Kereső toggle

Nem adják fel

Egy kávézó, ahonnan a dolgozók nem akarnak hazamenni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kerekes székes, Down-szindrómás és más, csökkent munkaképességű dolgozók sürögnek-forognak a józsefvárosi Nem Adom Fel kávézóban. Akli Miklós egyetemi hallgató barátommal érkezünk ide nyitásra, délután egy órára.

Voltál már olyan kávézóban, presszóban, ahová lépcsőlifttel jutottál be? - kérdezem Miklóstól.

– Nem, még sosem.  De az Allee mozijában már használtam lépcsőliftet.

Akkor nem tudsz az évfolyamtársaiddal tartani sehová…

– Tévedsz. Engem ők semmiből sem hagynak ki. Kivesznek a mopedből, bevisznek és leültetnek a kocsmában egy székre. A mopedet pedig hozzák utánam. Azzal együtt túl nehéz lennék. Az egyetemisták nyitottak a világra és segítőkészek. Boldog vagyok, hogy köztük vagyok. Én is örömmel szoktam segíteni mindenkinek, amiben tudok – mondja, miközben belépünk a helyiségbe.     

Száznégyzetméteres szuterén, kreatív és természetes belsőépítészeti poénokkal. Fenn, körben új ablakok. Spotlámpasorok párhuzamai a mennyezeten. Mellettünk egy vaskályha, rajta éthordó, a szemben lévő hosszú pult alja veretes, régi ajtólapszerű borítással.  Komód, könyvespolc, a férfi vécén „Királyfiak” felirat, odabenn fél tucat kövirózsa pici cserépben. Jó a hely. Ma már szinte kötelező elemnek számítanak a „second hand” székek, kanapék, asztalok – de akkor is tetszik. Romkocsmás motívum?  Vagy nagyi lakása? Már csak Micimackó és Malacka felbukkanása hiányzik a négyszögletű kerekerdőből. 

Mindez a Józsefvárosban, a Magdolna utca 1. szám alatt.  Néhány méterre az Óbudai Egyetem Kandó Kálmán Villamosmérnöki Kara.  Egy igényes vendéglátóhelynek ez éppen jól jön. Bár a kifejezetten más típusú a Kis Práter Söröző (Kis Práter Tanszék) sincs éppen messze…

Csütörtök délután lüktet a hely. Fiatalok csoportjai jönnek-mennek. Többnyire nem mozgáskorlátozott vendégek. Mint Csorba Nóra üzletvezető-helyettes szavaiból is kiderült, a hely egyik célja éppen a szemléletváltás elérése: annak megmutatása, hogy a csökkent munkaképességű emberek élete nem tabutéma. Ők velünk egyenértékűek.

Nézze meg a cikkhez kapcsolódó videónkat!

A legtöbb itt dolgozó fogyatékkal élőnek ez élete legelső igazi munkahelye. Annyira szeretik, annyira életük részévé vált, hogy záráskor, este nyolc órakor haza sem akarnak menni. Úgy kell őket a munkahelyükről hazatessékelni. Nem véletlenül: az első fizetés átvétele például nagyon is helyre tudja rántani az önértékelésüket. Délután egykor nyitnak, de eljön az ideje, amikor reggel fognak. Ez amolyan próbaüzemmód.  

Amikor a helyre belépünk, az ajtóban álló kolléga a lépcsőliftezés után elmondja az újaknak, hogy a pultnál kell rendelni, illetve fizetni. Ha kevés szabad asztal van, keres nekik. Rendelek. Fizetek. Kapok egy számtáblácskát, amit az asztalra kell tennem. Ez alapján ismeri fel a felszolgáló, hová kell jönnie a tálcával, amin szintén ott a számom.  

Kerekes székes, Down-szindrómás és más, csökkent munkaképességű – de annál szorgalmasabb felszolgálók hatalmas odafigyeléssel, kedvességgel. Mint egy hangyaboly. Egy magas, szemüveges, szintén Nem Adom Fel logós bordó legénységi felsőt viselő férfi felügyel, irányít mindent. Pontosabban egyfolytában sasol – türelemmel és nyugalommal. Mintha a Nem Adom Fel nevű háromárbocos fregatt fedélzetmestere figyelné a fuvarfeladat pontos ellátását. Mindenhol ott a szeme. Ha kell, két lépés, és ott terem az asztalnál kikötő felszolgálónál és segít neki.         

A „főúr” Kosztka Attila mentor, koordinátor. Majdnem ötven évet dolgozott a vendéglátóiparban, jól ismert budapesti helyeken. De egyáltalán nem fásult ember, könnybe lábadt szemmel idézi fel azt a kerekes székes felszolgálót, Báder Richárdot, aki 1991-ben született, és bár mindig is kerekes székes volt, már gyerekkorában arról álmodott, hogy pincér lesz. Ő az a srác, aki belőtt séróval mosolyog a Nem Adom Fel honlapjának nyitóképén, és a székében ülve tartja kezében a tálcát, amin tejeskávék gőzölögnek.  

Tegyük fel, hogy csökkent munkaképességű vagyok. Ezt dokumentálom, jelentkezem ide pincérnek. Milyen esélyeim vannak? – kérdezem a mentortól, aki beszélgetésünk közben is követ a szemével minden felszolgálót.  

– Huszonnégyen vagyunk. Összesen száz jelentkező volt. Ha a mostani csapatból kiesne valaki, névsor szerint várják a hívásunkat – legtöbbször életük első munkahelyére.

Radvánszki Róbert felszolgáló, akinek vékony, barátságos arca beszéd közben egyfolytában mosolyt áraszt, elmondja, mennyire szereti ezt a munkát. Mindig várja, hogy jöhessen dolgozni.  

Akli Miklós – a barátom, akivel együtt érkeztünk kávézni – 13 éves kora óta mozgássérült, izomsorvadás miatt.  Mopeddel érkezett a kávézóba. Békés, kedves, derűs személyiség. Az ELTE TTK Földtudományi alapszakán harmadéves „versenyző”, szakiránya a meteorológia, ami egyben szenvedélye is.  A Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában lakik.  Családi házuk udvarán, a Tatabánya melletti Óbarok községben egy meteorológiai mérőállomás áll és szolgáltat adatokat a www.időkép.hu közönségének.

A pultnál éppen rendelő Sajben Andrást az ELTE TTK-ról ismeri. András ott dolgozik a gépteremben. Talán kettőjükön kívül nincs is más kerekes székes vendég. András rocker, de a zord külső érző szívet takar. Barátnőjével albérletben él, legnagyobb vágya – velem szemben ülve az égre tekint – egy saját lakás. A városról beszélgetünk, hogy milyen a mozgássérültekhez való viszonyulás.  Nem panaszkodnak, sem ő, sem Miklós. Fölidéznek pár mozzanatot, amit utálnak. Hogy van, aki azt hiszi, hogy őket az állam tartja el. Miközben dolgoznak, fizetik az albérletet. Hogy van, aki mindenáron segíteni akar, akkor is, ha nincs mit, és ha ezt meg is mondják, akkor meg vannak sértődve, és bunkónak nevezik a „rokit”.

András kifejti azt is, hogy a többi fogyatékkal élő neki nem a sorstársa – hiszen mindenki mindenkinek sorstársa lehet, függetlenül attól, hogy saját lábán vagy kerekes széken közlekedik.  A legjobban azt utálja, ha sajnálják. Tekintsék ugyanolyannak. Ha segítség kell, majd szól.  Nem néma.      

Látom, amint talán négy óra munka után megérkezik az ügyes pincérlány édesanyja: Down-szindrómás gyermekéért jött.  Ő volt az, aki nagy odafigyeléssel minket is többször kiszolgált, sosem felejtem el. 

A kávézó egyébként a Nem Adom Fel Alapítvány szövetkezetének tulajdona, a pénztári blokkomon is ez áll. Vagyis nem terheli ezt a kiváló munkát havi 800 ezer forintos bérleti díj.  

„Az önállóság elérése, a társadalom életében való részvétel az  egyik  olyan  alapérték,  amely a fogyatékkal élő emberek számára sokkal nehezebb. A munkahelyteremtő program egyik fő célja, hogy ezen a helyzeten javítson” – olvasható az alapítvány honlapján, ahol kiderül: a Nem Adom Fel program keretében a hátrányos helyzetű, fogyatékkal élő jelentkezők felkészítését is elvégzik, és munkalehetőséget is biztosítanak nekik. Vállalnak takarítást is: az utóbbi három év folyamán komoly gyakorlatot szereztek ebben: jelenleg irodákat, házakat és lakóparkokat takarítanak, sőt, kertgondozást is vállalnak. Piaci színvonalon dolgoznak.

Aki megengedhet magának néhány kávéházi órát egyedül vagy társaságában, emelje kalapját a Nem Adom Fel  szándéka előtt úgy, hogy betér a kávézóba.

Olvasson tovább: