Kereső toggle

A Lázárok még köztünk vannak

Empátia és megismerés az iskolákban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A történelem nem könnyen adja meg magát. Felmérések és tanári tapasztalatok szerint a mai középiskolás diáknak Mátyás király kora és a rendszerváltozás többnyire ugyanolyan távoli, nyomtatott adathalmaz. Pedig utóbbit a szülei megélték, és annak alakítói voltak. Ám ilyesmiről kevés szó esik a családi asztaloknál. Az események átérzése viszont utat nyithat a fiatal szívekhez – még ha a feltárt múlt egy régebbi korból is érkezik a mai tizenévesekhez.

A vészkorszak, a Soá túlélői egyre kevesebben vannak. Csak pár év, és nem lesz már szemtanú, aki ott volt és látta, mi történt a múlt század derekán, például a budapesti gettóban, aki elmondhatja, hogy a holokauszt nem egy hatásos internetes hoax – hiszen tényfeltáró könyveket, eredeti dokumentumokat viszonylag kevesen olvasnak.

A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium tornatermében a nyolcvanéves Fehér Éva viszi időutazásra a diákokat saját gyermekkorába. Figyelnek rá. Budapesten járunk, a század legszörnyűbb őszén, 1944-ben és egy nyolcéves kislány belső világába kapunk betekintést. Éva nénit ugyan nem vitték el Auschwitzba, ám több mint hatvan rokona nem élte túl a népirtást. Alig maradt ismerős arc körülötte, mikor újra kezdődött élete a romos városban. A 11. évfolyam tagjai csoportokban ülve hallgatják a beszámolót. A Lazarus Projekt befejező részénél járunk, ami valóban az egész program csúcspontja. Morovics Erika pedagógus, aki a témát újszerűen körüljáró program tantervét és módszertanát alkotta meg, részben svédországi, kommunikációs tanulmányai alapján, a Heteknek elmondta, hogy a három, egymásra épülő rész fő célja az empátia, a kommunikáció és az együttműködés fejlesztése – közös magyar múltunk e kellően fel nem tárt részletének körüljárásával, csoportmunkában. Ottjártunkkor éppen a harmadik foglalkozásnál tartanak, amikor a vészkorszak egy túlélőjével – esetünkben Éva nénivel – ismerkednek meg a diákok. Közvetlenül e találkozás előtt egy játékfilm (A csíkos pizsamás fiú) főbb szereplőinek érzelmi-hangulati változásait figyelik meg a különböző (haza, ember, bűn, vallás, szabadság) nevesített csoportok, hisz a történetben így vagy úgy mindenki részesévé lesz az emberirtásnak. Egyes, korábban már említett jelenségek nyernek így szemléletes példát. Erika például a „holdudvarhatásra” hívja fel a jelenlevők figyelmét, amikor egy másik ember egyetlen tulajdonságát látva hajlamosak vagyunk az egész személyét aszerint megítélni. A közös elemzés és az ezt rögtön követő személyes beszélgetés egymást erősítve azt célozza, hogy a fiatalok az eléjük tártakat végiggondolva, maguktól jussanak el a projekt végén olyan belső készségekhez, amelyek legalábbis megnehezítik a rasszizmus és más szélsőséges eszmék térnyerését a köreikben.

Maga Éva néni is kíváncsi erre a nemzedékre. Nemcsak a maga életéről beszél, hanem kérdez a diákokéról is. Néha kicsit provokálja őket, hiszen itt most tovább akarnak jutni a fejet hajtó megrendülésnél (bár érezhetően az is jelen van a lelkekben) mindazzal kapcsolatban, ami az embereket több mint hetven évvel ezelőtt Magyarországon bűnössé vagy áldozattá tette. Vagy éppen olyanná, mint Éva néni tanítója, Pekár Gyuláné volt, aki a drákói szabályok ellenére a tanteremben levétette a sárga csillagot azon kis tanítványai köpenyéről, akiket a korabeli magyar állam bélyegzett meg, aki az ordas hatalommal a maga módján így ellenkezett nem veszélytelenül.

Természetesen szóba kerül a Saul fia is. A témában legnagyobb hatású filmnek tartja Éva néni és biztat, mindenki nézze meg feltétlenül, hiszen a jelenlévőknek körülbelül a fele még nem látta. „Megkértem a fiamat, hogy kísérjen el a moziba, s bár felkészültem rá, dermesztő érzés volt. Tudtam, hogy én is ott lehettem volna az öltözőben, a gázkamra előterében” – mondja kissé felindultan.

A Lazarus Projektet sem az EU, sem a kormány nem támogatja, hanem civil forrás finanszírozza. Ez pedig idehaza (enyhén szólva) nem gyakori módja a társadalmi hasznosságú programok megvalósításának. A működés hátterét biztosító Hajek Leventének, az ötletgazdának azonban régóta szívügye ez a projekt, mely egy személyes és mély benyomásból lett azzá. Még 1994-ben történt, mikor „Ne menj tovább, barátom” címmel a TEDISZ (Teljes Evangéliumi Diák és Ifjúsági Szövetség) vándorkonferenciát rendezett a vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulóján. Hajek Leventében, aki ma külkereskedőként dolgozik, már akkor felmerült, hogy kellene tennie valamit az ügyben addig, amíg a „Lázárok”, a halálos veszedelemből visszatérők velünk vannak. Két évtized és még egy év múlva lett ebből valóság, amikor a ceglédi gimnázium teret adott a mintaprojektnek. Gulyás Zoltán igazgató lapunknak elmondta, hogy történelemtanárként is örült, hogy a 20. század sorsfordító eseményeit még élő szemtanúkon keresztül ismerhetik meg a diákok, akiket ma már leginkább csak ilyen módon, a személyességgel és a hitelességgel lehet „megfogni”. Pintér Helga osztályfőnök, német és történelem szakos tanár hasonlóan vélekedett, mikor diákjai kiérlelt észrevételeinek és okos hozzászólásainak titka felől érdeklődöm a lassan kiüresedő tornateremben. A tanárnő nem biflázandó tananyagként mutatja be a közelmúltat, inkább a „hogyan éltek, milyen döntéseket hoztak és miért” szemléletével. Ezért viszi osztályait kétévente Dachauba is, ahol egyébként a ceglédiek testvérgimnáziuma található; és ezért utaznak fel jövőre a Terror Házába. A szándékok egyértelműek, de azért a célközönség, a diákok véleménye az igazán fontos. Néhány vélemény tehát tőlük:

„Az tetszett benne, hogy mindenkinek volt feladata, mindenki aktív részese lehetett a feldolgozásnak”; „más szemszögből láttuk ezt a témát, a mi véleményeinkből és ötleteinkből épült fel, ami újdonság, mert eddig legtöbbször unalmas és monoton előadásokat hallhattunk erről, kár, hogy az idő kissé ellenünk volt, a végén már sietni kellett”; „tetszett az a megoldás, hogy olykor burkoltan, nem is szó szerint a témáról beszélve, mégis beleláttunk a régen történtekbe”; „sokkal vontatottabb és témaközpontúbb előadásra számítottam”; „kimozdítottak minket a komfortzónánkból, mert nem a szokványos társaságunkkal kellett dolgoznunk”; „tetszett, hogy a második feladatnál a központi témáról mindenkinek más jutott eszébe, így megtudhattuk róluk, hogy nekik mi a legfontosabb”; „az egyetlen rossz az időhiány volt”; „tarthatott volna több ideig, vagy kezdődhetett volna korábban”.

Mindezekből úgy tűnik, lehet és érdemes is új és a saját korosztályukhoz szabott módon szólni a fiatalokhoz – akár a legfájóbb történelmi kérdésekről is. A program szervezőinek célja ősztől több iskolára is kiterjeszteni a Lazarus Projektet, ezért várják érdeklődő tanárok jelentkezését. Mert a „Lázárok” még köztünk vannak…

Olvasson tovább: