Kereső toggle

Komoly kihívások előtt a szerb integrációs folyamat

Vezéráldozatot várnak Szerbiától

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2014 januárja óta zajlanak a csatlakozási tárgyalások az Európai Unió és Szerbia között, amely az öt tagjelölt ország közül – Macedóniát, Montenegrót, Albániát és Törökországot megelőzve – elsőként nyerheti el az uniós tagságot. A hivatalos szerb álláspont szerint erre akár 2020-ban sor kerülhet, a brüsszeli időszámítás azonban inkább 2027-et valószínűsít. Kérdés, hogy Belgrád kész-e teljesíteni a csatlakozás legfőbb feltételét: Koszovó függetlenségének elismerését.

Akik egy kicsit is ismerik Szerbia modern kori történelmét, azok számára teljesen világos, hogy nagy fába vágta a fejszéjét a szerb politikai elit európai integrációban érdekelt része, amikor a csatlakozási folyamat rögös útjára vezette az országot. Ha felidézzük a legutóbbi két évtized eseményeit, már az is csodaszámba megy, hogy az európai integráció tekintetében Szerbia egyáltalán „pályán” van. A ’90-es években dúló délszláv háború és a ’98-99-es koszovói válság ugyanis nemhogy megakadályozta az integrációs folyamat megkezdését, de egy évtizedre egyenesen karanténba lökte déli szomszédunkat. A helyzet csak a 2000-es években normalizálódott annyira, hogy előbb a háborús károk enyhítését célzó újjáépítési egyezményt, majd 2008-ban stabilizációs és társulási megállapodást írjanak alá az unióval. Ezzel egyidejűleg megkezdődtek a vízumliberalizációról szóló tárgyalások is, amelyeket azóta sikeresen le is zártak, így a szerb állampolgárok vízum nélkül utazhatnak az Európai Unió államaiba.

Koszovó a legforróbb

Szerbia 2009 decemberében nyújtotta be hivatalosan felvételi kérelmét az EU-ba, az integrációs folyamat azonban akkor vett igazán lendületet, amikor a délszláv háborúban vállalt szerepük miatt háborús bűnössé nyilvánított, még szabadlábon lévő korábbi politikai és katonai vezetőket – Radovan Karadžićot, Ratko Mladićot és Goran Hadžićot – elfogták és átadták a hágai törvényszéknek. Az uniós országok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanács csak ezt követően, 2012 márciusában döntött arról, hogy Szerbia megkapja a tagjelölti státuszt, de két évet kellett várni arra, hogy 2014 januárjában ténylegesen megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások. Az uniós és a szerb joganyagot 35 fejezetre osztották, az első két fejezetet azonban csak újabb két év elteltével, 2015 decemberében nyitották meg. 2016-ban további négy témakörben kezdődtek meg az egyeztetések, amelyek közül az „Egyéb” elnevezésű fejezet a legérdekesebb – ez tartalmazza a legkényesebb kérdéseket, köztük a Koszovó státuszát rendező joganyagot. A megnyitott fejezetek közül mindeddig egyetlen egyet, a „Tudomány és kutatás” témakörét zárták le – ideiglenesen.
 „A csatlakozási tárgyalások legkényesebb témaköre Koszovó státuszának rendezése” – mondta a Heteknek Zoran Dmitrović újvidéki politológus. A döntően albánok lakta, északi részén jelentős szerb népességgel rendelkező térség – amelyet a szerbek vallásuk és kultúrájuk bölcsőjének tekintenek – már a jugoszláv időkben is feladta a leckét a központi kormányzatnak, 1999 tavaszán pedig csak a NATO-bombázások eredményeként sikerült véget vetni a polgárháborús konfliktusnak, amely azóta is időről időre fellángol. Koszovó napra pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2008. február 17-én egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét. Az új államot Szerbia természetesen azóta sem ismerte el, Koszovót továbbra is saját szerves részének tekinti. Az egyoldalú döntés a nemzetközi közösséget és magát az Európai Uniót is megosztja, számos tagállam – többnyire azok, amelyekben jelentős létszámú etnikai kisebbség él – a mai napig nem ismerte el Koszovó függetlenségét. A politológus szerint a koszovói rendezés szempontjából azonban sokkal fontosabb, hogy a meghatározó tagállamok, többek között Németország, kezdettől fogva támogatja a tartomány függetlenségét. És ha ez konkrétan nem is szerepel a csatlakozás feltételei között, az unió egyértelműen a szerb kormány értésére adta, hogy a tartomány függetlenségének elismerése számukra is „erősen javallott”. Egy ezt feszegető kérdésre a szerb államfő korábban úgy válaszolt, hogy „Szerbia vagy teljességében lesz az EU tagja – vagy sehogy”.
A Koszovó függetlenségét elismerő „vezéráldozatot” tehát Szerbia egyelőre nem akarja meghozni, már csak a beláthatatlan belpolitikai következmények miatt sem. Ezt támasztja alá az albán–szerb konfliktus kiújulása is, ami akkor robbant ki, amikor Belgrád ez év januárjában – egy próbaút erejéig – megpróbálta helyreállítani a csaknem két évtizede, 1999 tavasza óta szünetelő vasúti közlekedést a szerbek lakta Észak-Koszovó legnagyobb városával, Kosovska Mitrovicával. A szerelvény január 14-én reggel útnak is indult a szerb fővárosból, hogy a tervek szerint tíz órás menetidő után elérje a célállomást. A koszovói kormány azonban az ország szuverenitása és területi egysége elleni támadásnak nevezte a szerelvény útnak indítását, és tiltakozását fejezte ki a vasúti kocsik külső felületén húsz különböző nyelven szereplő felirat („Koszovó Szerbia része”) és a vasúti kocsik belsejét borító, ortodox vallási témájú ikonok miatt. Egyben megerősítette a határ védelmét, és azzal fenyegetőzött, hogy „bármi áron” fel fogja tartóztatni a szerelvényt. Eközben a szerb kormányfő arról beszélt, hogy albán fegyveresek fel akarják robbantani a vasútvonalat, és támadást akarnak intézni a szerelvény ellen. Végül a határátkelőtől tíz kilométerre a szerb kormányfő utasítására megállították a szerelvényt, megakadályozva a konfliktus elmérgesedését. Az incidensre nem sokkal azután került sor, hogy – egy Szerbia által kiadott nemzetközi körözés alapján – január elején Franciaországban letartóztatták a korábbi koszovói miniszterelnököt. Válaszul a koszovói különleges ügyészség 57 személy ellen adott ki elfogatóparancsot, akiket azzal vádolnak, hogy 1998-99-ben háborús bűnöket követtek el a civil lakosság ellen. Sajtóértesülések szerint a körözött személyek valamennyien szerb nemzetiségűek.

Nincs magyar kérdés, sőt

Szerbia szomszédságpolitikája más vonatkozásokban sem tekinthető problémamentesnek, elég csak a „híresen rossz” szerb–horvát kapcsolatokra gondolni. A ’90-es évek háborús konfliktusához képest ma kétségkívül jobb a helyzet, a kapcsolatok normalizálásának azonban nem tett jót a migrációs válság, amelynek következtében ismét meglehetősen fagyossá vált a két ország viszonya. Ez a szerb integrációs folyamatra is kihatott, tavaly ősszel Horvátország – már uniós tagállamként – csak többszöri nekifutásra volt hajlandó hozzájárulni az egyik csatlakozási fejezet megnyitásához. Ezért is értékelődött fel Szerbia számára a miniszterelnökök kiváló személyes kapcsolatára épülő szerb–magyar viszony. Nem véletlen, hogy hazánk Szerbia uniós csatlakozásának egyik fő támogatója, még úgy is, hogy a migrációs válság kezelése korántsem déli szomszédunk érdekei szerint történt a magyar határon.
Ami a magyar kisebbség helyzetét illeti, vajdasági ismerőseink egyöntetűen állítják, ma nincs „magyar kérdés” Szerbiában – furcsa is lenne, hiszen a legnagyobb magyar szervezet, a VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség) tavaly óta mind a központi (köztársasági), mind pedig a vajdasági kormánykoalíciónak tagja. Informátoraink hangsúlyozták, nagyon bátorító számukra a magyar kormányzat támogatása, és sokan élnek a lehetőséggel, hogy kiváltsák a magyar igazolványt, ami jótékony hatással van biztonságérzetükre, nemzeti öntudatukra és szabadságérzésükre egyaránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar állampolgárság előnyeit kihasználva az elmúlt években sokan hagyták el Szerbiát, s költöztek Nyugatra. Ez pedig hosszú távon a magyar kisebbség létszámának csökkenését és asszimilációjának felgyorsulását eredményezheti.
A csatlakozási folyamat sikerét nagyban befolyásolhatja a szerb–orosz kapcsolatok alakulása is. Az oroszokkal hagyományosan barátinak mondható viszony ápolása és kiszélesítése etnikai, nyelvi, vallási és gazdasági szempontból is kézenfekvőnek tűnik. Szerbiai ügyekre rálátó forrásaink arról számolnak be, hogy Belgrádban szemmel látható az orosz jelenlét, kis túlzással mindent ők építenek. Kulcsfontosságú ágazatokban, például az energetikai iparban továbbra is megkerülhetetlen a szerepük, sőt talán erősebb, mint korábban bármikor.

Mit mond az utca embere?  

„Egy friss felmérés szerint jelenleg a megkérdezettek kevesebb mint fele, 47 százaléka támogatja Szerbia uniós csatlakozását, ez a szám tavaly 48, három évvel ezelőtt 51 százalék volt. Mindez annak ismeretében elgondolkodtató, hogy 2009-ben, a vízumkényszer eltörlésekor 71 százalékos volt az európai integrációs folyamat támogatottsága” – mondta lapunknak az M1 televízió vajdasági tudósítója. Kabók Erika szerint a negatív tendencia több okra vezethető vissza, a csatlakozást elutasítók leginkább az elnyúló tárgyalásokra, a véget nem érő jogi huzavonára hivatkoznak.  
Mindezek ellenére a szerb kormány eltökéltnek látszik a csatlakozási folyamat végigvitelét illetően: információink szerint márciusban újabb három fejezetet nyitnak meg a tárgyaló felek. A kormányzat szerint reális cél az ország 2020-ban történő csatlakozása, ami azért lenne fontos Szerbia számára, mert így a következő hétéves költségvetési ciklus forrásaiból is részesülhetne az ország. Ezt egy neve elhallgatását kérő kormányzati informátorunk úgy kommentálta, hogy ezt még a „legszűkebb kormánykörök” sem tartják reálisnak. Épp ellenkezőleg, a szerb vezetés már az eddigi eredményekkel, azaz a tárgyalások felvételével, a vízumkényszer és az embargó eltörlésével és a gazdasági együttműködés fellendülésével is rendkívül elégedett. Aleksandar Vučić kormánya is tudja, amit nemzetközi elemzők régóta hangoztatnak: a csatlakozások aranykora lejárt, ezért Szerbia 2027 előtt nem lesz tagja az uniónak. (Közreműködött: Hajdú Sándor)

Olvasson tovább: