Kereső toggle

Maffiózóból prédikátor

Romics Zsolt útja az adócsalástól a börtönön keresztül a teljes szabadulásig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Örülök, hogy börtönbe kerültem – mondja teljes őszinteséggel Romics Zsolt, aki a kétezres években négy esztendőt töltött rács mögött adócsalásért és közokirat-hamisításért. A szekszárdi férfi élete a rácsok mögött fordult meg, miután egy zárkatársa elhívta a Hit Gyülekezete börtön-istentiszteletére.

Egy Bátaszék melletti faluból származom, egyszerű családból. Nem volt szélsőséges a gyerekkorom, úgymond egészségesen zsivány parasztgyerek voltam. A szüleim mindent igyekeztek megadni nekünk, de amikor iskolásként bekerültem a városba, láttam, hogy vannak emberek, akik jobban élnek nálunk – én pedig egyre inkább vágyakoztam erre a jobb életre. Ráadásul ahhoz, hogy a lányok elfogadjanak egy falusi fiút, valamit villantani kellett. Ehhez pedig pénzre volt szükségem, úgyhogy csináltam kisebb stikliket – bár ezek inkább a diákcsíny kategóriába tartoztak.

Miután 1990-ben megszereztem a lakatos szakmát, elkerültem katonának. Jól bírtam, mindig is vonzott a nagyobb közösség, szerettem a középpontban lenni, a többiek mindig hallgattak rám. Még az is felmerült, hogy továbbszolgálóként a seregben maradok, de aztán ápolóként helyezkedtem el a szekszárdi kórházban. A segítőkészség is mindig bennem volt, szerettem megnevettetni a betegeket, mondtam nekik, hogy „fog még maga táncolni”, sőt volt, akit táncba is vittem. Máskor meg reggel hatkor elkiáltottam magam a kórteremben, hogy „mi van itt, miért fekszenek maguk?!” Nagy nevetés lett a vége. Szerettek az emberek, valahogy reménységet tudtam nekik adni.

Közben viszont a természetemnek volt egy rossz oldala is: sehol nem tudtam huzamosabb ideig megmaradni, ha eltelt egy kis idő, már mindenem viszketett, hogy tovább kellene állni, képtelen voltam kitartóan dolgozni és felelősséget vállalni. Ráadásul a nővérszállón laktam, miközben a legnagyobb gyengém a nőkhöz való viszony volt. Mindig szerettem volna családot, de soha nem tudtam hűséges maradni: hiába akartam a jót, a rossz felülkerekedett bennem.

Hogy kerültél kapcsolatba az alvilággal?

– A kórházi munkám után egy haverommal kitaláltuk, hogy menjünk el Siófokra pincérnek. Azt sem tudtam, hogy a tányért hogyan kell megfogni, de nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy nyár van, aludni akárhol tudunk, majd csak lesz valahogy. Ott megismerkedtem egy lánnyal, aki miatt aztán Pestre költöztem. Nála laktam, alig dolgoztam, vagy ha mégis, akkor lenyúltam a munkaadómat. Közben a fővárosi élet minden volt számomra, csak nem ingerszegény – nekem pedig minden kellett és lehetőleg azonnal. A barátnőm révén megismerkedtem egy könyvelővel, aki bevezetett egy olyan világba, ahol nagyon könnyen lehetett nagyon sok pénzt szakítani. Persze nem legálisan: adócsalással. Alapítottam is egy céget, amivel egyből kaszáltam 7,5 milliót. Akkoriban – 1997-ben – 2,5 millió forintért 1+2 fél szobás lakást vehettél Pesten. Úgyhogy 23 éves koromban már BMW-vel jártam, és gyakorlatilag bármit megengedhettem magamnak: oda utaztam, ahova akartam, vagy ha a boltban rámutattam egy sor ruhára, azt már csomagolták is.

Hogyan működött az adócsalás?

– Egyrészt klasszikus számlagyárat üzemeltettem: 10 százalékért adtam a számlát – neves vállalatok is igénybe vették a szolgáltatásaimat. Másrészt áfáztunk: ha egy adott árumennyiséget megvásároltál, és annak csak egy részét értékesítetted, akkor a visszamaradt áru áfáját visszaigényelhetted – sőt, az állam még késedelmi kamatot is fizetett. Ha 150 millióért megvettem egy készletet, és csak a harmadát tudtam eladni, akkor 100 millió forint után igényeltük vissza a 25 százalékos áfát. Persze az áru nagy része csak papíron létezett. Minden olajozottan működött, mert mindenhol volt emberünk, még az adóhivatalnál is.

Az első néhány üzlet után akár legális vállalkozást is indíthattál volna, hiszen a tőke megvolt hozzá. Miért nehéz kiszállni a bűnözésből? 

– A bűnözéssel rendkívül könnyen lehet rengeteg pénzt szerezni, egy vállalkozás viszont nagy felelősséggel és sok munkával jár. Én pedig nem dolgozni akartam, hanem szórakozni, élvezni az életet, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy kiszálljak, vagy befektessem a pénzemet. Úgy voltam vele, hogy a könnyű pénz ugyan könnyen megy, de ha egyszer sikerült megszerezni, akkor miért ne sikerülne újból. Ráadásul a pénznek van egy olyan tulajdonsága, hogy a legbutább embert is felemeli: ha pénzed van, akkor hatalmad van, az emberek pedig felnéznek rád. Tudod ugyan, hogy csak érdekből dicsérnek, de nem érdekel. Nekem is nagyon jólesett, hogy amikor hazalátogattam, mindenki el volt ájulva, hogy milyen nagymenő lettem.    

Mit mondtál, amikor megkérdezték, mivel foglalkozol?

– Azt feleltem, vállalkozó vagyok, reklámokkal foglalkozok. Persze nem mindenki hitte el. Emlékszem, volt egy rendőr, gyerekkori ismerősöm, ugyanabból a faluból származunk. Nagyon rám volt állva, mindenképpen meg akart fogni – de hát kevés volt hozzá. Egyszer éppen a bankból jöttem, amikor megállított, megmotozott, majd kérte, hogy nyissam fel a csomagtartót, amiben ötmillió forint volt egy táskában. Majdnem elájult, annyi pénzt még összesen nem látott életében. Elkezdett faggatni, hogy mivel foglalkozok. Azt válaszoltam, hogy „nem fegyverekkel, nem nőkkel és nem is droggal, de a negyediket, amit valóban csinálok, hiába árulnám el, ahhoz te hülye vagy”.

Komolyabb ügyeid nem voltak a hatósággal?

– Nem igazán. Egyszer hallgattak ki verekedés miatt, de ott is jól eldumáltunk a rendőr századossal. Kiderült, hogy anyukám onnan származik, ahonnan ő is, úgyhogy gyorsan megvolt a közös nevező. Kérdezte, hogy mivel foglalkozok, hogy ilyen jól megy. Mondtam, hogy vannak kiskapuk, csak meg kell őket találni. Annyira összehaverkodtunk, hogy otthagyta a rendőrséget, és megcsinált velem egy adócsalást. Később ő is börtönbe került.

Hogyan buktál meg végül?

– A bűnözésből azért sem könnyű kiszakadni, mert ha elérsz egy bizonyos szintet, akkor szemet szúrsz az igazi nagy halaknak. Velem is ez történt: először barátságosak voltak, aztán felajánlották a védelmüket, de elvárták, hogy olcsóbban adjak számlát. Volt, hogy olyan ügyletekbe is belementem, amiről tudtam, hogy bukta lesz, de nem mertem nemet mondani. A régi társaimhoz sem mehettem segítségért, mert mohóságomban korábban átvágtam őket. Már szinte meg sem lepődtem, amikor megbuktam. 2000-ben kezdődött a tárgyalásunk, két évig tartott. Első fokon 2 év 6 hónapot kaptam. Fellebbeztünk, arra számítva, hogy első bűntényesként kedvezményt fogunk kapni, de nem ez történt. Kifogtam egy olyan bírót, aki példát akart statuálni az akkoriban elszaporodó gazdasági bűncselekmények miatt, ezért 3 év 6 hónapot szabott ki rám – úgyhogy 2002 tavaszán be kellett vonulnom a szekszárdi bv-intézetbe.

Volt bárki, akire számíthattál?

– Nem sokkal korábban nősültem meg, talán azért is, hogy legyen kibe kapaszkodnom. Bár a feleségem azt ígérte, meg fog várni, nem ez történt, hamarosan el is váltunk. A zárkában ketten voltunk nyolc négyzetméteren, és a WC egy függönnyel volt elkerítve. Falun nőttem fel, de ez már nekem is sok volt. Annyira kétségbe voltam esve, hogy annak már komoly fizikai tünetei is voltak: 110 kilóról lefogytam 70-re.

Annyi szerencsém volt, hogy a nagynéném ott dolgozott a börtönben, így lekerültem a konyhára. Bár nem tudtam főzni, de figyeltem a többieket, hogyan csinálják, és igyekeztem jól teljesíteni. Tisztában voltam vele, hogy a szabadulás időpontja korántsem biztos: ha ellenségeket szerzek magamnak, könnyen tehetnek drogot a szekrényembe, vagy keverhetnek olyan balhéba, hogy meghosszabbítják a büntetést. Volt olyan, aki 6 hónapra jött, aztán 5 évig maradt.

Tudtad, hogy mi lesz veled, ha majd szabadulsz?

– Fogalmam sem volt. Ráadásul hamarosan rosszabbra fordultak a dolgok. Meghalt a nagymamám, és kiengedtek a temetésre, ahol ott volt a nagynéném is – így kiderült, hogy rokonok vagyunk. Áthelyeztek Állampusztára, ami sokkal keményebb hely, mint Szekszárd. Már az elején eldől, hogy kinek milyen sora lesz: a befogadó bizottság dönti el, hogy valaki mondjuk a könyvtárba kerül vagy a „pampákra”, vagyis mehet kapálni meg trágyázni a börtöngazdaságba. Szerencsém volt: itt is a konyhára osztottak be, ami a legjobb hely egy börtönön belül. Persze ezzel ellenségeket is szereztem magamnak, voltak, akik konkrétan megüzenték, hogy kicsinálnak. Akkor kezdtem először Jézushoz imádkozni – éreztem, hogy én már kevés vagyok ahhoz, hogy megvédjem magam.

Volt valami vallásos „előképzettséged”?

– Semmi. Gyerekkoromban egyszer voltam templomban, de kitiltottak. Késett a pap, én pedig megpróbáltam helyettesíteni, csak éppen felborult a füstölő, rá a gyertyára, úgyhogy majdnem kigyulladt a templom.   

Milyen módszerekkel tudnak valakit „kicsinálni” a börtönben?

– A legkézenfekvőbb a fizikai vagy szexuális zaklatás – én csak az előbbiből kaptam egy keveset. A „fehérgallérosokat” azért is megfélemlítik, hogy pénzt csikarjanak ki tőlük. Nekem már ugyan semmim nem volt, de többször szereztem kaját meg ruhát egy-két elítéltnek, mert annyira féltem tőlük. Más konyhással az is előfordult, hogy egy kiló sót dobtak a levesbe, amikor ő főzött – azonnal át is helyezték. Olyan is van, hogy a tisztek szórakoznak: egyikük előírta nekem, hogy az ételnek pontosan el kell fogynia az utolsó embernél. Ez 800 főnél szinte lehetetlen, de imádkoztam és bejött: utolsó ember, utolsó kanál. Utána megtettek főszakácsnak. 

Mikor fordult meg teljesen az életed?

– Kedvezménnyel 2 év 8 hónap után szabadultam, de a még folyamatban lévő ügyeim miatt két év múlva újra be kellett vonulnom majdnem másfél évre. Ismét Állampusztára vittek. Egy zárkába kerültem egy hívő sráccal, akit a megtérése előtti ügyei miatt ítéltek el. Beszélt nekem Jézusról, de engem inkább a viselkedése fogott meg. Mindig Bibliát olvasott, és valahogy óriási békesség és bátorság áradt belőle. Pornográf képeket tettek a Bibliájába, meg állandóan cikizték, de őt ez nem érdekelte, felvállalta a hitét. Megígértem neki, hogy ha a kedvezménnyel kapcsolatos kérelmemet pozitívan bírálják el, akkor elmegyek vele a Hit Gyülekezete börtön-istentiszteletére. Megkaptam a kedvezményt, ezért teljesítettem az ígéretemet. Nem élt bennem túl jó kép a papokról, mert a börtönlelkészünk mindent elmondott a parancsnoknak, amit bizalmasan bevallottak neki az elítéltek, úgyhogy mi csak Vamzer atyának hívtuk. Ezúttal viszont nagyon meglepődtem, mert a lelkész – Arató Ádámnak hívták – teljesen normálisan viselkedett, nem pózolt. Az alkalom végén kérdezte, hogy ki akarja az Urat befogadni a szívébe, én pedig azonnal felálltam. Miután közösen imádkoztunk, rám tette a kezét, és akkor olyat éreztem, mint előtte soha: hazaérkeztem.

A többiek mit szóltak?

– Nem is igazán érdekelt, annyira boldog voltam. Volt egy zsidó férfi a börtönben, akit korábban mindig piszkáltunk: mondtuk neki, hogy ti öltétek meg Jézust, meg nem adtam neki enni, sőt, a pacemakerét is ki akartuk sütni árammal. Másnap a sétán odamentem hozzá, és bocsánatot kértem tőle. Rám nézett, és azt kérdezte: ugye, befogadtad Jézust a szívedbe?

Az is nagy változás volt, hogy már nem féltem. Korábban mindig a gyúrósoknak adtam több kaját, most viszont azoknak kedveztem, akiken láttam, hogy rossz bőrben vannak. Aki reklamált emiatt, az semmit nem kapott. Ádám mellett egy másik lelkész, Illés Kornél is járt be hozzánk, sokat beszélgettünk, olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Megadták a szekszárdi gyülekezet pásztorának, Lévai Zolinak a telefonszámát, hogy ha majd szabadulok, hívjam fel. Néhány hónap múlva, 2008 nyarán lejárt a büntetésem, és már másnap fel is hívtam Zolit. Amikor eljöttem a gyülekezetbe megdöbbentem: senki nem azt nézte, honnan jöttem, hanem olyan szeretettel fogadtak, mintha mindig is ide jártam volna. A zene még egy kicsit furcsa volt nekem – korábban 800 fős diszkót üzemeltettem Pakson –, ezért az ajtó mellé ültem, hogy ha kell, akkor gyorsan le tudjak lépni – de a vonzerő sokkal nagyobb volt.

Az elítéltek jelentős része a szabadulása után visszaeső lesz, sokszor még akkor is, ha a börtönben megtért. Neked hogyan sikerült megmaradnod?

– Döntő kérdés, hogy aki megszabadul, mennyire akar megváltozni, és ehhez milyen segítséget kap. A börtönben nincs semmi felelősség az emberen: akármit csinál, akkor is lesz meleg víz, villany és étel. Kint viszont ezekről az első pillanattól fogva neki kell gondoskodnia. Van úgynevezett pártfogói szolgálat, akik igyekeznek segíteni, de egy börtönviselt ember gyakran még munkát sem kap. Nekem az volt a szerencsém, hogy a gyülekezet felkarolt. Befogadtak, mindig kérdezték, hogy mi van velem, sőt, segítettek munkát találni, és ha kellett, anyagilag is támogattak. Emlékszem, az elején volt egy időszak, amikor hónapokig nem jártam a gyülekezetbe: húzott vissza a világ, kaptam az ajánlatokat. De Zoli akkor is jött utánam, dumáltunk – és később azt is megtudtam, hogy a testvérek rengeteget imádkoztak értem. Visszatekintve úgy gondolom, hogy esetemben a pártfogói szerepet tulajdonképpen a gyülekezet töltötte be, ők segítettek visszailleszkedni a társadalomba.

Hamarosan megismertem a jövendőbeli feleségemet, Zsanit is, akinek akkor már volt egy hároméves hallássérült kisfia. Korábban el nem tudtam volna képzelni, hogy egy ilyen kapcsolat működhet, de már több mint hat éve vagyunk házasok, és született még három fiunk.    

Most hol dolgozol?

– A szekszárdi Dixie gyorsétteremben vagyok szakács. De voltam már segédmunkás építkezésen, és az eredeti lakatos szakmámat is igyekszem hasznosítani. A gyülekezetben tanultam meg kitartóan dolgozni, a pénzkezelésben pedig sokat segít a feleségem. Nem mondom, hogy könnyű az életünk, sok régi adósságot kell törlesztenem, de haladunk előre: nemrégiben tudtam venni egy autót 350 ezer forintért. Régen egy nap alatt szórtam el ennyi pénzt. Lehet, hogy nekem már nem lesz BMW-m, hanem a fiaim aratják le az erőfeszítéseim gyümölcsét – viszont van egy új életem és egy nagyszerű családom, amire mindig is vágytam. Senkivel sem cserélnék. 

Mit szóltak mindehhez a régi „üzlettársak”?

– Szabadulásom után találkoztam azokkal, akik annak idején befenyítettek. Régen rettegtem tőlük, most viszont egyenesen odamentem hozzájuk, és a szemükbe néztem. Csodálkoztak, hogy kik állhatnak mögöttem, hogy ilyen bátor vagyok. Mondtam, hogy a legerősebb bandába kerültem, mert megtértem az Úrhoz.

De a legnagyobb „kárpótlás” az volt, amikor néhány hónapja lelkészként visszamentem a szekszárdi börtönbe, hogy a raboknak prédikáljam az örömhírt. Az őrök ugyanúgy nyitották az ajtót, mint régen, de már nem RB5695-ös elítéltnek szólítottak, hanem lelkész úrnak.

Olvasson tovább: