Kereső toggle

Tömeggyilkosság szórakozásból

A rohonci tragédia emlékére

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Meggyilkolt koronatanúk, eltűnt iratok, tűz martalékává vált bizonyítékok – akár krimibe illőnek is lehetne nevezni a 71 éve történt rohonci mészárlás kivizsgálására tett kísérleteket. A csaknem kétszáz munkaszolgálatos magyar zsidó legyilkolásának ügyére a mai napig nem lehet pontot tenni.

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. Májustól kezdődően több mint 437 ezer zsidót deportáltak. Közülük 300 ezret Auschwitzban gyilkoltak meg, további százezreket pedig a Német Birodalom koncentrációs táboraiba szállítottak. Mintegy 60 ezer zsidó kényszermunkást a mai Ausztria területére, kényszermunkatáborokba hurcoltak, ahol többek között a nácik grandiózus terveit kiszolgáló, Pozsonytól délre tartó és Magyarországon is áthaladó erődvonal, az úgynevezett „Délkeleti Fal” (Südost Wall) építésénél dolgoztak gyilkos körülmények között – miután a demoralizált magyar és osztrák civilek tömegesen bújtak ki a munkakötelezettség alól.

1945 márciusában a szovjet csapatok előrenyomulása miatt a katonai szempontból értelmetlennek bizonyuló fal teljes hosszában kiürítették a munkatáborokat. A visszavonulást megelőző utolsó órákban az őrség a járóképtelen, beteg zsidók százait végeztette ki

Pozsonyligetfalunál, Balfon és Nagycenken, míg a rabszolgamunka túlélőit elsősorban Mauthausenbe és altáboraiba deportálták. Mintegy 600-1000 magyar zsidó munkaszolgálatost a Kőszegtől 14 kilométerre nyugatra elhelyezkedő Rohonc (Rechnitz, Ausztria, Burgenland tartomány, felsőőri járás) környékére vezényeltek. Azokat, akiket a helyi várkastély pincéjében szállásoltak el, a Gestapo helyi főnöke, a szadista Franz Podezin kénye-kedve szerint ütlegelte és lőtte agyon, amit − a helyiek szerint – a kastély tulajdonosa, Margareta Thyssen-Bornemisza grófnő (férjezett nevén Batthyány Margit) előszeretettel nézett végig.

A front közeledte ellenére Margit asszony nem hagyta el Rohoncot. 1945 húsvétján már csak 15 kilométerre voltak a szovjet csapatok, amikor a vár úrnője búcsúpartit rendezett. Erre körülbelül negyvenen voltak hivatalosak, köztük náci vezetők, SS-, Gestapo- és Hitlerjugend-tagok. Az este kilenckor kezdődött ivászat és táncmulatság másnap hajnalig tartott. Éjféltájban a részeg társaság szórakoztatására mintegy 180 félholt zsidót további munkára alkalmatlannak nyilvánítottak és teherautón a közeli Kreuzstadl-ba, a város határában szabadon álló kereszt alakú pajtába vittek. Podezin egy raktárba kísérte Margitot és 15 vendégét, ahol fegyvert és lőszert adott nekik, majd – kvázi az est programpontjaként – „néhány zsidó leölésére” invitálta őket. A munkaszolgálatosoknak megparancsolták, hogy vetkőzzenek le, majd a részeg vendégek agyonlőtték, agyonverték a legyengült, beteg zsidókat. A mészárlást – a helyiek beszámolója szerint – Batthyány Margit és Podezin együtt nézték végig. A társaság ezután visszatért a kastélyba, és hajnalig folytatta a tivornyát. A meggyilkolt zsidókat 15 (vagy 18) társuk temette el, akiket Joachim Oldenburg, a birtok intézője és Podezin az elhantolás után agyonlőtt.

A szájhagyomány szerint a gyilkosságok utáni napokban a városba benyomuló Vörös Hadsereg gyújtotta fel a rohonci várkastélyt. Egy szemtanú azonban arról számolt be, hogy ezt egy menekülő SS-katona tette – a település utcáin randalírozó részeg szovjet katonák megjelenésekor már lángokban állt a kastély. A város 10 évre szovjet megszállás alá került, és már rögtön a Vörös Hadsereg megérkezésekor fény derült a tömeggyilkosságra. Erről jegyzőkönyv készült, és ennek alapján 1945. április 12-én egy cikk is megjelent a Krasznaja Zvezda (Vörös Csillag) című katonai lapban. Az osztrákok ezt rosszindulatú propagandának tekintették. 1946-ban a szovjet (megszállási) övezetben felállították a „népbíróságokat”. A vádemeléshez néhány sírt feltártak, a sírhelyek pontos helyszínrajzát pedig letétbe helyezték az oberwarti (Felsőőr) bíróságon, ám a dokumentumoknak hamarosan lába kelt. Közben két koronatanút meggyilkoltak, egy másiknak a háza égett le, és az ott tárolt bizonyítékok a tűz martalékává váltak. Ilyen előzmények után jelentősen lecsökkent az érdemleges tanúvallomások száma, a néhány vádlottra pedig enyhe ítélet várt, és nagyon hamar szabadlábra kerültek.

Margit, valamint Podezin és Oldenburg Svájcba szökött. A grófnő egy apartmant bérelt Podezin számára Luganóban, ahol románcuk folytatódott, Oldenburg pedig visszatért Németországba. Később Margit Németországba települt át, és a Bad Homburg melletti családi birtokon lótenyésztéssel foglalkozott. 1955 után még visszatért Rohoncra. Az asszonyt soha sem fogták perbe, de még csak meg sem gyanúsították a rohonci tragédiával kapcsolatban. Férje, Batthyány Iván 1985-ben, Margit grófnő pedig 1989-ben Svájcban halt meg.

A rohonciak 1992-ben RE.F.U.G.I.U.S. néven emlékezet-ápoló egyesületet hoztak létre. A szervezet kiemelten támogatja a tömegsír felkutatását célzó munkálatokat. A kereszt alakú pajtánál emlékhelyet alakítottak ki, ahol minden évben a meggyilkoltakra emlékeznek. 2012-ben a rohonci áldozatok előtt is tisztelgő, szabadtéri emlékmúzeumot is felavatott az osztrák köztársaság elnöke – ígéretet téve arra, hogy mindenképpen megkeresik a sírokat.

 

Az öldöklő angyal

A rohonci tömegmészárlás emlékére a kilencvenes évek közepén film és színdarab is született. A Totschweigen (Agyonhallgatva, 1994) című dokumentumfilm a tömegsír kereséséről szól, míg a Március 24. Egy valóban megtörtént tömeggyilkosság fiktív feltárása című, 1995-ben Oberwartban bemutatott színdarab a kastélyban lezajlott mulatság és az azt követő események rekonstruálása.
A 2004-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett, Ausztriában élő, zsidó származású Elfriede Jelinek 2008-ban, a görög tragédiák szellemében írta Rohonc – Az öldöklő angyal (Rechnitz – Der Würgeengel) című színművét. A mű a 2008/2009-es évad legjobb darabja lett Németországban. A darab 2010-ben debütált osztrák színpadon, melynek nyomán a Batthyány-család két Bécsben élő tagja a Die Presse című folyóiratban megjelentetett nyílt levélben bírálta a szerzőt – lévén a darab Batthyány Margitot egyértelműen tömeggyilkosként állítja be. Dominik és Ladislaus Batthyány levelében hangsúlyozta, hogy a grófnő részvétele a tömeggyilkosságban nem bizonyított. Emellett vitatták, hogy a vendégek szórakozásból ölték meg a kényszermunkára Ausztriába hurcolt deportáltakat.
Ugyancsak 2008-ban jelent meg német kiadásban a neves brit történész, David R. L. Litchfield: A Thyssen-dinasztia című könyve. „Szégyen és botrány a családban. Mi az igazság a mítosz mögött?” – áll a könyv ismertetőjében. Litchfield szerint a Thyssen-család története egyedi abból a szempontból, hogy a közismerten nácibarát famíliát sohasem vonták felelősségre második világháborús tetteikért.

 

A Thyssen-család

Batthyány Margit apja, a hadiiparban dolgozó német Heinrich Thyssen 1907-ben vette feleségül báró Bornemisza Margitot. Ezzel – a magyar állampolgárság mellett – megkapta a bárói címet is, amelyhez birtok is dukált, ezért megvásárolta a rohonci várat, amelyet később az 1911-ben született Margit lányára íratott. A család az első világháború idején módfelett meggazdagodott. A második világháború idején Thyssen már Svájcból, a Luganói-tó partján álló Villa Favorita-ból irányította németországi bányáit, gyárait, amelyek a náci birodalomnak szállították a szenet, az acélt és a hadifelszereléseket, elsősorban a tengeralattjárókat. A báró baráti viszonyt ápolt Göringgel és a náci titkosszolgálattal, amelynek nemzetközi bankkapcsolatokat biztosított. A család berlini bankján, az August Thyssen Bankon keresztül 400 ezer birodalmi márkát adott a rohonci várkastély renoválására, melyet időközben az SS vett birtokba.
Margit Rohoncon élt, és az apja tulajdonában lévő Thyssengas-on keresztül nagyvonalú támogatásban részesült. A gáz-üzletág alkalmazottja és náci párttag Joachim Oldenburg lett a birtok intézője, akivel – a helybéliek szerint – Margit viszonyt folytatott. Tette mindezt annak ellenére, hogy házas volt, méghozzá az elszegényedett gróf Batthyány Iván hitvese, akivel 1933-ban kötött házasságot. De gyengéd szálak fűzték a helyi Gestapo-főnökhöz, a rohonci náci pártszervezet vezetőjéhez, Franz Podezinhez is.

Olvasson tovább: