Kereső toggle

Embermentés az oktatásban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Ha betereljük a fiatalokat egy holokausztfilmre, amit megnéznek, azután hazamennek, abból nem sok hasznuk lesz. Ezért mi nemcsak mozizunk velük, hanem együtt is értelmezzük a látottakat, méghozzá nem annyira a múlt, hanem a jelen és a jövő vonatkozásában. A gyerekek kritikai gondolkodását és médiaismeretét igyekszünk fejleszteni, többek között azért, hogy meg tudják védeni magukat a manipulációkkal szemben” – mondja Szőnyi Andrea, a Zachor Alapítvány vezetője.

A hazai iskolákban a holokauszt oktatását általában letudják azzal, hogy megnézetnek egy témába vágó filmet a diáksággal. Ezt erősíti meg az a nagyszabású kutatás is, amely tavaly készült el az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) megbízásából, feltérképezendő a vészkorszak oktatásának magyarországi helyzetét, az iskolai holokauszt-emléknapokra is fókuszálva. Úgy tűnik, hogy ez a legkényelmesebb megoldás: diákság, tanárság filmet néz, aztán hazamegy. Ritkán beszélik meg, nem is tudják, hogyan lehetne megbeszélni.

„Olyan ez, mint anno a november 7-ei ünnepségek voltak az általános iskolában, amikor meg kellett nézni a Patyomkin páncélos című filmet, ami egy jó film, csak akkor nem derült ki – mert nem értelmezte velünk senki. Attól tartok, hogy ez a gyakorlat folyik mindmáig” – mondta el lapunknak Szőnyi Andrea, a Zachor Alapítvány a Társadalmi Emlékezetért vezetője. Szerinte ugyanez a helyzet a méltán Oscar-díjas Saul fia című filmmel is, amire országszerte ingyenes vetítéseket szerveztek fiataloknak, nyilván a legjobb szándékkal, de közös értelmezés híján hatástalanul – vagy éppenséggel a kívánttal ellentétes hatást kiváltva. „A film önmagában tananyagnak nem alkalmas, mivel az a gyerek, aki nem sokat tud a holokausztról, sem azokról a folyamatokról, amelyekbe az illeszkedik, ebből a filmből aligha fogja megérteni, hogy mi közünk nekünk ma ehhez a történethez” – tette hozzá az alapítványvezető.

Ennél fogva Szőnyi Andrea és kollégái csináltak egy digitális oktatási segédanyagot a filmhez, pontosabban a Sonderkommandó témájához kapcsolódóan. A feladatok olyan életútinterjú-részletek értelmezésére épülnek, amelyekben egykori Sonderkommandósok visszaemlékezéseit hallgathatják meg a diákok, másrészt holokauszt-túlélők beszélnek a témával kapcsolatos emlékeikről. A tananyag elérhető a USC Soá Alapítvány IWitness digitális oktatási platformján, amely túlélők videó-interjúi és egyéb források felhasználásával készült interaktív feladatokat kínál a pedagógusoknak.

 „Úgy gondolom, hogy a játékfilmekhez képest a személyes visszaemlékezések erősebbek, egyszerűbbek, intenzívebbek” – véli Szőnyi Andrea, aki munkatársaival 2007-ben hozta létre a Zachor Alapítványt. „A zachor héber szó jelentése »emlékezz«. Azt gondoljuk, hogy a múlthoz való viszonyunk alapvetően meghatározza a jelenünket és a jövőnket. Mi ebből a megközelítésből kezdtünk el dolgozni, mégpedig személyes történetekre, életútinterjúkra építve” – mesél a kezdetekről az alapítvány vezetője, aki középiskolai angoltanárként kezdett foglalkozni a holokauszt témájának oktatásával.

Mint mondja, először memoárkötetek kiadásával foglalkoztak, azután a kiadványokhoz oktatási módszertant fejlesztettek ki, majd tanártovábbképzéseket is szerveztek.

2008-tól diákönkénteseknek is indítottak programot, amelyben felkészítik az ifjakat arra, hogy helytörténeti sétákat tartsanak kortársaik számára. Először a régi pesti zsidó negyedben, majd idővel – az igények függvényében – öt vidéki városban is, azaz Pécsett, Békéscsabán, Szegeden, Aszódon, Miskolcon szerveztek helytörténeti körutakat. Ezeken digitális segédanyagokat használva dolgozzák fel a helyi zsidóság történetét, Pestre vonatkozóan zsebkönyvet is összeállítottak a témában.

Arra a kérdésre, hogy helyi szinten mennyire konfliktusos a sétaszervezés, Szőnyi úgy reagál: többnyire pozitív a fogadtatás, például az egyik sétát kezdeményező vidéki evangélikus gimnázium teljes vezetősége és a polgármester is megtette a körutat. Ma már évente több ezer diák vesz részt a sétáikon, amelyeket a határon túli térségekre is ki akarnak terjeszteni. „Szinte minden településen volt zsidó élet, vannak emlékhelyek, sajnos volt gettó vagy gyűjtőhely is. Szinte mindenhol lehet sétát szervezni, fontos, hogy a diákok megismerjék településük történetét, azt, hogy mindez nem „valahol máshol, messze”, nem egy másik országban történt” – jegyzi meg Szőnyi Andrea. Szavaiból kitetszik: talán a legfontosabb az egész programban a beszélgetés, melynek során nem egyoldalú információátadás zajlik, hanem közös gondolkozás.

Például a gettó fogalmának meghatározásakor megkérdezik a gyerekeket, hogy szerintük mi szükséges a túléléshez. Erre olyan válaszok jönnek, hogy élelem, meleg ruha, mire megnéznek tableten egy videóinterjú-részletet, ami arról szól, hogy a humánum megőrzése mennyire nélkülözhetetlen a túléléshez. Vagy mielőtt bemennek a Dohány utcai zsinagógába, a neológia kialakulása kapcsán értelmeznek egy olyan videóklipet, ami az asszimilációról szól.

„A diákvezetőink döbbenten szokták tapasztalni, hogy a csoportok nagyon keveset tudnak a témáról” – mondja Szőnyi Andrea. Mivel minden programjukat szisztematikusan értékelik, így diákvezetőiktől is folyamatosan visszajelzést kapnak, hogy milyen további információk beépítésére lenne szükség. S mivel a tárgyi tudás önmagában nem véd meg az előítéletességtől, ezért vált fontossá a diákok aktív bevonására, végső soron a személyiségfejlesztésre irányuló konstruktivista pedagógia alkalmazása. A tanár a beszélgetések során nem elvárt válaszokra, hanem a diákok reflexióira kíváncsi, hiszen a cél az, hogy a múltbeli történetek a mában is jelentőséget nyerjenek. Ebben elengedhetetlen a személyesség, az érzelmi oldalról történő megközelítés is, szigorúan a gyerekek terhelhetőségének figyelembe vételével. Mindeközben fejlődik a fiatalok kritikai gondolkodása, empátiára való készsége, médiaismerete, miáltal védettebbekké válhatnak mindennemű manipulációval, demagógiával – például a fiatalság körében népszerű Jobbik retorikájával – szemben.

Jó példa erre egy egyházi iskola osztályfőnöke, aki végigjárta a Zachor Alapítvány továbbképzéseit, hogy azután tananyagfejlesztőként, programszervezőként sikeresen úrrá legyen a diákjai körében elburjánzott antiszemita, kirekesztő megnyilvánulásokon. Mindeközben az egymás közti kapcsolataik is rengeteget javultak, sőt más iskolák is sorra bekapcsolódtak a tematikus programjaikba.

Úgy tűnik, az alapítvány az olykor erősen előítéletes szülőket vagy tanárokat kevésbé tekinti célcsoportjának, inkább a passzív, tájékozatlan szemlélőket, a „kívülállókat” szeretné elérni programjaival. Kényes téma ugyanis az érintettség kérdése, ami a köztudatban csak egy igen szűk kört szokott jelenteni. „A holokauszt nem a zsidó és más üldözöttek saját története: közös történet, mindenkinek dolga van vele” – reagál a felvetésre Szőnyi. Mint mondja, a szemléletformálásban nagy segítséget jelentenek számukra a USC Soá Alapítvány 20. századi életút-interjúi, hiszen ezekben sok szó esik a holokauszt előtti életről is, az együttélésről, a társadalmi környezet reakcióiról. Ezekből rendkívül komplex kép bontakozik ki.

A hatékonyság másik eleme a 21. századi multimédiás, digitális eszközök alkalmazása. Az alapítvány számos projektben működik együtt külföldi társszervezetekkel az antiszemitizmus és a diszkrimináció elleni oktatás módszertanának, segédanyagainak kidolgozásában. Ehhez 2006 óta a Dél-Kaliforniai Egyetemen működő Soá Alapítvány digitális adatbázisa is a rendelkezésükre áll. A Steven Spielberg által kezdeményezett archívum egy 60 ezer kulcsszavas keresővel böngészhető digitális adatbázis, amely mintegy 53 ezer, a holokauszt és más genocídiumok túlélőivel készült élettörténetet tartalmaz, 41 nyelven, ebből magyarul 1335 interjú készült. Spielberg a túlélőknek megígérte, hogy a történetüket megőrzi az örökkévalóságig, és kizárólag oktatási célokra használja fel.

„A USC Soá Alapítvány oktatási tevékenysége nem a holokauszt történetének tanítása. Mi arra fókuszálunk, hogy miként lehet a videóinterjúkat használni az oktatásban. Ehhez nyújt segítséget a digitális, interaktív oktatási platformunk, az IWitness is” – mondja Szőnyi Andrea, aki egyben a Soá Alapítvány nemzetközi oktatási főtanácsadója. Úgy látja, Magyarországon még erős bizonytalanság van mind a digitális oktatás, mind a holokausztról való oktatás mibenlétét illetően. Külföldön az előítélet-mentességről, holokausztról való oktatást egyetemi szakként tanítják, hiszen ez is szakma, aminek megvannak a szabályai, irányelvei. Ide tartozik a szimulációk, a szerepjátékos szituációs gyakorlatok, a „te mit tettél volna” típusú kérdések elkerülése, melyeknek, azon túl, hogy éles helyzetben a legkevésbé szoktunk tisztán racionális alapon dönteni, pedagógiai szempontból sincs sok értelmük.

A tanárképzéseken gyakran felmerül a múlttal kapcsolatos felelősség kérdése, illetve a felmenők érintettségével való szembenézés nehézsége is. Szőnyi szerint fontos azt megérteni és megértetni, hogy a diákok nem az elődeik cselekedeteiért felelősek, hanem a saját döntéseikért, azért, amit ma és a jövőben a maguk kis köreiben tesznek.

A világnak ezen a részén jellegzetes probléma a családok hallgatása. Erre a jelenségre is reflektál a Generációk találkozása című, Szőnyi Andrea által vezetett, a JDC és az Izraeli Kulturális Intézet által indított projekt. Ennek során idős holokauszt-túlélők több hónapon át rendszeresen találkoznak, és megadott tematika mentén beszélgetnek érdeklődő zsidó fiatalokkal, köztük sok olyannal is, akiknek nincs kihez fordulniuk kérdéseikkel. Végül együtt utaznak el Izraelbe, s a közös élményt különösen izgalmassá teszi, ahogy lebomlanak a generációs határok, és a két csoportból egy lesz. 

„A túlélők sokáig nem akartak beszélni traumáikról az utódaiknak, ezért a másodgenerációnál a legerősebb a némaság. A harmadgeneráció viszont gyakran intenzíven kutatja a gyökereit, de a nagyszülők sokszor már nem élnek, a szülők pedig nem partnerek ebben” – érzékelteti a program hiánypótló jelentőségét Szőnyi Andrea.

A hallgatás problematikája különös módon érzékelhető az USC Soá Alapítvány videóinterjúiban, melyekben a családtagoknak is lehetőségük volt megnyilvánulni.

Az Izraelben, Nyugat-Európában, USA-ban felvett interjúkban jobbára az egész család körbeüli a túlélőt, míg a posztkommunista, közép-kelet-európai országok túlélői sokszor mondják azt, hogy gyermekeik nem tudnak, vagy nem akarnak tudni a videó elkészültéről, s arra végképp nem hajlandók, hogy kamera elé üljenek.

Olvasson tovább: