. A kezes felelősséget vállalt azért, hogy az illető, akiért kezességet vállalt, fizetni fog. Mivel vállalt kezességet? Azt mondta: „Én egy fogamat felajánlom, hogy ha nem fizet, akkor azt kiverhetik.” Vagy: „Én felajánlom a jobb kezemet, hogyha nem fizet, akkor azt levágják.” Tehát ha valaki lelépett adósságrendezés, a váltságdíj kifizetése nélkül, a török elővette a listát, és nézte: „Balogh János: egy ujj, Kovács János: két fog…” – és ezeket bizony kiverték, levágták, összetörték. Úgyhogy aki nem fizette az adósságát, ezután az öt-tíz-ötven kezesnek a haragjával nézett szembe. Ez volt a banki garancia a fizetésre. Egy ilyen váltságdíjat akár 5-10 éven át is hordott egy katona. Ez csak egy példa arra, hogyan borítja fel az emberek mindennapját a török jelenlét.
Palota környékén, a Dunántúlon hogyan zajlott ekkoriban az élet?
– A peremterületeken a két államhatalom fennhatósága váltotta egymást. A határ mindig ott húzódott, ameddig valakinek az ereje elért, ameddig fegyverrel adóztatni tudott. Ez a határ állandóan mozgott. Egyszer Thuryék lementek egészen a Dunáig adóztatni, a török átment egészen Győrig, a Rábáig adóztatni, anélkül, hogy meghódította volna a területet katonailag. Ezeket nevezték portyázásoknak. Ez kevésbé a vitézi virtusról, mintsem inkább a jövedelmek megszerzéséről, megtartásáról szólt. Palota környékén helyőrség volt, ahol katonák éltek, de ahogy korábban mondtam, a katona egyben célpont is volt a török számára. Ahol helyőrség van, az mindig kiemelt célpont. A lakosság ezért a saját érdekében elköltözött ezekről a helyekről. Olyan területekre húzódtak, ahol nincsenek harcok, és nem kell tartani a mindennapos összecsapásoktól, vagy hogy éjszaka elviszik őket az ágyukból.
Kiből válhatott kapitány, aki egy-egy végvár élére került?
– A magyar végvárrendszer nagyon tagolt volt. Voltak fővárak, ahol 3-4 ezer katona is szolgált. Ebből a királyi Magyarország területén 10-12 volt. Ezeket a várakat úgy alakították ki, hogy a török főerejének, a szultáni seregnek is ellen tudjanak állni hosszabb-rövidebb ideig. Voltak a középméretű várak, amiket úgy építettek ki, hogy a helyi, a hódoltságban jelenlévő török erőknek, összegyűlt csapatoknak ellen tudjanak állni. Ilyen volt Palota is. És voltak az egészen aprócska kis templomok, megerődített palánkvárak, őrhelyek, amiknek csak az volt a feladata, mint manapság egy határőrsnek: védi az utat, figyeli a határt, nézi az ellenség mozgását. A végvárak élére olyan tapasztalt katonákat nevezett ki az uralkodó, akik a harcok során már bizonyították, hogy kipróbáltak, személyes erőt tanúsítottak, mely erőszakos egyéniséggel párosult. Nem volt elég verekedni, olyan benyomást is kellett kelteni az emberekben, hogy ő megbízható, ésszel dönt, megfontolt, a helyzet ugyan veszélyes, de megoldja – tehát ki kellett érdemelnie az emberek bizalmát. Mindemellett a gazdasághoz is jól kellett értenie, mert a várparancsnok feladata volt az, hogy az embereit életben tartsa. A fizetés akadozott, úgyhogy ezt különféle hallgatólagos, állam által hallgatólagosan elfogadott módon oldották meg. Például elfoglaltak elhagyott egyházi birtokokat, és művelés alá vették, vagy török oldalhoz tartozó birtokokról próbáltak jövedelmeket szerezni. Thury György mint nemes ember kereskedhetett, és nemcsak magának szerzett jó jövedelmeket, hanem az embereit is el tudta látni.
A palotai vár milyen szerepet töltött be a végvárrendszerben, mekkora jelentősége volt?
– Veszprém, Palota, Pápa közepes várai kisebb régiókat, illetve a nagy várak felé vezető utakat ellenőrizték, a további hódítást akadályozták meg békeidőben. A háborús évek arra szolgáltak, hogy a törökök kézre kerítettek egy-egy nagy bázist, mondjuk Szigetvárt, ide leraktak több ezer katonát. A katonák bérminimumot kaptak, amiből épphogy meg tudtak élni, a pluszjövedelmet úgy kapták meg, hogy kiosztották számukra a keresztény oldalon levő falvakat. Ha enni akart, meg kellett hódítani a falut. A hódítás így tehát önmagát generálta. A hódításnak álltak útjában ezek a várak, mint például a várpalotai. Ezt egy központként képzelhetjük el, 1000-1200 fő gyűlt itt össze, mely akár egy nagyobb török csapatot is meg tudott állítani. Ez történt 1566-ban is.

Olvasson tovább: