Kereső toggle

Irak erős embere megmutatta, hogy az van, amit akar

Egy kézcsók és más semmi

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor ezeket a sorokat írom, mélyen bent vagyok iraki területen, holott nincs iraki vízumom. A kurd pesmergák éppen összecsapnak az iraki kormány által az Iszlám Állam ellen etnikai alapon felállított síita szabadcsapatok egyikével Khraumató városánál. Muktada asz-Szadr pedig bevonul Bagdad „zöld zónájába” támogatóival. Ahelyett, hogy tüzet nyitnának, az őrök kezet csókolnak neki.

A jelenet, amikor a bagdadi zöld zónát őrző biztonsági erők főparancsnoka mosolyogva meghajol, és kezet csókol a síita imámnak, történelmi jelentőségű, és mindent elmond Irak belpolitikai állapotáról. Mind a meghajlás, mind a kéz megcsókolása ugyanis a Közel-Keleten a teljes alárendeltséget jelenti. Magyarul azt, hogy akinek megcsókolom a kezét, annak a szolgája vagyok, és utasítása parancs. A kormányt őrizni hivatott biztonsági egységek tehát puskalövés nélkül adták Muktada asz-Szadr és követői kezére a teljes iraki parlamentet és az összes minisztert.

A hatalmas, főleg az alsóbb társadalmi osztályok támogatását élvező imám bevonulása az iraki törvényhozás szívébe alapvetően szimbolikus jelentőségű. Azt kommunikálta ugyanis az iraki parlament tagjaival, hogy tulajdonképpen mindent megtehet. Most például szétverheti az amerikaiak által vérrel és vassal összegründolt, etnikai alapú reprezentációt az iraki kormányban, de akár lámpavasra is lógathatja a neki nem szimpatikus képviselőket.

Érdekes módon azonban egyik sem történt meg. Szadr támogatói körbejárták a zöld zónát, hűsöltek a szökőkutak árnyékában, megnézték belülről a parlament épületét, majd fogták magukat, és hazamentek. Az imám üzenete tisztán és érthetően átment.

Válság és válság

A történelmi bevonulás előzménye az volt, hogy az iraki miniszterelnök, Haider al-Abadi immár harmadszorra sem tudta keresztülnyomni az iraki parlamenten a többek, például Szadr által is követelt technokrata kormány felállítását.

Ez lett volna ugyanis a miniszterelnök válasza az országot egyszerre sújtó biztonsági és gazdasági válságra, melyek kielégítő kezelését mindezidáig nem sikerült elérni.

Az Iszlám Állam offenzíváját a koalíciós erőknek és az iraki parlamentben is bent ülő kurdoknak köszönhetően sikerült ugyan megállítani, ám még mindig több, mint kétmillió belső menekült van az országban, akiknek esetleges hazatérése a jövő ködébe burkolózik. Az Iszlám Állam által megszállt területek felszabadítása sem ért még véget.

Bár az iraki hadsereg elkönyvelhet néhány győzelmet, csapatai csúfosan megszégyenültek a Moszul felszabadítását előkészítő, a pesmergákkal közös hadműveletekben. Modern, nyugati fegyvereiket hátrahagyva, fejvesztve menekültek az Iszlám Állam gránátvetői elől a város melletti falvakban, demonstrálva, hogy még messze nincsenek felkészülve egy frontális offenzívára.

A reguláris iraki hadsereg tehát alkalmatlan, az önkéntes síita milíciák pedig – melyeket a krízis közepén hozott létre a kormányzat – nem tudni, kinek is engedelmeskednek pontosan.

Mindezt pedig megfejelte az országot földre nyomó gazdasági válság. A kormány büdzséje a történelmi mélyponton lévő olajárak miatt (az ország gazdasága az olajra épül) szinte semmire sem elég: nem tudják fizetni a menekültek ellátását, nem folyósítanak pénzt a Kurd Regionális Önkormányzatnak, akikre egyébként égető szükségük lenne Moszul ostromakor, de a közalkalmazottak bérkifizetését is húzzák-halasztják.

Emellett pedig óriási a korrupció. Az etnikai alapon szerveződő kormányok politikusai etnikai törésvonalak mentén osztják el a javakat. Reformokra lett volna szükség, ezt lett volna hivatott keresztülvinni az Iszlám Állam gerincét alkotó szunnitáktól minden forrást megvonó Núri al-Maliki elnök helyére lépő Haider al-Abadi.

Csakhogy Abadinak az Iszlám Állam fenyegetése és a pénzhiány mellett a parlament teljes ellenállásával is szembe kellett néznie. Nem véletlenül: senki sem szívesen engedte volna ki a hatalmat és a rendelkezésére álló forrásokat a kezéből, így reformjavaslatainak folyamatosan gátat vetnek, amikor pedig a forrongó, reformokat követelő közvélemény nyomására egy technokrata kormány felállítását kezdeményezte, az erről szóló szavazást kétszer is megfúrták a parlamenti pártok. Abadi azonban egy nem várt szövetségesre talált Muktada asz-Szadr személyében, aki bevezényelte az iraki parlamentbe támogatóit.

Nacionalista köntösben

Ha az olvasó követte az amerikai megszállást és Szaddám Huszein diktátor elmozdítását 2003-ban, akkor az imám neve ismerősen csenghet a számára. Muktada asz-Szadr volt az a prominens síita családból származó fiatal imám, aki harcot hirdetett a koalíciós csapatok ellen, létrehozva a „Mehdi hadserege” nevű milíciát, amelynek az iraki teokrácia kikiáltása volt a legfőbb feladata.

Ennek a milíciának a nevéhez számtalan stratégiai objektum elfoglalása, koalíciós katonák meggyilkolása és véres etnikai tisztogatások fűződnek – ámokfutásuk 2008-ban ért csak véget, amikor az iraki kormány egy hadművelet keretében súlyos csapást mért a szervezetre. Ekkor a már országosan ismert Muktada Iránba ment, és évekig ott is maradt. Népszerűségét annak köszönheti, hogy populista szlogenjeivel a Szaddám által elnyomott síita szegényeket szólította meg. Tömegeket volt képes mozgósítani.

Azáltal azonban, hogy politizálni kezdett, nyíltan szembement Ali al-Szisztáni ajatollahhal és az iraki síita papi vezetéssel is, akik a politikától való tartózkodásra szólították fel az imámokat. Erre válaszul ment el Iránba, hogy a rossz nyelvek szerint ajatollahnak tanuljon, és Szisztáni halála után követhesse őt a vallásvezetői székben. Nem fogadták azonban olyan szeretettel, mint remélte.

2011-ben tért haza Irakba, egy teljesen új politikai elképzeléssel. Azt is mondhatnánk, hogy brandet váltott – az elsősorban síitákat megszólító beszédeiben a már-már toxikus nacionalizmus került előtérbe. Feloszlatta a szektariánus „Mehdi hadseregét” is, helyébe „Béke Brigádokat” hozott létre, amelyek 2014-től, az Iszlám Állam megjelenésének kezdetétől vállt vállnak vetve harcoltak még azokkal a szunnitákkal is, akik ellenálltak a terrorszervezet terjeszkedésének. Eltűntek a csak síitáknak szóló üzenetei, helyükre az „igen, igen, Irak” szlogen lépett, amellyel reformokat és átláthatóságot követeltek. A brandváltás az elmúlt hónapok tükrében remekül sikerült. Jelenleg Szadr az egyetlen kívülről érkező erős ember, aki milliókat képes mozgósítani politikai céljainak elérése érdekében. Abban azonban senki sem bizonyos, hogy valójában mik is lennének ezek.

Sok iraki politikai elemző vádolja azzal Szadrt, hogy valójában puccsot kíván végrehajtani és átvenni a hatalmat Irakban, ennek azonban több tény is ellentmondani látszik. Az első és legfontosabb, hogy Irakban – meglepő módon – a zöld zóna elfoglalása vér nélkül zajlott. Fegyverek helyett zászlókat vittek magukkal Szadr hívei, akik miután kibámészkodták magukat, haza is mentek. A másik tény, hogy Abadi mindössze három Szadr-párti személyt jelölt a technokrata kormányba, ennek ellenére az imám ezt elfogadta – úgy tűnik, kerülni kívánja a direkt konfliktust a miniszterelnökkel.

Egy dolog biztosnak látszik: ezzel az erődemonstrációval eldőlt, hogy Irakban az etnikai képviselet a végnapjait éli, a technokrata kormány felállítása az első lépés afelé, hogy az etnikai kvótákat egyszer és mindenkorra figyelmen kívül hagyja az iraki hatalom. Innen már csak egy lépés az amerikaiak által létrehozott alkotmányba történő belepiszkálás, igaz, erre még semmilyen jel nem mutat.

Muktada asz-Szadr megkerülhetetlen politikai tényezőként pozicionálta magát az országban. Bár hosszú távú terveiről még semmit sem tudni, nem biztos, hogy a harcosan Nyugat-ellenes imám Irán ölelő karjaiba terelgetné Irakot. Iráni tartózkodása alatt ugyanis az iráni politikai elit nem kezelte rangjához méltóan – legalábbis ezt állítják többen a közvetlen környezetéből. Ez személyes ellenszenvet szült. A kérdés csak az, hogy az alapvetően szektariánus országot össze tudja-e rántani Szadr új keletű nacionalizmusa. Ez ugyanis sosem jellemezte Irakot.

Olvasson tovább: