Kereső toggle

Mintha Rejtő Jenő írta volna

Vancsik László kalandos élete az idegenlégióig és vissza

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Forradalom, disszidálás, idegenlégió, szökés, sivatag, kegyetlen megtorlás – ezek akár egy Rejtő-regény kulcsszavai is lehetnének, ám Vancsik László sorsa nem kitaláció. Az ‘56 után külföldre távozott magyarok többsége megtalálta számításait új hazájában, ő azonban nem – hazatérve pedig kémnek bélyegezték. Történetét húga, Czinkócziné Vancsik Mária elbeszélése alapján írtuk meg.

Bátyám, Vancsik László 1933 januárjában látta meg a napvilágot az alföldi pusztán. Már gyermekéveiben kitűnt a többiek közül, nagyon kíváncsi és eleven gyermek volt. Minden balhéba belekeveredett: nem akart ő rosszat, csak a kíváncsisága mindig oda vonzotta, ahol történt valami. Amikor a nyolc általánost elvégezte, nem tanult tovább. Szüleink 1947-ben vásároltak tíz kataszteri hold földet Csengele és Kömpöc határában, a Sivány dűlőben. Rossz, homokos föld volt, körülbelül olyan, mint a neve. Laci itt segített nekik a gazdálkodásban. Ügyes fiatalember volt, nem fordult ki a munka a kezéből. Készített nekem egy gyűrűt plexiből, amibe fényképet lehetett tenni. Büszkén mutogattam.

Amikor eljött az ideje, Kecskemétre, a repülősökhoz vonult be katonának. Általában megírta, hogy mikor jön haza eltávozásra. Egy szombaton azonban váratlanul állított be – nem mondta, miért. Szombat volt, így este – szokásunkhoz híven – elmentünk az erdőn túlra egy idősebb házaspárhoz, Valérka nénihez és János bácsihoz rádiót hallgatni. Hallgattuk a meccset, de ez inkább a férfiak szórakozása volt, én legfeljebb arra figyeltem fel, amikor kiabálta a riporter, hogy Puskás lő, gó-ó-ó-ó-ól. Csodálkoztam, hogy hogyan tudja olyan hosszan, levegővétel nélkül nyújtani, hogy gó-ó-ó-ó-ól.

Éjfél körül, amikor hazaértünk, autók és katonai bakancsok nyomait láttuk az udvarban. Szüleink megijedtek, főleg anyu. Jól ismerte a fiát, és mindjárt faggatni is kezdte, mit követett el. Kiderült, hogy őt is beválogatták a fővárosi díszőrségbe, de nem bírta a szolgálatot. Ahogy mondta, ha a légy rászállt az orrára, még azt sem csaphatta le. Ezért az őrhelyén felakasztotta a fegyvert a szögre, levetette a fehér kesztyűt, és hazajött – ezért keresték. Na, erre anyu azt mondta, hogy azonnal öltözz vissza a katonaruhádba, és menj vissza oda, ahonnan elszöktél. Amikor Laci visszaindult, mi anyuval elkezdtünk Istenhez imádkozni, hogy sikerüljön visszajutnia az őrhelyére, és ne kapjon nagy büntetést. Az imáink meghallgatásra találtak: amikor visszatért, elfogták és fogdába zárták, ám végül csak annyi lett a büntetése, hogy visszahelyezték Kecskemétre.

Titkok és rémálmok

Következett az ’56-os forradalom, és Laci hazajött. Pár nap múlva közölte, hogy disszidálni akar a jobb élet reményében. Világot akar látni, és megbeszélték a lánnyal, akinek udvarolt, hogy mindketten elmennek ebből az országból. Engem is rá akart beszélni, hogy menjek velük. Sokat vívódtam, de végül a maradás mellett döntöttem.

Laciék viszont felcuccoltak, és egy novemberi éjszakán a határ felé vették az útjukat. Olyan sűrű volt a köd, hogy azt sem tudták, merre mennek. Nagyon elfáradtak a gyaloglásban meg fáztak is. Tüzet raktak hát, és megpihentek. Hajnalban, amikor felkeltek, észrevették, hogy egy őrtorony közelében pihentek, ahol azonban nem volt senki, mert a forradalom miatt a magyar határt sem őrizték olyan szigorúan. Ennek ellenére nem sokáig jutottak, mert a jugoszláv oldalon elfogták, és külön-külön táborba vitték őket. Hat hónappal később szétosztották őket a befogadó országokba. Laci Franciaországba került, a lány pedig Ausztráliába ment. Soha többé nem találkoztak.

Laci eltávozása után anyuval intenzív imádkozásba kezdtünk, hogy legyen szerencséje az új világban. Hónapokig nem tudtunk róla semmit. Egyszer aztán, körülbelül nyolc hónap elteltével, Franciaországból kaptunk tőle egy levelet. Akkora volt az örömünk, hogy ki sem lehetett mondani. Írta, hogy már van neki munkája egy vasöntödében, elég jól keres. A tulaj is felfigyelt rá, sőt a lánya is megkedvelte. Reménykedtem, hátha kimehetek hozzá, de reményeim szertefoszlottak.

Megírta ugyanis, hogy elmegy az idegenlégióba, Kongóba. Lacinak sajnos volt egy hibája: az italnak nem tudott ellenállni. Amikor már jól ment a sora, lettek magyar barátai, akikkel eljárt bulizni. Egy alkalommal, amikor kóboroltak az utcán, az egyik kocsma ajtaján azt olvasták, hogy „itt gondtalan élet vár rád”. Nem is kellett nekik több, benyitottak. Odabent az idegenlégióba agitálták a fiatalokat. Sok pénzt ígértek előre, és ha letöltik a szerződött időt, még nagyobb summa üti a markukat. Hát az én bátyám be is állt légiósnak.

Egyszer aztán, úgy nyolc hónap elteltével, Rabatból, Marokkó fővárosából kaptunk tőle levelet. Határtalan volt az örömünk, hogy él és egészséges. Azt írta, a Vöröskereszt hazahozatja, és újra itthon lesz. Pontosan megírta, hogy mikor érkezik haza, és mi nagy örömmel vártuk – de hiába. Hónapokig semmi hírt nem kaptunk felőle. Már kezdtük elsiratni, amikor váratlanul hazaért. Mivel a címünket nem tudta, a nagybátyámékat kereste fel először. Éppen náluk voltam, amikor Laci megjött. Először nem ismertem meg. A feje be volt kötve, a szeme alig látszott ki a kötés alól. Nagyon sovány volt, öregembernek nézett ki. A hangja azonban a régi volt, arról ismertem meg: egymás nyakába borulva zokogtunk sokáig.

Kérdeztem, hogy mi történt a fejével. Azt mondta, leesett a vonatról és beverte, de nem hittem el. Idegileg olyan rossz állapotban volt, hogy a teste állandóan remegett. Éjszaka az ágy lába nyikorgott a reszketésétől, alig tudtunk tőle aludni. Rémálmok gyötörték, sokszor fölugrott éjszaka, és kiabált, hogy ne bántsatok. Próbáltam kiszedni belőle, hogy mitől vannak rémálmai, de nem beszélt róla.

Később, évek múltán, amikor már kezdett lenyugodni, egy kis borral sikerült a nyelvét megoldani. Lehet, hogy csak részben, de sok titkot elmondott.

Könyörgött, hogy öljék meg

Miután belépett a légióba, elvitték őket Kongóba, egy nagy táborba. Kegyetlenül kemény kiképzésben részesültek, a kifulladásig edzették őket a sivatagi forróságban. Laci még nem volt éles bevetésen, de megtudta, hogy a légiósoknak olajvezetékeket kell őrizniük, hogy a helyiek meg ne rongálják azokat. Az ellenséget azonban nehéz volt észrevenni, a fákról mérgezett nyilakkal lőtték a katonákat – sokan nem is tértek vissza.

Egy napon, amikor a fekvőtámaszt gyakoroltatták velük, a tiszt németjuhász kutyája ott mászkált a katonák között, és elkezdte Laci arcát piszkálni, ő meg meglegyintette. A tiszt erre úgy állon rúgta Lacit, hogy felrepedt az álla, majd teljes felszerelésben mindenféle gyakorlatot végeztetett vele egészen a kifulladásig. Na, a bátyámnak elege lett a légióból – elhatározta, hogy, ha meg kell is halnia, megszökik. Négy társával együtt sikerült is meglépniük. A hajtóvadászat persze nem maradt el, messziről hallották a kutyák csaholását, sőt, üldözőik még helikopterrel is pásztázták a környéket. Több napig menekültek, mire alábbhagyott a keresésük. Nagyon fáradtak voltak, ráadásul nem tudtak tájékozódni, a vizük és az élelmük is fogytán volt. Ahogy ilyen ziláltan lézengtek, megpillantottak egy kecskecsordát. Nagyon megörültek, hogy legalább kecsketejet ihatnak, majd megláttak egy viskót is. Összeszedték a maradék erejüket, és megközelítették.

Egy család lakott ott jó néhány gyerekkel. Adtak nekik vizet, és étellel is megkínálták őket. Bár szökevények voltak, kaptak szállást is éjszakára, reggel pedig a házigazda egy tevével és egy sivatagi vezetővel állított haza. Civil ruhákat kaptak, az egyenruhájukat pedig elégették. A tevét a vezető megitatta, majd megrakták vízzel és élelemmel, és elindultak a sivatagon át Marokkó irányába.

Hónapokon át vándoroltak.  Miután lekopott a cipőjük, kecskebőröket kötöztek a lábukra, mégis kisebesedett a talpuk. Többnyire éjszaka gyalogoltak, nappal a sziklák árnyékában, hasadékaiban próbáltak erőt gyűjteni.

Egyik alkalommal, amikor így pihentek, egy szikladarab leomlott Laci mellett, szétroncsolva egyik társa lábát. Nem tudtak vele mit kezdeni, sem gyógyszerük, sem kötszerük nem volt. A vezető viszont indította tovább őket. A sérült szökevény hiába könyörgött, hogy vigyék magukkal, vagy öljék meg, a vezető egyiket sem tette. Mivel Laciék élete is tőle függött, engedelmeskedtek neki, és továbbindultak.

Amikor eljutottak Marokkó fővárosába, Rabatba, kísérőjük átadta őket az ottani hatóságoknak. Kaptak rendes ételt, és bár be voltak zárva, nem őrizték őket szigorúan. Ám nem igazán tudták, pontosan hol vannak, és mi vár rájuk. Aggodalmuk csak növekedett, amikor egy borzasztó bűzt árasztó aknában lefejezett  holttestekre bukkantak. Találtak egy ajtót is, ami mögött egy lépcső vezetett a mélybe, a lépcső felett pedig volt egy éles vágószerszám, ami alkalmas volt arra, hogy levágja az ember fejét. Nem értették az egészet, de már nem is akarták érteni: egy tolmács segítségével elérték, hogy a Vöröskereszt hazahozza őket Magyarországra.

Tönkretett élet

Laci később elmondta, hogy amikor Rabatból elindultak, úgy kezelték, mint egy foglyot. Franciaországban gondolta is, hogy le kellene lépni a vonatról, de attól tartott, hogy elkapnák a légiósok, így hazajött. Nem tudni, melyik lett volna jobb: a hatóságok ugyanis azzal vádolták, hogy kém. Hónapokig vallatták, de nem tudta megmondani, hogy hol. Csak arra emlékezett, hogy egy sötét helyiségbe zárták, amikor pedig kínozni kezdték, olyan volt, mintha a föld mozogna alatta, és a fejét folyamatosan a falba verte. Amikor elszédült, következett a vallatás, majd újra a „földrengés” – hónapok teltek el így. Erről az időszakról nem szívesen beszélt, elvileg nem is volt szabad neki. Hazatérése után rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen, és bejelentés nélkül nem hagyhatta el az otthonát. Nem is kívánkozott sehova, amikor már mehetett volna, akkor sem ment, egy életre elég volt neki a három és fél éves világlátás.

Valószínűleg voltak még titkai, mert a fizikai sérülései ugyan begyógyultak és a rémálmai is egyre ritkábban jelentkeztek, ám az idegrendszere soha nem állt helyre. Sűrűn voltak dühkitörései, a párkapcsolata tönkrement, és bár rendszeresen dolgozott, az itallal is meggyűlt a baja.

63 évesen vitte el a szíve.

Olvasson tovább: