Kereső toggle

A pokol diadalma

100 évvel ezelőtt indult meg a verduni vérszivattyú

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az első világháború legbrutálisabb ütközetének áldozatvállalásai a semmiért történtek: a harcot megindító németek 300 nappal később ugyanoda jutottak, ahonnan elindultak. A verduni csata mégis intésként szolgálhat a mai napig: a „felvilágosodás” kibontakozása és a technológiai fejlődés nem jelent biztosítékot a szörnyű pusztítások és az esztelen erőszakkal szemben.

„Semmi remény egy pár óra nyugalomra sem. Verdunben ez egyszerűen nem létezik. Bele vagyunk taposva a földbe, ami csak úgy elnyel bennünket, mi pedig ragaszkodunk hozzá, mert azt hisszük, így elkerülhetjük a halált, ami itt mindenütt ólálkodik.” Drámai sorok a világhírű francia festőtől, Fernand Légertől, aki egyszerű katonaként vett részt a verduni csata küzdelmeiben – egészen a gázmérgezéséig. Léger leírása jól érzékelteti, hogy éppen száz évvel ezelőtt, 1916-ban valami olyasmi történt a legjelentősebb francia hadszíntereken, amely a tények sorra vételével sem teljesen megragadható.

1916. február 21-én, reggel 7.12 perckor indult meg a világtörténelem leghosszabb csatája, a verdun-i ütközet. Az akkori brit miniszterelnök, Lloyd Georg – talán vigasztalásként, talán porhintésként – nyilatkozta később:„Verdun nemcsak Franciaországot, hanem az egész emberiséget is megmentette.” Valójában mi sem állt távolabb az igazságtól.

Milliók halála: statisztika

Az első világháború 1914-es kitörésekor a központi hatalmak, mindenekelőtt Németország (korabeli nevén: Német Birodalom) meg volt győződve arról, hogy átütő offenzíváival gyorsan el tudja dönteni a háborút az antanttal szemben.

A villámháborús terv azonban nem vált be, a háborús konfliktus áthúzódott 1915-re, a végső áttörés konkrét lehetősége nélkül. A németek így lépéskényszerbe kerültek, hiszen egy elhúzódó háború a nagyobb tartalékokkal és gyarmatokkal rendelkező antant-hatalmakat (mindenekelőtt a briteket és franciákat) hozta volna kedvező helyzetbe. A történészek körében az utóbbi években vált vitatottá, hogy ebben a helyzetben valójában melyik német katonai vezető találta ki az északkelet-franciaországi Verdun elleni ostrom ötletét.

Az újabb állásfoglalások inkább Vilmos porosz királyi és német császári herceg, az 5. hadsereg vezetőjéhez kötik az eredeti elképzelést és megkérdőjelezik, hogy a németek célja valóban csak a franciák „kivéreztetése” volt. Hosszú évtizedekig ugyanis közkeletű volt a verdun-i ütközet első számú felelőseként bizonyos Erich von Falkenhaynt, egy magas rangú, német katonai vezetőt megnevezni. A korábbi verzió szerint Falkenhayn őrült elképzelése alapján a Verdun elleni német támadás valójában nem is elsősorban az áttörést célozta meg, hanem a francia hadsereg módszeres lemészárlását. „A franciákat csak kevés választja el a teljes összeomlástól. A tömeges áttörés felesleges. El kell érnünk, hogy a francia vezérkar minden emberét bevesse. Ha ezt megteszik, a francia erők kivéreznek” – érvelt II. Vilmos német császárnak a verduni hadmozdulat mellett Falkenhayn. Ami tény, 1916. február 21-én a porosz katonai vezetők minden allűrjével rendelkező Falkenhayn vezetésével indult meg a német offenzíva. A támadás a történelemben addig páratlan hevességgel és példátlan mennyiségű, addig nem alkalmazott hadianyag bevetésével indult: előkészítésként 9 órán keresztül (!) ágyúzták az egyébként németek által is erősnek tartott verduni erődrendszert. Csak az első napon egy millió (!) bomba vagy gránát csapódott a földbe. És ez csak a kezdet volt: az egyre elkeseredettebbé és reménytelenebbé váló ütközet még 299 napon és éjszakán át tartott. A csata utolsó offenzívájáig, 1916. december 20-áig egyedül a franciák 23 millió lövedéket vetettek be a németek ellen. Nagyságrendileg 300-at percenként.

A németek kezdetben gyors sikereket arattak, a francia katonák áldozatvállalása és a körülmények (egy hóvihar) azonban gyorsan megállították a birodalmi csapatokat.

A franciák jelentős áldozatok és drasztikus intézkedések árán tudták csak rendezni a sorokat. A már hazájukat védő „gallok” a híres Pétain marsallt állították a hadseregük élére. A visszavonuló katonai vezetőiket pedig azonnal hadbíróság elé állították, ami nemcsak a franciák elszántságát fokozta, hanem az áldozatok számát is.

A vérfürdő tudatos eltervezéséért ha nem is Falkenhaynt terheli morális felelősség, az egyre öncélúbbá váló emberáldozatokért vélhetően igen. A verduni ütközetben bevetettek voltaképpen már nem harcoló katonák voltak, hanem „emberanyagok”. A számos kitüntetése mellett tiszteletbeli filozófia-doktori címet is elnyerő Falkenhayn történelmi megítélésén csak keveset javíthat, hogy a verduni kudarc után, 1917-ben a palesztin frontra került, ahol – egyes leírások szerint – megakadályozta, hogy a török intézkedések nyomán a zsidók az örményekhez hasonló tragikus sorsra jussanak.

„Lőj agyon, bajtárs!”

Hogy a verduni frontra vezényelt katonák pontosan mit éltek át, lehetetlen ábrázolni. A tényeknél maradva: soha ilyen kis területen ilyen sok katona nem esett el. Verdun a borzalmakat tekintve – a néhány hónappal később meginduló somme-i csata mellett – Sztálingráddal említhető egy lapon. Bizonyos tekintetben azonban rajtuk is túltesz. Hogy pontosan mekkora veszteséget szenvedtek a felek, nem tudni. Egyes statisztikák egymillióra, mások 750 ezerre teszik az eltűntek, sebesültek, elesettek számát. Olyan történész is akad, aki egy-egy oldalon „mindössze” 60 ezer elhunytról és a verduni mítosz eltúlzásáról beszél. Ez azonban nem tűnik túl valószínűnek, ha számba vesszük, hogy a szembenálló felek egyenként egy és negyedmillió katonát vetettek be a harcok során. Maguk a katonák adták a nevet: a verduni vérszivattyú vagy verduni pokol.

A kezdetben lövészárkokkal felosztott hadszínteret néhány hét elteltével emberi maradványok és bombatalálatok nyomainak ezrei borították. Lövészárkok helyett már mocsaras lyukakban húzták meg magukat a katonák az ütegektől letarolt területen. Ez volt az emberek menedéke egy olyan helyen, ahol négyzetméterenként ezer gránát-becsapódással lehetett számolni. „Az egyetlen reményt ezek a lyukak jelentették, amik egy kis illúziót nyújtottak. Az ember odaszorítja magát, hogy egészen kicsivé váljon. És megbújik egy halott mögött” – folytatta leírását Fernand Léger.

A korabeli ábrázolások és a leginkább propagandacélokból készített felvételek szerint a csatamező egy vihartól korbácsolt tenger hullámaira emlékeztetett a tüzérségi bevetés során. Az első világháborúban alkalmazott haditechnika drasztikus „élményt” jelentett a katonáknak:

a történelemben először az emberek gépek ellen harcoltak. A klasszikus hadviselés megmaradt formáinak szerencsétlen találkozása volt ez a technika szörnyszülöttjeivel. A Verdunnél bevetett lángszórók, gázfegyverek, sorozatlövők, harckocsik szinte kínzókamrává változtatták a szűk területet. „A színjáték, amit Verdun nyújtott nekünk, lenyűgöző volt. (…) Rakéták egészen rövid robbanása, fényes sistergése és lövések süvöltöttek mindenütt. A borzalom gyönyörűségének pokoli koncertje volt ez, az ördög szimfóniája” – emlékezett vissza az egykori katona, Eugen Radtke, míg egy másik, Alfred Joubaire így fogalmazott: „Úgy gondoltam, ilyen szörnyű a pokol sem lehet.”

Ha nem a fegyverek végeztek a katonákkal, akkor az éhség, a betegségek, a kimerültség. Vagy a félelem. Az első nagy világégés váratlan jelenségei voltak az úgynevezett Kriegszittererek, az átélt traumáktól élőhalottá váló katonák (lásd keretes írásunkat). Egy francia őrmester szörnyű beszámolója érzékelteti a katonákra nehezedő elviselhetetlen rettegést Verdunben: „Ha az ember a távolból meghallotta a süvöltést, az egész teste összerándult, hogy a robbanás hullámainak mérhetetlen erejével szemben állva maradhasson. Minden ismétlés egy új támadás volt, egy újabb kimerülés, újabb szenvedés. Egy golyótól meghalni már nem tűnt nehéznek; annál legalább a mi lényünk részei érintetlenül maradnak; de szétszakadni, darabokba vagdalódni, péppé válni – félelem, amit a hús már nem bír elhordozni.” Robert Perreau tiszthelyettes korabeli beszámolója szerint az esőben és sárban mindenütt holttestek hevertek, keserédes szagok terjengtek. „Negyvenéves férfiakat látok sírni, mint gyerekeket. Néhányan már inkább meghalni szeretnének” – írta Perreau. Az őrület szélén állók, katonák, akik a harcmezőn rekedve hosszú ideje ellátást sem kaptak, sebesültek, gázmérgezésben szenvedők, akiket hallucinációk gyötörtek – közülük sokan az utolsó golyót maguknak tartogatták. Egy visszaemlékezés szerint olyan sérült is akadt, aki a társát kérte meg arra, hogy végezzen vele: „Lőjj agyon, bajtárs!”. Paul Coelestin Ettighoffer többször megsérült a háborúban, 1918-ban került francia fogságba. Verdunről szóló könyve eladási rekordokat döntött a náci Németországban a harmincas években. (Számos más verduni „élménybeszámolót” és visszaemlékezést azonban betiltottak a nácik.) Ettighoffer szerint a szomjúság bánt leginkább könyörtelenül a németekkel, ezen még a franciák (!) is enyhíteni próbáltak egy-egy nem hivatalos, ritka harci szünetben, az úgynevezett „összehaverkodások” során. „Sokakat az égető szomjúság arra vitt, hogy a gránátmélyedésekből feltörő talajvizet igyák. Pedig majdnem minden ilyen mélyedésben halottak hevertek. (…) A szomjúság erősebb volt a szörnyűségeknél, és a tífusz és a kolera miatti félelemnél. A betegségektől már senki sem fél, itt, a halál birodalmában. Az életnek semmi értéke már, csak inni, inni, inni” – írta Ettighoffer.

A katonák reménytelenségét jól kifejezi az a levél, amit egy francia kadét küldött édesanyjának: „Az a 15 nap, amit itt, Verdunben töltöttünk el, olyan, mint fél év máshol egy lövészárokban. (…) Drága Anyám! Te meg fogod érteni, hogy ebből a végtelen háborúból lehetetlen úgy kijönni, hogy az ember a veszélyt állandóan ki tudja zárni.

Te jobban tudod, mint én, kevés család van, ami e szörnyű háború által szedett vérvámot egy vagy több gyászesettel ne fizette volna meg.

A mi családunk sem lehet kivétel. Félelem nélkül már csak arra várok, hogy sorra kerüljek.”

A verduni csata végére a kimerült felek éppen oda ásták be magukat, ahol 1916. február 21-e előtt voltak az állásaik. Emberek százezreinek halála a semmiért. A csata közvetett következményei mégis jelentősek voltak: az anyagcsata jelentősen hozzájárult a franciák és később a britek eladósodásához az USA felé. Ez növelte az amerikaiak érdekeltségét, hogy beavatkozzanak a világháborúba az antant oldalán. Történészek állítják, hogy az így kialakuló viszonyrendszerek már a második világháború csíráit is elvetették. Ahogyan azt egy verduni veterán később jól megfogalmazta: „A háború közben azt hittem, hogy a következő generációk tanulni fognak a történetünkből. Időközben azonban arra a meggyőződésre jutottam, hogy mi mindnyájan tökkelütött félkegyelműek vagyunk” – írta Erich Kewisch 1935-ben, 4 évvel a második világháború kirobbanását megelőzően.

 

A nagy háború élőhalottai

A német Kriegszitterer kifejezés nehezen adható vissza magyarul. A Krieg háborút jelent, a zittern pedig reszketést. A fogalom elsősorban azoknak a sokkhatásokat átélt katonáknak a tüneteit írja le, akiknek – ahogyan arról egy-két korabeli filmfelvétel is tanúskodik – az egész teste folyamatosan remegett. Ilyen veteránokkal a harcokat követően német városok utcáin is találkozhattak az emberek, legtöbbjük azonban pszichiátriai intézetbe került. A remegéstől a járás és mindenféle mozgás is nehézkessé vált számukra. Voltak olyanok is, akik nem tudtak enni többé, és kerültek bármiféle táplálékfelvételt. Ismét mások a legbanálisabb tárgyaktól kaptak pánikrohamot: egy sapkától vagy egy cipőtől. Sokuk kegyetlen sorsa azonban itt nem ért véget: A nácik által 1934-ben bevezetett törvények értelmében mintegy 4-5 ezer ilyen pszichikailag betegnek nyilvánított veteránt vetettek alá a hírhedt eutanázia-programnak.

Olvasson tovább: