Kereső toggle

Donáth György szobrának meghiúsult avatásához

Történelmi lecke példaképkeresőknek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Boross Péter volt miniszterelnök és Gulyás Gergely Fidesz-alelnök február 24-én avatta volna fel Donáth György mellszobrát a Páva utcában, a Holokauszt Emlékközponttól alig száz méterre. A kormánypárt prominens képviselőit tüntetők akadályozták meg ebben, amire Gulyás Gergely úgy reagált, hogy méltatlan helyzet a kiabáló tüntetők között felavatni a szobrot. Sajátos történelem-értelmezésként még azt is hozzátette, hogy Nagy Imrét is hibái ellenére ünnepeljük. Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban pedig egyenesen Petőfi, Móricz és más magyar klasszikusok sorába emelte Donáthot, mint a „zsidó szenvedéstörténet”-re épülő hivatalos történelmi emlékezet áldozatát. A magyar közvélemény előtt teljesen ismeretlen egykori politikus szobra körüli köztéri affér közéletünk emlékezetpolitikai háborújának egyik ütközete lett a Kossuth téri, a Szabadság téri és a székesfehérvári szoborcsaták sorában.

„A magyar történelem jobboldali alakjai között számos tiszteletre méltó személy található. Igencsak sajátos, hogy a kormány közülük mindig csak azokat kanonizálja, akik a fajelméletek felé is mutattak nyitottságot. Giesswein Sándor, Slachta Margit vagy Márai Sándor helyett rendre beteges antiszemitákat, kisszerű írókat és notórius fajvédőket preferálnak” – nyilatkozta találóan a szoborállítási szándékról Ungváry Krisztián történész.

Donáth György 1904-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte, ahol jogi doktorátust szerzett. 1932–1938 között a Központi Statisztikai Hivatal tisztviselőjeként dolgozott. Ez a jogász végzettséggel és állami szolgálattal ékes pályafutás egy, a két háború közötti keresztény-nemzetinek nevezett középosztályhoz tartozó fiatalember számára biztos egzisztenciát ígért. Későbbi politikai példaképe, Imrédy Béla kitűnő angol kapcsolatokkal is rendelkező bankszakember volt egészen addig, amíg politikai pályára nem lépett, s hazatért Németországban tett „tanulmányútjáról”.

Donáth György szintén politikus lett. 1938-tól az Imrédy Béla volt miniszterelnök által szervezett Magyar Élet Mozgalom egyik vezetőjeként debütált, majd 1939-ben országgyűlési képviselőként, 1943–1944 között a szintén Imrédy vezette Magyar Élet Pártjának alelnökeként tevékenykedett. Törvényhozói munkája mellett vállalta egy szélsőjobboldali sajtóorgánum, az Egyedül Vagyunk felelős szerkesztőjének feladatait is.

Megtisztítani a magyar fajt

Bár a zsidótörvények bevezetését lelkesen támogatta, 1939-től kormánypárti politikusként meggyőződésévé vált, hogy a „zsidókérdésben” az eddigieknél radikálisabb rendelkezéseket kell hozni. Ebben a folyamatban fasiszta idealizmusától vezetve nemcsak a törvényhozó hatalom, hanem a szervezett társadalom bevonását is elengedhetetlennek tekintette.

A kormánypárt programja szellemében kiállt az „elhatalmasodott zsidó gazdasági és szellemi befolyás felszámolása” mellett. Sürgette a „zsidó vagyonok átadását kisegzisztenciáknak” és a „keresztény fiatalság kulcspozíciókba helyezkedésének fokozottabb biztosítását”.

Legszemélyesebb politikai hitvallásaként a magyar faji öntudat erősítését fogalmazta meg, világháborús részvételünk értelmét pedig a magyar birodalmi gondolat jegyében a Kárpát-medencei magyar élettér kiterjesztésére vívott harcban látta.

A törvényhozásban többször hozzászólt a zsidókat érintő törvénykezési javaslatokhoz, de legszemélyesebb véleményét, s ezáltal emberi minőségét is egy bekiabálásával leplezte le. Rassay Károly ellenzéki képviselő 1941-ben egy parlamenti ülésnapon éppen arról beszélt, hogy képtelenség magyar nemzeti tiszta fajról beszélni, mire Donáth hangosan megjegyezte: „Sajnos!” Rassay visszakérdezett: „Sajnos?” – „Sajnos! Nem lehet tiszta! Meg kell tisztítani! Meg fogjuk tisztítani!” – válaszolt a kormánypárti „honatya”. 1947-ben a bíróság előtt így próbálta mentegetni ezt a meggyőződését: „A mi fajvédelmünk   egy háttérbe szorított fajta védekezése volt. Egy kötelességteljesítésben mindig előretolt, de a jogok gyakorlásában a saját maga által alakított és fenntartott országban mindig háttérbe szorított fajta védekezése, önvédelme volt, semmi más.”

Donáth György 1939-ben nyert felvételt a Magyar Testvéri Közösség nevű fajvédő szervezetbe. A Magyar Testvéri Közösség 1925 után titkos szervezetként legfontosabb céljának azt tekintette, hogy szigorú kritériumok alapján válogatott tagjait a magyar államigazgatás és gazdasági élet befolyásos pozícióiba juttassa.

Alapelvként vallotta: „A magyar élet bárminő irányításából ki akarjuk zárni azokat a fajokat és népelemeket, amelyeket a magyarságra és az itt élő nemzetiségekre egyaránt károsnak ítélünk, elsősorban a zsidóságot.”

A Magyar Testvéri Közösség nem volt a német nemzetiszocialista eszmék támogatója, a fajvédelmet védekező stratégiaként, az olasz fasiszta modellt előképének tartva propagálta, s ehhez jelentős szellemi muníciót vett Szabó Dezső írásaiból, valamint Németh László Kisebbségben címmel megjelent, hírhedtté vált tanulmányából. Ez az ideológiai alap is magyarázza, hogy Donáth György a nyilas hatalomátvétel után nem maradt politikailag aktív. Antiszemitizmusa mellett, a német megszállással szembeni tiltakozásképp, valamint székely gyökerei miatt Erdély fenyegetettségén érzett frusztrációja miatt a svábok és a románok elleni gyűlölet határozta meg közéleti tevékenységét a háború utolsó hónapjaiban.

Erkölcsi példakép?

1947-ben is így beszélt ezekről a tragikus időkről: „Véleményem szerint Magyarország közjogi helyzetén március 19-e (az 1944-es német megszállás – a szerk.) után csorba esett, teljesen szünetelt a szuverenitás.” Ez a helyzetértékelés Magyarország Alaptörvényének bevezetőjéből is ismerős. Lehet, hogy a magyarországi zsidóság deportálásával kapcsolatos magyar felelősséget relativizálni szándékozó kormányoldal szemében Donáth éppen ezért nem felelős 1944–45-ért? A szoborállítás egy erkölcsi példaképnek szól? De miért oda akarták állítani, ahova? Talán ő is ugyanolyan áldozat, mint azok, akiknek emlékét a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont ápolja?

1946 decemberében Donáth Györgyöt köztársaság-ellenes összeesküvés szervezésének vádjával letartóztatták. Bűnéül rótták fel, hogy az 1944-es német megszállással megszűnt Magyar Testvéri Közösség újjászervezésében kulcsszerepet vállalt.

Rákosi Mátyás megrendelésére, a Kisgazdapárt „elemekre bontása” érdekében konstruálták a Magyar Testvéri Közösség-pert. A kommunista vezetőt ugyanis Moszkvából figyelmeztették, hogy az ország szovjetizálásának üteme lassú, mert még „jobboldalireakciós” többségű a törvényhozás. Egykori katonatiszteket, elbocsátott köztisztviselőket, harmadvonalbeli kisgazda pártaktivistákat vettek őrizetbe, pedig „nagyvadakra” vadásztak: Kovács Béla kisgazdapárti főtitkárra és Nagy Ferenc miniszterelnökre.

De Kovács Béla mentelmi jogát nem függesztette fel a Parlament, ezért a szovjet katonai hatóságok 1947. február 25-én elhurcolták, Nagy Ferenc pedig svájci pihenéséről a kommunista fenyegetés hatására nem tért haza májusban. A per legideálisabb eredménye pedig az lett volna, ha a törvényesség látszatával sikerül prominens kisgazda politikusokat befeketíteni, politikailag megsemmisíteni.

A per egyik elsőrendű vádlottja Donáth György lett. Védekezésében a bíróság egyik kulcsállítását igyekezett leginkább cáfolni: „Azt mondja a vád, hogy az elmúlt uralmi rendszert akartuk jogfolytonossági alapon visszaállítani.” Hangsúlyozta, hogy nem restaurációra, s főképp nem fegyveres akciókra készültek, hanem egy, a szovjet hadsereg kivonulása utáni többpárti berendezkedés újraalapozására. Sokan beszélgettek akkoriban erről, s ezért a fél országot le lehetett volna csukni. Nagy volt ugyanis a politizáló közvélemény várakozása a békeszerződés aláírása után a szovjetek kivonulását követő demokratikus fordulatra.

Nem tudhatjuk, hogy ha megtörténik az, amire a Magyar Testvéri Közösség tagjai is vártak, akkor Donáth visszatért volna-e a háború alatt képviselt politikai nézeteihez, ezért 1947. október 23-ai kivégzése politikai bűncselekmény hiányában személyes tragédia.

Az utolsó szó jogán elmondott beszédében Donáth György nem kért kegyelmet, mivel nem követett el bűncselekményt. De a per áldozataként erkölcsi példaként kell-e őt ünnepelnünk?

A Nagy Imre-párhuzam

Az iskolákban, a kulturális és politikai élet különböző fórumain minden szereplőnek erkölcsi példaképeket kell a fiatalok előtt képviselnie. Petőfi, Kosztolányi, Móricz, Márai, Illyés irodalmi-publicisztikai teljesítménye erre kiválóan alkalmas. Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban ezeket a klasszikusokat mosta egybe Donáth Györggyel, azzal a feltételezésével, hogy ők mind antiszemiták voltak. Ha akad is egy-két sor az említett nagyok életművében, ami ironikusan vagy akár kritikusan szól a zsidókról (de hát a magyarokkal kapcsolatban is olvashatunk ironikus vagy kritikus szövegeket), mégsem találunk egyetlen olyan újságcikket, verset, novellát sem írásaik között, ami a zsidóság társadalmi-szociális ellehetetlenítését, törvényes kisemmizését, majd megsemmisítését szorgalmazó intézkedéseket sürgetett volna, ahogy azt „honatyaként” a gyenge stilisztikai vénájú Donáth György többször megtette. (Csak röpke megjegyzés helyszűke miatt: Petőfit például egyenesen felháborította a ’48-as márciusi napokban az országban fel-fellobbanó pogromok híre.)

Itt érdemes felidézni Gulyás Gergely Fidesz-alelnök azon megjegyzését is, miszerint Nagy Imre is követett el hibákat, mégis ünnepeljük. Igaza van, Nagy Imre politikai pályafutásának egyes szakaszaiban követett el súlyos hibákat, mégis a döntő történelmi pillanatban felismerte, mi a feladata egy szabadságharcba lépő nemzet miniszterelnökeként. Ezzel vált politikusból államférfivá. S ezáltal erkölcsi példaképpé.

Bayer Zsolt háborgását, miszerint a magyar történelmet, s benne a múlt közéleti személyiségeit a jelenkor „hivatalos” történelmi emlékezete a „zsidó szenvedéstörténet”-hez való viszonyításban ünnepli vagy ítéli el, valószínűleg a szoboravatást szorgalmazó politikai közösség is átérzi. Ez a beállítás azonban hazug. Az viszont tény, hogy a magyarországi zsidóság 1944-es deportálásában és fizikai megsemmisítésében való aktív magyar állami segítségnyújtás hazánk sorsát a következő évtizedekben egészen napjainkig meghatározta. Aki pedig törvényhozói munkájával ezt a nemzeti tragédiát megalapozta, az nem pusztán antiszemita, de hazaáruló is.

Cikkünk főszereplője, Donáth György még a háború utolsó hónapjaiban sem ismerte fel, milyen felelősséget visel azért a katasztrófáért, ami Magyarországot érte. Búcsúbeszédében tiszta lelkiismeretére hivatkozott, de mi nem feledhetjük el, hogy 1939 és 1944 között nyilvánosan képviselt antiszemita, fajvédő nézetei elfogadhatatlanok, sőt szégyenletesek. S bár 1991-ben az ellene hozott ítéletet megsemmisítették, s ez lehet megkésett elégtétel egy magánember emlékének, de szobrot állítani egy olyan közéleti személyiségnek, aki kora legpusztítóbb ideológiáját törvényhozóként szolgálta, az Ungváry Krisztián történész minősítésével élve közbotrány.

Olvasson tovább: