Kereső toggle

Az újságíró, aki a rohonci mészárlás nyomába eredt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gonoszság bálja a kastélyban

A festői szépségű burgenlandi városka, Rechnitz (Rohonc) évtizedek óta sötét titkot rejteget. A síri csend, amely a Kőszeggel átellenben lévő osztrák kisvárost beburkolta, az utóbbi években kezdett lassan megtörni.

A 1945. március 24–25-én elkövetett mészárlást, melyet a Batthyány-kastélyban tivornyázó SS-tagok a helyi volksbundistákkal (osztrák népfelkelőkkel) együtt hajtottak végre, a Nobel-díjas író, Elfride Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című művében, David Litchfield oknyomozó riportkönyvében tárta az olvasók elé. A Helikon kiadónál nemrégiben magyarul is megjelent Sacha Batthyány megrendítő és őszinte könyve, az És nekem mi közöm ehhez?, amelyben a fiatal újságíró könyörtelenül szembenéz családja múltjával, nem keres mentséget rokonsága számára.

Sacha Batthyány, a nácibarát Batthyány Ivánnénak, született Thyssen-Bornemisza Margitnak, a rohonci mészárlás egyik kulcsfigurájának az unokaöccse. Hogy Batthyány Ivánné közvetlenül részt vett-e az 1945. március 24–25-ei gyilkosságokban, arról megoszlik a történészek véleménye. Apja, Baron Heinrich Thyssen-Bornemisza de Kaszon a náci hadiipar egyik legjelentősebb kiszolgálójaként baráti kapcsolatban állt Hermann Göringgel, ő maga pedig az SS rendelkezésére bocsátotta a rohonci Batthyány-kastélyt. Thyssen-Bornemisza Margit szerelmi viszonyt ápolt a magas rangú Franz Podezin Ortsgruppenführerrel és a szintén náci Hans-Joachim Oldenburggal is, aki a rohonci birtok intézőjeként szolgálatában állt.

„Kicsi a valószínűsége annak, hogy egy grófné lealacsonyodik a volksbundistákhoz, és együtt öldököl a pórnéppel az éjszakában” – ez a véleménye Dr. Vadász Gábor nyugalmazott főorvosnak, akinek munkaszolgálatos édesapját, Vadász Gézát Rohoncon gyilkolták meg 1945. március 24-ről 25-re virradó nagyszombat éjszaka. Vadász Gábor 1946 óta kutat édesapja sírhelye után, ám a tömegsírt, melyben Vadász Géza és ikertestvére, Vadász Árpád együtt nyugszik több mint 180 munkaszolgálatos bajtársukkal, mindmáig nem sikerült megtalálnia. 1946-ban Vadász Géza özvegye levelet küldött Rohonc polgármesterének. 1947. január 8-án kapott választ, melyben ez állt: „Csak annyit tudunk, hogy valahol a mezőn vannak a sírok.”

***

Dr. Szita Szabolcs történész már a nyolcvanas években kutatott azok után a magyar zsidó munkaszolgálatosok után, akiket hazánkból a nyugati határszélre hurcoltak.

„A náci haderő mintegy utolsó reményeként, hogy feltartóztassa az egyre előretörő orosz csapatokat, több ezer magyar munkaszolgálatossal őrült iramban építtetni kezdte a Birodalmi Falat. Az erődvonalon robotoló foglyokat tanyákon, majorságokban, falvakon kívüli gazdasági épületekben szállásolták el. SS-legények és osztrák volksbundisták felügyelete alatt folyt az embertelen munka. Rohoncon félúton a vasútállomás és a város központjában álló Batthyány-kastély között, a birtok majorságában található keresztpajtába zsúfolták őket.

A hetvenes években már suttogták, hogy Rohoncon valami történt. Abban az időben az a felfogás uralta Ausztria egészét, miszerint rejtsük el a szégyenteljes múltunkat. Különösen jellemező volt ez a fajta hárítás a helyi lakosokra. Sokan közülük volksbundistaként részt vettek a mészárlásokban.

Ausztriából az oroszok 1955-ben vonultak ki. Az ország igyekezett magát a németek, majd az oroszok áldozataként feltüntetni. 1955 után a náci párt tagjai amnesztiát kaptak. Kijöttek a börtönből, ismét megbecsült polgárai lettek a városoknak. Némelyek még a politikában is részt vettek, a településeik közügyeiben is szerepet vállaltak.

A nyolcvanas években Bécs mellett kerestem a Strasshofi pályaudvart. Ez egy hatalmas teherpályaudvar és annak az egész környéke. Ide hurcoltak 15 ezer alföldi zsidót 1944 júniusában, a nagy deportálások idején. Amikor ezek után a munkaszolgálatosok után kutattam, azt a választ kaptam: »Itt kérem, semmiféle tábor nem volt.«

Az eisenbergi Alpokban is voltak munkatáborok. Itt nem tudjuk pontosan, hogy kétszáz vagy háromszáz magyar zsidót, akik 1944 március-áprilisában gyalog vonultak át az ezerméteres hegyek hágóin, szórakozásból lelőttek. Minden negyedik-ötödik embert kilőttek.

Mindezt nem lehet olyan egyszerűen bevallani. Amikor a helyszíneken jártam és kutattam, a helyiek sokszor védekeztek így: »Das ist kommunistische propaganda.«

Ezt láthatjuk a rohonci mészárlásnál is. Rohoncnál legalább 7-8 tömegsírba rejtették a tetemeket, az Alpoknál 2-3-ba. Kőszegtől lefelé végig, egészen Grazig, több hasonló erdei tömegsírt lehet találni. Volt, ahol síremléket állítottak a meggyilkoltaknak, mert a helyi plébánosok, lelkészek tisztességesen viselkedtek” – idézte fel kutatásait Szita Szabolcs.

***

1945. március 23–24-én a kőszegi állásépítő munkatábort kiürítették. Az oroszok ekkor mindössze 15 kilométerre voltak a magyar–osztrák határtól. Az 1000 munkaszolgálatos közül 200 beteget Rohoncra szállítottak, a többieket továbbhajtották Mauthausen felé.

„Apám nem volt beteg. Azért lépett ki, amikor a betegeket kiválogatták, hogy az ikertestvérével, Árpáddal maradjon, mert ő akkorra már nagyon legyengült. Azokat a munkaszolgálatosokat, akik nem bírták elhagyni Kőszeget, ott a téglagyárban elgázosították. Sokakat agyon kellett verniük, mert nem haltak meg azonnal” – idézi fel Vadász Gábor mindazt, amit a kőszegi túlélőktől megtudott [itt, Kőszegen működött a nácik által magyar területen üzembe helyezett egyetlen gázkamra – a szerk.]. Tőlük értesült később a rohonci vérengzésről, melyben édesapja és nagybátyja életét vesztette.

„Március 24-én este 6 óra után érkeztek az elgyötört teremtmények a rohonci pályaudvarra. A teherautó hétszer fordult, míg a Batthyány-majorság keresztpajtájába szállította őket. Podezin Ortsgruppenführer éjfélkor parancsot adott a likvidálásukra. A kirendelt fegyveresek egy mezőségre vonultak, ahol a kényszermunkásokkal L alakú sáncot ásattak. A bécsi államügyészség 1947. évi rekonstrukciója szerint a keresztpajtánál őrzött beteg munkaszolgálatosoknak le kellett vetkőzniük, majd a kastélyból érkezett nácik ötvenesével tarkón lőtték őket, de voltak, akiket agyonvertek. A késő éjszakai öldöklést két-három ember élte túl. A legyilkoltakat másnap az árokásáshoz kivezényelt kényszermunkásokkal földeltették el. Velük rakatták teherautóra a szerencsétlenek után maradt holmit. A mezőn mindenfelé vérnyomok, húscafatok, szétszórt iratok, összegyűrt fényképek hevertek.

Március 25-én Podezin parancsára a kényszermunkásokat a rohonci vágóhíd közelébe szállították és agyonlőtték. Az SS-ek az áldozatok egy részét agyonverték. Erre utaltak azok a roncsolások, melyeket az 1946. március 22-i próbaexhumálásokkor az egyes foglyok koponyáján találtak. Rohoncon vesztette életét többek között Fenyő László nyugatos költő” –rekonstruálta az eseményeket Szita Szabolcs.

A kortársak elsőként Tolnai Lászlónak 1947-ben a Vörösvári kiadó gondozásában megjelent Kőszeg, végállomás című könyvéből értesülhettek a kőszegi építőállás borzalmairól.

A történész elmondta: miután az orosz csapatok elfoglalták Rohoncot, kiásatták a tömegsírokat, de mikor látták, hogy a sírok nem rejtenek orosz katonákat, visszatemették őket.

***

1945-ben Bécsben is felállították a népbíróságokat, ám a rohonci mészárlásért felelős Franz Podezint, Joachim Oldenburgot és Batthyány grófnét soha nem vonták felelőségre. Ők még az oroszok érkezése előtt Nyugatra szöktek. A grófné készséges segítségével tömeggyilkos szeretői Argentínába menekültek, maga Margit 1989-ben halt meg Svájcban. Férje, Gróf Batthyány Iván 1967-ben sportrepülőgépével halálos balesetet szenvedett.

A Batthyány családban sokáig hétpecsétes titokként őrizték a rohonci várúrnő emlékezetes bálját, melyet egyfajta búcsúpartinak szánt. Dermesztő belegondolni: az oroszok 15 kilométerre voltak Rohonctól, miközben az ódon Batthyány-kastélyban folyt a mulatás. Éjfélkor Podezin telefonhívást kapott. Joachim Oldenburg fegyvereket osztott, majd részegen távoztak. Mikor visszatértek, részegek és véresek voltak. Tovább járták haláltáncukat a helyi elittel. Egyes visszaemlékezések szerint Thyssen-Bornemisza Margit nagy örömét lelte abban, ahogy egyes számú szeretője, Joachim Oldenburg már korábban is kegyetlenkedett a kastély pincéjében fogva tartott zsidókkal.

Elfride Jelinek drámája hatalmas felháborodást váltott ki a Batthyány családból. Tiltakoztak és rágalmazással gyanúsították a Nobel-díjas írót. Mindezek ellenére a Batthyányak Margitot nem engedték családi kriptájukba temetni.

Sacha Batthyány nagyapja, Batthyány Ferenc, testvére volt Margit férjének, Batthyány Ivánnak. Az újságíró figyelmét idősebb hölgy kollégája hívta fel a rohonci szörnyetegre, amikor az asztalára tette a mészárlásról szóló Frankfurter Allgemeine-cikket. „Micsoda családod van neked?” – szegezte a kérdést Sachának.

Sacha Batthyány a Heteknek elmondta: nem csupán a német lap leleplező írása indította el a múltfeltárás útján. Jóval korábban a Jelinek-színdarab már megtette hatását. „Mindenképpen nyomozni kezdtem volna a történtek után. Bizarrnak tartottam, hogy óriási családomban, ahol több száz nagynénim volt, pont Margitot ismertem személyesen” – mesélte Sacha, aki gyerekként sokszor ebédelt szüleivel Margit pazar villájában.

„Nem szerette a gyerekeket, a lovakat sokkal jobban szerette. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni velünk. Eszméletlenül gazdag volt, már kisfiúként éreztem, hogy nem lehetek nála felszabadult, mert Margit előtt mindig viselkedni kellett. Nagynénim nagyon adott a külsőségekre, a megjelenésre, terítésre, a felszínre. Amikor nagyszüleim 1956-ban Magyarországról disszidáltak, nagyon sokat segített nekik. Mindenkit pártfogolt a családban, ezért is hunytak szemet az emlékezetes rohonci bál és a nácibarátsága felett.

Nehéz kérdés, hogy több mint hetven év elteltével miért írtam mindezt mégis meg. Elsősorban ki akartam deríteni, hogy milyen szerepet játszott nagynénim az öldöklésben. Az elején, mint minden újságírót, a sztori izgatott. Aztán, ahogy telt az idő, és egyre több mindent megtudtam a múltunkról, kezdett megváltozni bennem minden. Befelé fordultam, és magamban kerestem a válaszokat. Újságíró vagyok, írok, írtam egy könyvet. A legjobban azt szeretném, ha a könyvem válaszolna helyettem. A könyv adna választ az olvasónak, és akkor mindannyian ráébrednénk, hogy a múltunkból mennyi mindent cipelünk a vállunkon. Ez késztessen minket arra, hogy a számunkra sokszor szégyenteljes történelmünkkel, egyéni sorstörténetünkkel szembe merjünk nézni. Vajon mi nem ugyanolyanok vagyunk-e, mint az őseink?” – válaszolta a Hetek megkeresésére Sacha Batthyány.

***

Dr. Vadász Gábor emlékezik édesapjára, aki virágmag-kereskedő volt. Fia nevetve meséli, hogy neki volt az első „webáruháza”. Kiküldte a katalógusokat a vevőinek, ők bejelölték, milyen virágokat szeretnének megrendelni, majd visszaküldték neki, ő meg utánvéttel postázta a megadott címekre a kért árut. A Csáky utca (ma Hegedűs Gyula utca) 12.-ben laktak. Valamelyik születésnapjára kapott tőle egy kis fehér porcelán nyulat. Még mindig megvan, túlélte a háborút, ahogyan édesapja levelei is, amiket a munkaszolgálatból írt nekik. Megsárgult fotókról a néhai Vadász ikrek néznek vissza rám.

„1944 április elején apám munkaszázadát Törökbálintra vezényelték. Augusztusban jött haza, akkor otthon aludhatott. A keretlegények minden reggel összeszedték őket. A Ferihegyi gyorsforgalmi út elődjét építették.

November 28-án vitték el a Józsefvárosi pályaudvarról. A határ mellé hurcolták a munkaszolgálatosokat, hogy építsék a Birodalmi Falat. Apám 1897-ben született. Testvérének és neki is régi magyar neveket adtak, ebben a millennium is szerepet játszott. A neológ zsidóság magyarnak érezte magát, csak a vallásuk volt izraelita.

Anyám és én életben maradtunk. Hamis papírokkal, hamis neveken bujkáltunk. Itt-ott aludtunk, több helyen kaptunk menedéket.

A hetvenes években jártunk édesanyámmal először Rohoncon. Kérdezgettük az embereket, a polgármestert, de nem válaszoltak. Egy asszony jött traktorral a régi vágóhídnál, ahol a temetői munkaszolgálatosokat megölték. Máig nem felejtem el a szemében izzó gyűlöletet, ahogy ránk nézett, amikor megszólítottuk.

1946-ban Rohoncon zajlott egy helyszíni bírósági tárgyalás, helyszíni szemtanúkkal. Akkor több helyszínrajzot is készítettek a tömegsírokról. A tárgyalás előtti éjszakán agyonlőttek két tanút, a harmadiknak felgyújtották a házát. Amikor anyám a tárgyalás iratait és a helyszínrajzokat kérte, azt mondták, elvesztek. Azóta sem találtuk meg apámék sírját. Az eisenstadti püspökön át egészen a későbbi pápáig, Ratzinger bíborosig mindenkit felkerestünk, nem kaptunk segítséget. Rendületlenül kopogtatok az osztrák belügyminiszternél.

2012-ben a helyszínrajzok előkerültek ugyan, de hiába a különböző kutatóeszközök, még mindig nem találtak semmit. Rohoncon minden év márciusában megemlékezést tartanak. Mindegyiken ott vagyok, beszédet is mondok. Mindig nagyon rosszul érzem magam, tudja, azon a helyen ölték meg az apámat, és máig nem tudom, hol nyugszik” – mondja Vadász Gábor.

***

Sacha Batthyány és Dr. Vadász Gábor találkoztak. Együtt utaztak a burgenlandi kisvárosba, a gyilkosság színhelyére.

„Nagyon felkavart ez a találkozás. Megrendített Vadász úr története, melyen keresztül a családjáról is sok mindent megtudtam. A doktor úr nagyon mély benyomást tett rám. Tisztelem és nagyra értékelem konokságát, az elszántságot, hogy nem adja fel, és továbbra is keresi apja sírját” – mondja a találkozásról Sacha Batthyány.

A fiatal újságíró könyvében olvashatunk nagyanyjáról, Batthyány Ferencnéről (Batthyány Ivánné Thyssen-Bornemisza Margit sógornőjéről), aki várandósan Márianosztrára utazik a ’44-es események zűrzavarában, hogy megpróbáljon kapcsolatba kerülni gyermekkori játszópajtásával, Mandel Ágival. Amikor a gyűjtőfogház kerítésénél várakozott, „nem úrhölgy volt, hanem ember” – írja róla később unokája, Sacha.

(Az interjút Sacha Batthyányval Barna Róbert készítette.)

 

A jelen

Batthyány Ivánné Thyssen-Bornemisza Margit gyermekei ma is élnek.
Iván Heinrich Thyssen-Bornemissza leánytestvérét, Margitot vette feleségül. Fiaik: Iván és Kristóf. Minthogy a Thyssenek nagyon vagyonosak, Iván és felesége sokat voltak a tengeren túl. Kanadában és Uruguayban még birtokot is vásároltak. Idősebbik fiuk Párizsban atomfizikát tanult, a kisebbik viszont a bankszakmában dolgozik. Iván 1967-ben sportrepülőgépével tragikus balesetet szenvedett. A gép rossz látási viszonyok és köd miatt a Bécshez közeli Pressbaumnál lezuhant. Ivánnal együtt halt meg a család történetét elmesélő herceg 21 éves öccse, Anton is. (A tragédia folytatása: a güssingi családi kriptában Ivánt Antonként temették el, Antont pedig Ivánként, ezért hullaszemlét kellett tartani.) Iván másik fia, Kristóf, Hamburgban él, egy orvos lányával kötött házasságot. Egy fiuk és egy lányuk van.

 

A tömegsír

„Körülbelül 180 férfit öltek meg és földeltek el valahol a keresztpajta környékén. A tömegsírt az intenzív kutatások ellenére a mai napig nem sikerült megtalálni. A Zsidó Hitközség számára a tömeggyilkosság áldozatai utáni kutatás vallási kötelesség. Az itt kegyetlenül meggyilkolt embereknek meg kell adni a vallásuk hagyományai szerinti temetést és nyugalmat a megszentelt földben. A zsidóság számára a temető, mint a halottakra emlékezés helye, különösen fontos. Az „Örökkévalóság házát” nem szabad megszüntetni, felszámolni, mert a sír nyugalmát örökre kell biztosítani. A holtak megszégyenítésének és az irántuk érzett tisztelet megsértésének számít, ha egy halottat nem az előírások betartásával temetnek el, vagy ismeretlen helyen gyilkolják meg és földelik el.” (Részletek a rohonci múzeum kiállításának anyagából; a szöveget Dr. Vadász Gábor bocsájtotta a Hetek rendelkezésére.)

Olvasson tovább: