Kereső toggle

Ha nincs mese, nincs gyerekkor

Interjú Csukás István Kossuth-díjas magyar költővel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magát nem is hagytam szóhoz jutni – mondta interjúnk végén Csukás István, a nagy mesélő, akinél merőben szokatlan lett volna, ha fordítva alakul a helyzet.

Nemsokára születésnapja lesz, Isten éltesse!

– Áprilisban leszek nyolcvan éves, ami azért is érdekes, mert egy napon születtem Andersennel – csak éppen 131 évvel később. Ezt úgy tudtam meg, hogy egyszer, amikor a rádióban megünnepelték a nagy mesélő születésnapját, én nagyon meghatódtam, de aztán kiderült, hogy nem engem ünnepelnek. Viszont számomra nagy megerősítést jelentett, hogy egy napon születtem vele. Ebben a műfajban ő lett elsőként világhírű, ami a mesének is rangot adott, mert a mese, az kérem komoly műfaj.

Nézze meg a beszélgetéshez kapcsolódó videót!

Fejből mesélni elég embert próbáló feladat. Hogyan születik egy mese?

– A mesélés régebben egy felnőtt műfaj volt, ami talán száz éve lett gyermekműfajjá. A mesék sokáig szájhagyomány útján maradtak fenn, tehát élt a mesélés gyakorlata, ami mára kiveszett sajnos. De az a bizonyos ősi ösztön mindmáig megvan, a gyerekeknél is, hogy amit el tudunk mesélni, amit ábrázolni tudunk, annak a birtokosai vagyunk.

Vekerdy Tamás pszichológus szerint a gyerekek a mese, a játék, az utánzás révén ismerik meg az őket körülvevő valóságot. És mi felnőttek leginkább azzal tudunk közel kerülni hozzájuk, ha mesélünk nekik, vagy ha játszunk velük.

– Igen, a gyerek legalább annyira figyel a mesélőre is, mint a mesére. A mese a beszédkészség, a szókincs miatt is fontos, mert ha több szót ismerek, akkor okosabb leszek, jobban megismerem a világot. A hétköznapi életben csak 500-600 szót használunk, mert nincs többre szükség.

Lomb Kató nyelvész összeszámolta, hogy nagyon sok, egymillió szavunk van, és kevés nyelven lehet annyira árnyaltan kifejezni magunkat, mint magyarul…

– Ezért fontos a hatéves korig hallott mese, mert ez adja a szókincsünk alapját. A gyerekeknek három korszakuk van, az első a hatéves korig tartó, amikor még nem tudnak olvasni, és a mesékből ismerik meg a világot. A másik korszak tízéves korukig tart, amikor a realistább történeteket fogadják be. Annak idején, a Móra Kiadónál csináltunk egy sorozatot, aminek a címe az volt: Már tudok olvasni, és húszoldalas kis történeteket adtunk közre. A harmadik korszak pedig a kezdődő kamaszkor, amikor jönnek az indiánoskönyvek, a kalandregények, lányoknál a szerelmes regények. Tudomásul kell venni, hogy amit ezekben a korszakokban a gyerek nem kap meg, az később nem pótolható.

Miért nem?

– Mert ha egy gyerek életéből kimaradnak a korának megfelelő történetek, akkor hiányozni fognak a lelkéből és agyából ezek az élmények, a személyisége nem fejlődik úgy, ahogy kellene. Ráadásul a gyerekkor nagyon hamar elmúlik, én azt szoktam mondani, hogy a gyerekek órája gyorsabban ketyeg. Később egy felnőttet már nem tudunk úgy istápolni, oktatni, mint ahogy a gyereket kellett volna.

Könyvek nélkül nincs is gyerekkor?

– Mese és játék nélkül nincs. Egyszer egy vasárnapi matinéműsorban kimentünk a gyerekekkel a zöldbe, és hamar kiderült, hogy nem ismerik a klasszikus gyerekjátékokat. Én gyerekkoromban legalább ötvenet tudtam, az Adj király katonát, a labdajátékokat és így tovább. De nem a gyerek tehet arról, hogy nem tanították meg rá. Akkor kicsit meg is dühödtem, és összeszedtem vagy kétszáz gyerekjátékot – szabadtéri játékokat, szobajátékokat, észjátékokat, eszközjátékokat –, és meg is írtam őket Az én játékoskönyvem címmel. Ez a hiány ma is megvan.

A számítógépes játékok mit tehetnek hozzá mindehhez?

– Nem tudok annál szomorúbb és magányosabb dolgot elképzelni, mint mikor egy gyerek ül a képernyő előtt, és egyedül játszik. Játszani legalább ketten kell, de inkább tízen, húszan, mert a közös játék a legnagyobb dolog az életben.

Önnek szinte az összes meséjéből csináltak filmet, hangjátékot vagy színdarabot, sőt operát is. Vajon a mai gyerekeket is meg lehet fogni ezzel?

– Meg lehetne, de a döntéshozók sajnálják a pénzt a kultúrára, pláne a gyerekkultúrára. Pedig befektetésnek se lenne rossz gyerekfilmeket készíteni, hiszen a műfajnak nálunk nagyon erős hagyományai vannak. De ma az összes művészeti élmény hiányzik a gyerekek életéből, ami óriási mulasztás, mert hatéves korig az agy befogadóképessége végtelen. Legnagyobb hiány a színház terén van: egy jó gyerekszínház mindhárom korcsoportnak kellene, hogy játsszon darabokat, de nincs ilyen.

Még szerencse, hogy a klasszikus magyar gyerekfilmek máig nagyon népszerűek.

– Így van, de a gyerek mindig a jelenben él, és a mai gyerekeknek nagy szükségük lenne olyan történetekre, amelyek a mai világról szólnak, méghozzá a mai magyar világról. Ebben nagyon hatásos tudna lenni a film. A mi első filmsorozatunk, ami az én első ifjúsági regényemből, a Keménykalap és krumpliorrból készült, 1975-ben Hollywoodban elnyerte a külföldi filmeknek járó Emmy-díjat. Nagyon jók voltak benne a gyerekszínészek, és jó döntésnek bizonyult Alfonzóra bízni a fagylaltárus szerepét is. (Miután Major Tamás, az eredeti jelölt nem akart gyerekfilmben szerepelni –  a szerk.) A díj aztán rangot adott és zöld utat is nyitott a műfajnak, az MTV-ben az ifjúsági és gyerekosztály virágkora köszöntött be. Évente vagy tíz játékfilmet, rengeteg báb-, gyurma- és játékfilmet készítettünk, melyek Európa-szerte népszerűek lettek, lekörözve gyakran a hazai felnőtt játékfilmeket is.

Annak, hogy ön vidékről származik, milyen jelentősége volt a későbbi pályáján?

– Óriási. Kisújszálláson születtem, egy tiszántúli mezővárosban, apám kovács volt, a műhelye egy udvarban volt a kerékgyártóval, ahol amolyan kaszinó alakult ki: az emberek akkor is bejártak beszélgetni, ha épp nem akartak csináltatni semmit. Nekünk, gyerekeknek ez a környezet nagyon élménydús iskolát jelentett. A következő szerencse meg akkor ért, amikor elég korán, tizenkettő-tizenhárom éves koromban elkerültem egy akkor megnyíló csodálatos zeneiskolába, Békés-Tarhosra, amit Kodály Zoltán is lelkesen patronált.

Az egy tündérország volt a kezdődő tinédzserkor idején, ami amúgy is egy nehéz korszak. A kamaszkort teljesen kitöltötte a zene, ott a semmi közepén. Emlékszem, sokat készültünk Friss Antal fogadására is, akit lehívtak hozzánk az akadémiáról csellót és kamarazenét tanítani. Egy irtó nehéz Beethoven-triót gyakoroltunk be véres verejtékkel, és mikor Tóni bácsi belépett, rázendítettünk. Megrendülten hallgatta, majd odalépett a falhoz, amin függött egy Beethoven-portré, és befordította azt a fal felé, mondván: legalább te ne halljad. Így éltünk Tarhoson, csodálatos életünk volt, én évekig hegedűművésznek készültem, sokat gyakoroltunk, közülünk többen lettek zenészek, zeneszerzők.

Önből mégis költő lett, pedig a Zeneakadémiára is felvették volna felvételi nélkül. Nem bánta meg?

– Biztos vagyok benne, hogy a zene világa nagyban hozzásegített ahhoz, hogy költő legyek. Tizenhat-tizenhét éves koromban kezdtem el verseket írni, ez egy kicsit gimnazista dolog is, azt szoktam mondani, a többiek kinőtték, én viszont nem. Ebben közrejátszhatott az is, hogy egy barátom a nevemben benevezte a verseimet a rádió akkori diákköltőversenyére, amin első helyezett lettem. Utána kezdték el a folyóiratok közölni a verseimet. Talán az is a költészet felé vitt, hogy a hegedülés művészet ugyan, de mégiscsak egy interpretáció, másnak a művét adom elő. Bennem az alkotókedv erősebb volt. Az ember tizennyolc-tizenkilenc éves korában elég okos és vakmerő tud lenni, és ebből a párosításból pozitív, életre szóló dolgok tudnak születni.

Ehhez képest kikötött a jogi egyetemen.

– Aztán meg a bölcsészkaron, mindkettőre két évig jártam, bár nekem oly’ mindegy volt, mivel nem akartam se jogász, se tanár lenni. Igazából azért jöttem föl Budapestre, mert itt zajlott a kulturális élet. A népi kollégisták utolsó hullámához tartoztam, amikor nagyon sok tehetséges ember jött fel vidékről. Akkoriban nyílt meg újra a Hungária Kávéház, ami előtte sportszeráruházként üzemelt.  Az épületben, a New York Palotában szerkesztőségek működtek, és az ottani munkatársak lejöttek a kávéházba ebédelni, beszélgetni. Másrészt a városból oda jártak le a „mélyvízbe” azok az írók, költők, akiket kirugdaltak, kihagytak a kor irodalmi életéből. Az egy nagyon előkelő társaság volt, az ország legjobb íróit, költőit jelentette. Egy hosszú asztalnál ültek, én meg az asztal végében hallgattam őket – nekem az volt az igazi egyetem.

Miként érte 1956-ban, húszéves egyetemistaként a forradalom?

– Együtt tüntettem a többiekkel, aztán bujkáltunk évekig, mert állandóan féltünk attól, hogy minket is elkapnak. Nem sokkal később otthagytam az egyetemet, és megszűnt a Magvető Kiadó is, amellyel szerződésem volt. Az utcára kerültem, a hungáriás írótársaság nagy részét lecsukták, a többiek meg állás nélkül maradtak. Párthű költői körök nem fogadtak be minket, de mi nem is akartunk oda kapcsolódni, különösen, hogy a barátaink többsége, a jó írók mind bent ültek a börtönben. De van igazság az életben, mert ezek a kegyencek négy-öt év alatt teljesen eltűntek. Utána az irodalmi élet kezdett helyreállni, jöttek az amnesztiák, sorra kiengedték az írókat és az egyetemistákat. Én költőként sokáig magamnak írogattam a verseket – az akkori lapokban nem akartam publikálni.

Így jött a nagy menedék, a gyerekirodalom?

– Nemcsak én, hanem nálam öregebb, nevesebb írók is politikai számkivetettségükben a gyerekirodalomnál kötöttek ki. A magyar gyermekirodalom azért olyan csodálatos, mert a kiváló írók, költők mindegyike írt a gyerekeknek, megjegyzem, nem csupán kényszerhelyzetben. Tehát nagyon magas a mérce: a műfaj azonos rangú a magyar irodalom többi ágával, mert ugyanazok a zseniális írók írták ezt is, azt is.

Emlékszem, a Móra Kiadónál Kormos István szerkesztő azzal biztatott arra, hogy írjak a gyerekeknek, hogy „a dilettánsokat csak úgy lehet kiszorítani, ha tehetséges emberek írnak”. Ez ma is érvényes.

 

Névjegy

Csukás István (79) Kossuth-díjas költő, író. 1968-tól az MTV munkatársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője. Szerkesztőbizottsági tag az Új Időnél, majd a Kölyök Magazinnál; 1993-ban a Piros Pont főszerkesztője. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapja a fesztivál nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet. 2015-ben Szép Ernő-különdíjat kapott a fiatal nemzedékek színpadi mítoszainak megteremtéséért. Eddig közel száz meséje és regénye jelent meg itthon és külföldön. Olyan mesefigurák fűződnek nevéhez, mint Mirr-Murr, Pom Pom vagy Süsü, a sárkány. Házas, gyermeke nincs.

Olvasson tovább: