Kereső toggle

Kutyák nélkül elvesztünk

Segítőikért küzdenek a román pásztorok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Komoly vita övezi Romániában azt az új törvényt, amely szabályozná a pásztorkutyák számát. Az ügy olyan erős felháborodást váltott ki az érintettekben, hogy december elején közel háromezer pásztor tüntetett a parlament előtt a rendelet ellen. A jogszabály azt írja elő, hogy a juhnyájak mellett legfeljebb három pásztorkutyát tarthatnak a pásztorok a hegyvidéken, kettőt a dombvidéken és csak egyet, ha alföldön legeltetnek. A vadásztörvény alapján a vadászok akár le is lőhetik a juhászkutyákat, ha a megengedettnél több állatot találnak egy nyáj mellett. A pásztorkutyákról egy valódi szakértőtől, a szentgyörgyi Illie Jancutól kaptam kimerítő oktatást még tavaly.

A tavaszi napsütés kissé bágyadt még, de már messze űzte a felhőket, feledtetve a kemény tél utolsó emlékét is. A távoli hegyoldal zöldjét mint apró bárányfelhők petyegtetik a birkanyájak. A kép szinte idilli, csak a kutyák csaholásának foszlányai törik meg a hangulatot.

A Székelykő nem magas, de nem könnyen adja meg magát annak, aki meg akarja mászni. A hegy lábánál váltakozó sávokban hol rövid kalászú búzát termesztenek, hol pedig kukoricát vagy pityókát. Ahogy egyre feljebb halad az ember, mögötte kitágul a tér, lejjebb a templomtorony, majd a falu háztetői vöröslenek, a zajok már megszűntek, csak hangfoszlányokat sodor a szél felfelé.

Egy magasabb sziklára felállva végre megpillantom a nyájat, zárt alakzatban állnak egy vadkörtefa alatt, pihenőre verődve össze, hiszen dél van. Pihen a pásztor is, de csak úgy félszemre, a botja végére görbülve, jellegzetes nemezkalapja alól ki-kilesve. A vidék szinte kihalt ilyenkor, a mezei munkából délben visszatérnek a faluba, a hegyen nincs más, csak a pásztor meg a nyáj, na meg a kutyák. Azok viszont nem alszanak, morognak, acsarognak, érzik az idegen ember jöttét. Köveket veszek fel, biztos, ami biztos, olcsón nem adom magam. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő percek után a juhász rám kiált tört magyarsággal: „Hé, uram! Jöjjön közelebb, ettek már a kutyák ma” – majd egy szigorú fejmozdulattal csendre inti az ebeket. Illie Jancu, mutatkozik be, és kezet nyújt. Miközben hellyel kínál, lopva szemügyre veszem. Magas, szikár, mosolygós szemű ember, de a tartásán látszik, büszke oltyán legény. Szó szót követ, bemutatkozom, elmondom jövetelem célját, aztán hallgatunk egy sort. Végül félig románul, félig magyarul kérdezem, miért választotta ezt a munkát. Azt mondja, neki nincs munkája, csak élete, és már gyermekkorában ez az életforma tetszett meg neki, szeret így szabadon élni. Az apja, sőt a szépapja is a hegyekben őrizte a nyájat, a maguk urai voltak, sok száz birkát terelgettek minden évben. Ahogy lábra állt, ő is rögtön a birkákat kergette, majd ahogyan cseperedett, az iskola helyett is a nyáj mellé járt inkább. Sokféle fenevaddal összefutott már a hegyekben, farkas, kóbor kutya, néha medve is kerülgette, de azt mondja, legtöbbet az emberek ártottak neki meg a birkáinak. A legnagyobb segítséget pedig a kutyái nyújtják a számára, amelyeket maga nevelt fel – nem is fogadnak szót azok senkinek, csak neki. A tavaly őszön még a medvének is nekifordultak, pedig nem lopni járt a koma, csak a hegyoldalban keresgélt ennivaló után. A jó kutya nem gondol a szándékkal, védi a nyájat akár az élete árán is, ezért nekiugrottak a medvének, amiért azonban komoly árat fizettek. Az egyik azóta is három lábon kullog, de teszi a dolgát rendületlenül.

Ahogy Jancu magyarázza: a nyájat vagy a csordát a medve, a farkas és a tolvajok ellen kell védeni. Erre szolgálnak a pásztorkutyák vagy kalibás kutyák. Ha a nyáj legel, akkor a „segítők” akár száz méterre vagy távolabb is körbeveszik a nyájat, fekszenek a fák árnyékában; ha vonulnak a juhok, akkor a nyáj előtt és mellett mennek velük együtt. Ha bármelyik észrevesz valami fenyegetőt, elkezd ugatni, és az összes többi kutya azonnal a segítségére siet.

A pásztor tanácsot is ad, ha kutyákkal futunk össze. Számukra minden ember, akit nem ismernek – így a túrázó is – ellenség. Ezért nem lehet őket elkergetni, jobban tesszük, ha mielőbb felhívjuk magunkra a pásztor figyelmét. Ennek kézenfekvő módja a hangos kiabálás, ordítás. Ha a juhász észrevesz minket, elindul felénk, közben visszahívja a kutyákat, ám azok nem tágítanak addig, amíg a gazdájuk oda nem ér. Onnan kezdve az előbb még fogvicsorgatva támadó kutyák békés ölebként ballagnak mellettünk.

„Kutyák nélkül a juhász elveszett ember a hegyen. Nekem jó a szemem, de az ő érzékük sokkal jobb, megérzik a veszélyt még éjjel is. Amikor tiszta az idő, a legutolsó sziklákat is látom egészen a túlsó hegy csúcsáig, a legutolsó fákat is a szoros mélyén, de amit én látok, az kevés ehhez a munkához” – magyarázza, megjegyezve, hogy a döntéseket a pásztor hozza, de sokszor a kutyák adják azokat a birkák tudtára.

A szentgyörgyi juhász azért ilyen művelt ezen a területen, mert egy fiatalember jár hozzá, aki tanulmányt írt a román hegyi pásztorkutyák tenyésztéséről, amit Jancunak is felolvasott, és ő, bár nem mindent értett meg, nagyon „faint”-nak találta az együttműködést.

A pásztor összesen kilenc kutyával dolgozik – nem meglepő hát, hogy az ebek számát szabályozó törvény ekkora felháborodást keltett. Bár a jogszabályt már elfogadták, egyelőre nem egyértelmű, hogy miként fogják végrehajtani. Ez nagyban függ attól is, hogy milyen további ellenállást tanúsítanak a pásztorok.

Olvasson tovább: