Kereső toggle

Meddig terjedhet ki Irán befolyási övezete?

A két ajatollah és az újperzsa birodalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Iszlám Állam katonai megsemmisítése már csak hetek kérdése Irakban. A folytatás nem egyértelmű: a többségében síita ország képes-e megőrizni függetlenségét, vagy beleolvad az arab tavasz kezdete óta terjeszkedő iráni érdekszférába. Perzsa részről igény volna rá.

„Irán célja egy nagy síita birodalom létrehozása. Teherántól Baszrán át Damaszkuszig – mondja egy magasrangú kurd katonatiszt Erbil melletti rezidenciájában. Másfél órán keresztül autóztunk, hogy teázhassunk vele, mikor kiderült, névvel nem hivatkozhatunk az egyébként törzsi és rokonsági szinten is befolyásos katonára, ellenben udvariaskodás nélkül felel minden kérdésünkre.  – Már régen nem az Iszlám Állam a kérdés, hanem, hogy Irakot bekebelezi-e Irán, és, hogy ez milyen hatással lesz ránk, kurdokra. Mi szunniták vagyunk” – teszi hozzá.

A kérdésfeltevése jogos. Amióta az Iszlám Állam 2014-ben megkezdte dúlását, és csúnyán szétverte az iraki reguláris hadsereget, több tízezer vallási alapon szerveződő síita milicista harcol az iszlamisták ellen Irakban. Ezeket népi hadseregnek nevezik, arabul hasd as shabinak. Jóindulattal azt mondhatjuk, hogy nem nagyon lehet tudni, hogy ezek a szabadcsapatok, melyek komoly politikai tényezővé váltak az országban, pontosan kinek is jelentenek. Ha nem vagyunk olyan jóindulatúak, akkor persze nyugodtan mondhatjuk, hogy Iránnak. (A perzsa állam birodalmi törekvéseiről lásd keretes írásunkat.)

A síita hatalmi struktúra

Itt egy pillanatra meg kell állítanunk fejtegetésünket a régió jövőjéről, hogy az olvasót eligazítsuk az iszlám legnagyobb szektájának, a síitáknak politikai hatalmi struktúrájáról. Anélkül, hogy mélyebben beleásnánk magunkat a kérdésbe, le kell szögeznünk néhány politikai szempontból fontos kérdést a síita iszlámról. Először is: ellentétben a szunnitákkal, ahol a vallási vezetőt erény szerint választják, a síitáknál meghatározó a vér szerinti származás. Minden síita vallási vezető direkt leszármazottja Mohamed prófétának vagy Alinak. Ebből következik a síita vallási vezetők, az ajatollahok hatalma is: míg a szunnitáknál egy-egy vallási vezető szava könnyedén és következmények nélkül megkérdőjelezhető és be nem tartható, addig egy siíta ajatollah fatvája megkérdőjelezhetetlen és kötelező minden síita számára.

Ezért van annyi önjelölt sejk a szunniták között, akik simán buzdítanak terrormerényletekre, míg a síiták mindig egységesnek tűnnek.

Ne gondoljuk azonban, hogy a síita irányzat emiatt sokkal kifinomultabb lenne: például Khomeini ajatollah fatvája miatt több millió siíta vallási kötelezettsége lett Salman Rushdie meggyilkolása, az író Sátáni versek című könyvének Mohamed ábrázolása miatt.

A veszély olyan komoly volt, hogy Rushdie-t tíz éven keresztül őrizte a brit titkosszolgálat emiatt a fatva miatt.

Két ajatollah

A síiták a Közel-Keleten két országban vannak többségben, Irakban és Iránban. Bár síita szekták tucatjai találhatók a környező Jemenben, Szíriában, Szaúd-Arábiában és Libanonban, egyedül Irakban és Iránban vannak meg az irányzat legnagyobb vallási méltóságai, a mardzsák.

Irakban Nadzsaf városa a székhelye a nyolcvanhat éves Ali Szisztáni ajatollahnak, míg Iránban Kuom városában található a hetvennyolc éves Ali Khamenei székhelye.

A két nagy vallási vezető egyformán erős befolyással bír a síitákra, bár viszonyuk mindennek nevezhető, de felhőtlennek semmiképpen.

Különbség persze akad közöttük, ez pedig a két állam berendezkedésére vezethető vissza. Az 1979-es iráni forradalom óta Irán teokrácia, magyarul az iráni ajatollah az ország legfelső vezetője, a mindenkori iráni kormány tőle származtatja a hatalmát.

Nemcsak vallási kérdésekben, de konkrét politikai ügyekben is szerepet játszik, és a forradalom óta meghatározza Irán külpolitikáját, amelynek egyik sarkalatos pontja a diaszpórában élő síiták pozícióinak bebetonozása és kiterjesztése, természetesen iráni irányítás alatt.

Emiatt a politika miatt erősödött meg Libanonban a síita hezbollah, amely képes volt egy kvázi nyertes háborút megvívni Izraellel, de ugyanez az oka, hogy Irán beleállt a szíriai polgárháborúba is, hogy megvédje a síita kisebbséghez tartozó, az országot évtizedek óta irányító politikai elitet és befolyási övezetét.

Jemenben a szintén síitákhoz tartozó Huszik megerősítésében is oroszlánrészt vállaltak – remélve, hogy képesek lesznek megdönteni a szunnita elitet Sana’a-ban, és ott is kialakítani a síita befolyási övezetet. Nem véletlenül szállt be vadászgépeivel a konfliktusba a szaúdi királyság: a két ország nemcsak a befolyás, de az Iszlám értelmezésének monopóliuma miatt is harcban áll egymással.

Khameneihez képest az iraki mardzsa, Ali Szisztáni sokáig apolitikusnak volt mondható. Szaddám Huszein véres diktatúrája alatt ez garantálta a túlélését vallási vezetőként, az amerikai megszállás és a zavaros demokrácia eljövetele után pedig elsősorban arra törekedett, hogy megakadályozza az etnikai tisztogatásokat és a szokásos vérbosszú intézményét a sokáig regnáló szunnitákon. (Szaddám Huszein szunnita volt, és pártja, a Ba’ath párt, amelynek volt tagjai alkotják most az Iszlám Állam derékhadát, szintén többségében szunnitákból állt.) Emiatt többek között Nobel-békedíjra is jelölték.

A két mardzsa közötti feszültség a szerepük más-más értelmezésében keresendő. Míg Khamenei élet és halál ura Iránban és kötelességének érzi, hogy a síitákat politikailag is vezesse és egyesítse, addig Szisztáni vallási kérdésekben akar csak vezető lenni.

Ez már önmagában generálna feszültséget a két vallási vezető között, de ezt még az is megfejeli, hogy Szisztáni nacionalista, tehát hisz Irakban, mint független államban, míg Khamenei elsősorban a síita birodalomban hisz, igaz, teheráni központtal.

Szisztáni befolyásának köszönhető, hogy Irak síiták lakta része, bár az iráni befolyás kétségtelenül erősödött, nem olvadt össze Iránnal az amerikaiak kivonulása után. Bár iránbarát és síita kormány került hatalomra, és megkezdődött a szunniták központosított kollektív büntetése, de Irak kvázi független maradt – egészen az Iszlám Állam 2014-es megjelenéséig.

A szellem a palackból

Az iraki hadsereg összeomlásával Szisztáni kényelmetlen szerepbe kényszerült. Kénytelen volt ugyanis kiadni egy fatvát, melyben „önvédelemre” szólította fel az iraki síitákat – és ezzel apolitikussága ellenére politikai állásfoglalást tett. Így alakultak meg a hírhedt síita szabadcsapatok az országban, a hasd as shabi.

A létrejövő szabadcsapatokban Irán remek lehetőségét látta egy újabb proxihadsereg létrehozására a meglévő kettő, a Hezbollah és a jemeni huszik mellé. Pénzt, fegyvert és egyéb forrásokat nem kímélve olyan szinten felerősítette ezeket az irreguláris csapatokat, hogy azok eredményesen álltak ellen az Iszlám Állam terrorhadjáratának, sőt, a kurdok mellett az egyedüli fegyveres erőkké váltak a térségben, akik képesek voltak offenzívába lépni és területeket visszafoglalni 2014-ben.

Mivel azonban az iráni forradalmi gárda pénzeli ezeket a fegyvereseket, kérdéses, hogy Szisztáni egy újabb fatvájával le tudja-e szerelni őket, hiszen Khamenei elemi érdeke, hogy megmaradjanak és aktívan beleszóljanak Irak belpolitikájába az Iszlám Állam után.

Az iraki technokrata miniszterelnök, Haider Al Abadi, aki Szisztáni támogatását élvezi, képtelen volt olyan reformokat megfoganatosítani, melyek lecsillapították volna Irak iránpárti síita blokkját, élén a Maliki klánnal, amely a megbuktatott elnököt is delegálta, és amely készül vissza a hatalomba a közelgő választásokon. Mi több, azt sem tudta megakadályozni, hogy keresztülmenjen a törvény, amely az Irán által irányított szabadcsapatok jelentős részét a belügyminisztérium hatáskörébe vonta volna, állami szinten is legitimálva őket. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a szellemet nem sikerül visszagyömöszölni a palackba, és felfegyverzett vallási fanatikusok tízezrei fogják meghatározni Irak politikáját a jövőben.

Szisztáni és Khamenei emiatt jelenleg komolyabban feszül egymásnak, mint valaha. Szisztáni szeretné, ha a szabadcsapatok letennék a fegyvert, és hagynák az iraki politikát, míg Khamenei azt akarja, hogy megtartsák azokat és politizáljanak az országban, valamint folytassák az Iszlám Állam elleni harcot Irakon kívül is, Szíriában – Iránt képviselve.

Hamarosan ki fog derülni, melyikük az erősebb vallási vezető.

 

Birodalmi törekvések

Irán külpolitikáját az elmúlt hat évben az érdekszférájának megtartása és kiterjesztése határozta meg. Emiatt több proxiháborúba is kezdett, ezek közül a legismertebb a szíriai polgárháború, ahol iráni irányítású csapatok harcoltak Aszad elnök mellett a Törökország és Szaúd-Arábia támogatta szunnita felkelőkkel. Irán proxihadserege űzte el az arab tavasz után újonnan megválasztott jemeni elnököt is, hogy visszaállítsák a kvázi síita királyságot az országban, de szintén perzsa támogatással működik Libanonban a síita Hezbollah mint állam az államban. Irán törekvése, hogy átvegye a vezető középhatalmi szerepet a térségben Törökországtól és Szaúd-Arábiától, olyan határvonalakat húzva, amelyek etnikai alapúak, és addig terjednek mint a síita diaszpóra. Ez nem kevés: Irakot, Szíriát és Libanont is magába foglalja.

 

Az utolsó imám és Cion megsemmisítése

Irán birodalmi törekvéseinek hátterében hangsúlyos szerep jut a síita eszkatológiai tanításoknak. Ezek szerint az idők végén újra meg fog jelenni egy 9. században eltűnt imám, aki Mohamed próféta leszármazottja (a lenti fantáziaképen). A Mahdi néven említett „tizenkettedik imám” gyakorlatilag az „iszlám Messiás” lesz, aki arra hivatott, hogy létrehozzon egy igazságos királyságot. Ezt a nézetet képviseli Khamenei ajatollah és vele együtt az iráni síita klérus is, amely szerint az 1979-es Khomeini-féle forradalom előfutára volt a Mahdi eljövetelének, amelynek során majd minden hitetlent meg fognak ölni, az iszlám zászlaját pedig kitűzik a világ négy sarkára (a fenti képen balról Khamenei és elődje, Khomeini ajatollah). Az utolsó imám feltűnéséhez azonban szerintük még számos változásra van szükség a Közel-Keleten. A Mohamed halála után született szóbeli történeteket, tanításokat lejegyző úgynevezett hadíszok alapján egy konkrét menetrendet is felvázolnak síita tanítók. Szerintük az Egyesült Államok afganisztáni és iraki beavatkozását is előre jelezték ezek az iratok, mint ahogy a szíriai és iraki polgárháborút, illetve az iráni katonai erők szerepvállalását ezekben. „Feltámad egy nemzet keletről, és megkészíti az utat a Mahdi eljövetele előtt” – állítja az egyik muszlim jövendölés, és szinte magyarázatra sincs szükség ahhoz, hogy a felemelkedő nemzetet a perzsa állammal azonosítsák a síita hívők. Sőt, iráni írásmagyarázók szerint a jövendölésekben említett rejtélyes alak, Seyed Khorasani – aki az idők végén segíti a Mahdi eljövetelét, és az iszlám zászlaját a kezébe adja majd – nem más, mint Ali Khamenei. Közeli munkatársai szerint a 78 esztendős ajatollah személyesen is elismerte, hogy ő az utolsó imám eljövetelének előkészítője. A nukleáris programjára nagy hangsúlyt helyező perzsa állam legfőbb vezetője szerint a dzsihád egészen addig tart, amíg az „elnyomók”, élükön az Egyesült Államokkal (és második helyen természetesen Izraellel) el nem pusztulnak. A hadíszokra alapozva iráni vallási tanítók arra számítanak, hogy a „cionista rezsim megsemmisítése és Jeruzsálem meghódítása” az utolsó imám eljövetele előtti kor legfontosabb eseményei közé tartoznak. (S. I.)

Olvasson tovább: