Kereső toggle

Z-generáció: Hangyák az óvóhelyen

Három digitális nemzedék: a forradalmároktól a bezárkózókig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A „safe-place” (óvóhely, biztonságos tér) fogalmát a legmenőbb amerikai egyetemeken találták ki diák aktivisták, akik szerint az intézmény területén meg kell „védeni” a hallgatókat a gyűlöletbeszédtől, a homofóbiától, a transzneműek megkülönböztetésétől, a fajgyűlölettől és a verbális zaklatás egyéb formáitól. Olyan tér, ahol diákként nem kell tartani semmiféle bántó, kritikai vagy csupán ellenvéleményt megfogalmazó megnyilvánulástól. A safe-place lakói a digitális Újvilág harmadik nemzedéke, a Z-generáció, akik nemcsak a digitális nomádként felnőtt elődök, hanem az internetet feltaláló X-ek és a Facebookot benépesítő Y-ok világában is idegennek érzik magukat.
Leonard Kleinrock és apró mérnökcsapata izgatottan figyelte, ahogy a közel egy tonnás hófehér monstrum, a Xerox Sigma 9 egy dupla csipogással befogadja a bevitt utasítást: login (belépés) – ez az alig ötbetűs szó szégyenlősen rejtőzött el a zölden foszforeszkáló kijelzőn elterpeszkedő kódtengerben. Öt hónappal korábban ugyanilyen zajos szörnyetegek vezérelték végig az Apollo–11 törékeny fémdobozát a közel négyszázezer kilométeres útján, a Kennedy Űrközponttól a Nyugalom tengeréig.
Itt azonban nem hangoztak el nagy patetikus mondatok a feszülten várakozó százmilliónyi néző számára, csupán az otromba mágneslemezek monoton pörgése keltett meghitt hangulatot a Kaliforniai Egyetem szűkös alagsori szobájában. Miután a gép lassan megemésztette az üzenetet, a hátuljából kilógó vastag adatkábelen fénysebességgel lőtte tovább az alig hatvan kilométerre fekvő Stanford Egyetemre. Bár a távolság nem volt nagy, az alig egy byte-nyi adat így is túlterhelte a kapcsolót, ami miatt a túloldalon csak annyi futott be, hogy „lo”. Ez a két árva karakter volt az első digitális adatkapcsolt hálózaton – közismertebb nevén interneten – átvitt üzenet, a két szemüveges mérnök pedig tudtán kívül az X-generáció első emberpárja.

Az X-ek: Bevándorlók a digitális Újvilágba

Az 1969. október 29-én megszülető új „faj” ezt követően sokáig lappangó életmódra rendezkedett be a planétánkon. A képregénybeli társaikkal szemben az első „X-man”-ek még csupán unalmas kockák voltak, akik kutatási anyagokat és kezdetleges e-maileket küldözgettek a lassan terjeszkedő ARPANET-en, ami a ’80-as évek végéig egyet jelentett az internettel. A rendszert üzemeltető amerikai védelmi minisztérium szigorúan őrködött azon, nehogy bármi kreatív funkciót adjanak az atomháború esetére kifejlesztett alternatív katonai és egyetemi hálózatnak.
Ahhoz, hogy a nagyravágyó szellem végül kitörhessen a palackból, szükség volt az X-ek egy új csoportjára, a kaliforniai hippikre, akik a tarkára pingált Volkswagen buszt lecserélték a mikrochipek és a Basic-nyelv gyönyöreire. A füves cigi füstjében vagy az Intel sterilre fertőtlenített laboratóriumaiban hamarosan megszületett az új varázsszó, a személyi számítógép. Apple II, Commodore 64, IBM PC, Macintosh – ezek terjesztették el először Amerika-, majd pedig világszerte azt az X-vírust, ami a bekapcsolást követően egy életre a rendszerbe kötötte az embert. Marc Prensky, az ábécé utolsó betűire alapozott digitális társadalomelmélet kitalálója szerint az X-ek életében minden esetben volt egy pillanat, szinte már katartikus élmény, aminek a hatására úgy döntöttek, hogy „bevándorolnak” a digitális Újvilágba.
Ennek az első élménynek a varázsa éppúgy visszaköszön az „alapító” nemzedék nagyjainál, mint az egyszerű „rajongók” milliós tömegeinél: Bill Gates osztálylátogatása a General Electrics-nél; Steve Jobs és Wozniak csatlakozása a hippis IT-mozgalomhoz, a Homebrew Computer Clubhoz; vagy Elon Musk és születésnapi ajándéka, egy Commodore számítógép. Ezért is nevezi őket Prensky találóan „bevándorlóknak”, mert egy érzelmi motivációt követő tudatos döntésként váltak tagjaivá az X-generációnak. Szabadok voltak arra, hogy belépjenek vagy pedig kint maradjanak, mint az akkori társadalom döntő része.
„Lassan, lépésről lépésre, egymás után, egyedül, és mindenek felett: komolyan megtanulták ezt az iparágat” – állítja Prensky, aki szerint az X-eknek egészen a ’90-es évek végéig egy szubkultúra részeiként kellett élniük, ezért – mint minden bevándorló – bizonyos mértékig ők is megtartották és áthozták korábbi gondolkodásmódjukat, azaz fél lábbal mindig is a múltban éltek. Radikális hozzáállásuk valójában éppen abból fakadt, hogy nagy részük a társadalomnak abból a frusztrált, útkereső és lázadó rétegéből érkezett, amit a ’60-as évek rockkultúrája termelt ki magából. Nem véletlenül nevezik sokan „elveszett generációnak” is ezt a nemzedéket.
„Egyikünk sem csak a pénzért tette azt, amit csinált, hanem mert valóban forradalmároknak gondoltuk magunkat, akik egy új korba viszik át az emberiséget” – foglalata össze az X-ek általános életérzését Steve Jobs, aki az Apple ikonikus reklámjában a Nagy Testvér uralmát megdöntő bátor lázadóként határozta meg önmagát és a cégét. E „messianisztikus” attitűd volt talán az első digitális és netes nemzedék legfontosabb tulajdonsága. Ez olyan teljesítményre és bátorságra sarkallta őket, aminek köszönhetően sorra döntötték le az őket körülvevő társadalmi korlátokat, hogy végül a kisebbségi létből kitörve ők maguk határozzák meg, mi lesz „mainstream” és mi nem.
A kaliforniai álom megvalósulásához szükség volt arra, hogy a társadalmi és a technológiai korszakváltás okozta feszültség egy időben és helyen összpontosuljon, így aztán elementáris erővel söpörje el a múltat. A tudatosság, a magas motiváció és a szakmai eltökéltség olyan mélyen áthatotta őket, hogy a mai napig az ő vállalataik és gondolataik határozzák meg a digitális világ jelenét és jövőjét.
Az X-ek legfontosabb alkotása egyértelműen az internet volt, amit a CERN részecskegyorsító egyik kutatója, Tim Berners-Lee forradalmasított azzal, hogy kidolgozta a „böngészés” (World Wide Web) tudományos hátterét. Mivel ezzel egy időben a hidegháború véget ért, a védelmi minisztérium pedig kivonult az akkori hálózatról, nyitottá téve azt a személyi számítógépek számára, minden adottá vált ahhoz, hogy alig néhány év alatt az új technológia a fejlett világ összes háztartásába eljusson. Az induláskor, ’94-ben alig tízmillióan használták, de az ezredfordulóra már közel félmilliárd számítógép volt összekötve világszerte. Ez volt a DotCom korszak, amikor is olyan vállalatok jelentek meg, mint a Google, az Amazon, az eBay vagy a Yahoo!. Miután az X-ek kényelmesen elhelyezkedtek az általuk alapított új digitális faluban, kialakítva annak alapvető kereteit, már csak idő kérdése volt, hogy megszülessenek az Y-ok, azaz az „őslakosok”.

Az Y-ok: Építsd fel önmagad!

„Mindent azért tettem, hogy nektek jobb legyen” – szól az ismert klisé, amivel a bevándorló szülők ösztönzik utódaikat, hogy merjék megvalósítani önmagukat és álmaikat. Az Y-ok ennek megfelelően elődeik világmegváltó komplexusát lecserélték az úgynevezett „Pán Péter szindrómára”, aminek lényege, hogy már velük született képességként és adottságként kapták meg azt a tudást, amit az X-eknek maguknak kellett fölfedezniük, mégis inkább a falu játszó- és közösségi terein élik mindennapjaikat, ahelyett, hogy újabb területeket hódítanának meg.
Ennek megfelelően belőlük lett a netes fogyasztási kultúra fő húzóereje, így a játék- és filmipar, valamint az önmutogatásra építő közösségi hálózatok fő fogyasztói. „Légy magabiztos és törődj magaddal” – foglalhatnánk össze nyersen az Y-ok individualista életfilozófiáját, de ez azért kissé igazságtalan és leegyszerűsítő ítélkezés lenne velük szemben. Egyrészt ők szembesültek először azzal, hogy az új falu mégsem sikerült olyan tökéletesre, mint azt az alapítók elképzelték. Ez egyfajta rejtett frusztrációként kiséri végig az életüket, amiből hol elképesztő aktivitással, hol pedig teljes passzivitással igyekeznek kitörni.
Miben is áll ez a frusztráció? Dr. Heinz Leyman német pszichológus szerint az Y-ok látszólagos aranyéletének fő keserűsége a „mobbing”, azaz a munkához kötődő sorozatos pszichoterror. Egy Y-ban ez az alábbi felismerés által okozott folyamatos stresszhelyzetet jelenti: egy érdekvezérelt világban élek, ahol, ha nem igyekszem eléggé, akkor elveszítem az értékemet és a partvonalra kerülök.
Az Óvilág fájdalmai elől menekülő X-ek akaratukon kívül sikeresen újratermelték ezt az érzést az Újvilágban, ahonnan viszont már az Y-ok sehova se tudtak tovább menekülni, így végül is érthető, hogy ez a patthelyzet egyfajta túlfokozott individualizmushoz vezetett. A második netes generáció legmeghatározóbb alakja, Mark Zuckerberg szerint a Facebook sikere nem abban áll, hogy összekapcsolja az embereket a barátjukkal és a családjukkal. Sokkal inkább abban, hogy – szavaival élve – lehetővé teszi számukra, hogy egy „önálló identitást és képet építsenek föl magukról, amire aztán lényegében egyfajta személyes brandként tekinthetnek”. Márkát építeni viszont nem könnyű, még virtuálisat sem, így az Y-oknak – aszerint, hol adták föl az egyediségre való éhségüket – három lazán elkülönülő csoportja jött létre. Az alsó, leszakadó sávot képezik a fogyasztók, a középosztályt a közösségi Y-ok, legfelülre pedig a szűk elit, a start-upperek küzdötték föl magukat.

Éhes lajhárok, trendi hangyák és az élharcosok

Haladjunk sorjában. Kik azok a fogyasztói Y-ok? Elsősorban azok, akik meg se próbáltak választ adni a fent említett generációs problémára. Bár önértékelésük közel nulla, mégsem boldogtalanok, mivel rájöttek arra, hogy a digitális létezés önmagában is roppant kényelmes és szórakoztató ahhoz, hogy végsősoron egy életen át elvegetáljon benne az ember. Ők általában addig húzzák a saját lábra állást, amíg csak lehet: igénybe veszik a szülői ház komfortját (főznek, mosnak rájuk, nincs rezsiterhük, zsebpénzt kapnak stb.), de eközben mégsem az önálló felnőtt egzisztenciájuk megteremtésén dolgoznak.
Ahol ehhez adottak a körülmények, például a nyugati társadalmakban, ott az Y-ok remekül elvannak úgy 30-40 éves korukig, amikor is így vagy úgy, de végül csak rájuk töri az ajtót az élet, hogy számon kérje tőlük az eltékozolt évtizedeiket. Mivel az Y-ok átlagéletkora még mindig harminc alatt van, ezért ez a bizonyos sokk legtöbbjüknél a közeljövőben várható.  
Náluk azért jóval izgalmasabb csoport a közösségi Y-ok, akik – bár szintén nem kapkodják el az önállósodást –, miután jellemzően örökölték szüleik magas önértékelését, a bennük lappangó frusztrációt már csak becsületből is inkább tettekbe fojtották bele. Ez egyrészt a külső elvárást kielégítő, elnyújtott tanulási időszak, másrészt pedig a Web 2.0 nyújtotta önmegvalósítási lehetőségek maximális kihasználását jelenti. Ezenkívül, mivel önállóságra és szabad véleménynyilvánításra nevelték őket, nagy önbizalommal és szabadon igyekeznek élni az életüket, mondják el a véleményüket, vagy éppen oldják meg az eléjük kerülő feladatokat. Ők a fogyasztói társadalom húzórétege, akiket a reklámok nyitott, boldog, és legfőképpen vonzó fiataljaiban láthatunk viszont. A társadalom által idealizált Y-ok mindig képesek átvenni a legújabb trendeket, miközben végig csúcsra pörgetett ritmusban „fogyasztják el” az életüket.
Az élharcosok azonban vita nélkül a magukat start-upperként definiáló felső osztály, akik már korán túlléptek azon, hogy csupán „éhes lajhárjai” legyenek ennek a kornak, de mivel a „trendi hangya” szerepe sem volt túl vonzó számukra, ezért inkább a döntően továbbra is az X-ek uralta rendszergazdák alatti, a gyors sikert és meggazdagodást hirdető „rendszerformálók” nevű sávot célozták meg maguknak.
Becsületükre legyen mondva, ezért a célért valóban készek voltak mindent föláldozni az életükben: „Számunkra a vállalkozás olyan, mint egy új drog, állandóan kreatívnak lenni, állandóan létrehozni valamit, ez pörget fel minket minden nap” – fogalmazta meg a 2008-ban kirobbanó új netes vállalkozási kultúra lényegét Hermione Way, a népszerű kaliforniai start-up oldal, a The Next Web társalapítója.
Zach Klein, a világ második legsikeresebb videós oldala, a Vimeo alapítója szerint csak a legradikálisabb önfeláldozás juttatja el az embert a sikerhez: „Emlékszem, leveleket írtam a barátaimnak és a családomnak, hogy sajnálom, de többé nem hallotok rólam, mert mikor rájöttem, hogy ez a legfontosabb dolog az életemben, kész voltam érte felszámolni minden addigi kapcsolatomat”.
Az önfeláldozás mellett a végletekig feszített stressztűrő képességet említi Sam Lessin, a drop.io tulajdonosa: „Ez nem egyszerűen munka, hanem egyfajta mániákus hozzáállást követelő életmód. Valójában nincs egy normális napod sem, egyszer azt érzed, hogy ez volt életed legjobb napja, másnap viszont már úgy érzed, hogy legszívesebben meghalnál.”

Ezerből egy

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a keserű hozzávalókat tartalmazó start-up recept végső soron valóban édessé tud válni. A The Wall Street Journal jelenleg több mint 80-ra teszi azoknak a start-upoknak, azaz gyors növekedésű, technológiai vállalkozásoknak a számát, amelyek átlépték az egymilliárd dolláros cégértéket. Őket nevezik úgy, hogy „unikornisok”, utalva arra, hogy az ilyen cégek valódi értéke sokszor meseszerű. Összehasonlításként: két éve még csak feleennyi cég tartozott az „unikornisok” közé. A három tinédzser által készített titkos üzenetküldőt, a Snapchatet például 15 milliárd dollárra értékelték, alig négy évvel az indulásuk után. Az Uber 40 milliárd, a Whatsapp 19 milliárd, a Pinterest 11 milliárd, és még hosszan sorolhatnánk a kisiskoláskorú Y-generációs vállalkozásokat, amikre mutogatva igazolja a start-up cégforma önmaga létjogosultságát.
Hogy mi mégis a szépséghiba? Adjuk át a szót Drew Houstonnak, a Dropbox alapítójának: „A legtöbb start-upper nem, vagy csak alig kvalifikált azokra a feladatokra, amelyekkel szembesül. Olyan ez, mint leugrani egy szikláról, remélve, hogy útközben majd csak kínő a szárnyad.” Mivel mindenki az égen büszkén szárnyaló sikersztorikra néz, már csak keveseknek jut eszükbe lenézni a „halál völgyébe”, amely oly sok reményteli álmot és energiát nyelt már el, miután alkotóiknak mégsem nyílt ki a szárnyuk, vagy pedig az ígéretes elrugaszkodás után a gyorsan változó szélirány végül mégis a földhöz csapta őket. Tíz ötletből csupán egy jut el a befektetőkig, ezek közül megint csak 10 százalék jut el a konkrét befektetésig, utóbbiak közül pedig megint csak csupán egy lesz átütően sikeres – vallja egyöntetűen a szakma, amely mégis ezt az „ezerből egy”-es arányt úgy tárja a fiatalok elé, mint valami apró betűs kitételt a fényesen csillogó szlogenekkel és céglogókkal kitömött prospektus alján.
A másik fő probléma a generációs méreteket öltő öncsalás. Az Y-generáció örökségének általános kritikája, hogy se a szorgos hangyák, se a szárnyaló sasok nem tudtak kilépni abból a belterjes faluból, amit még az X-ek építettek föl számukra. Bár több mint egy évtizedet töltöttek el ebben, mégsem tudtak semmi lényegi eredményt elérni abban a világban, ami az alapítók által felépített kerítésen túl várt volna rájuk – azonkívül, hogy remekül elszórakoztatták magukat, és tökélyre fejlesztették falujuk kényelmét. Nem tettek hozzá semmit olyan kérdésekhez, mint a közélet, a nemzet, globális problémák vagy a család.
Egyre több tekintélyes gazdasági szakértő kongatja a vészharangot, hogy hamarosan összeroppan ez a start-up szemlélet által felpumpált mesterséges álomvilág, aminek szerintük egyik legbiztosabb jele a „low hanging fruits” jelenség rohamos terjedése az induló vállalkozások körében. Ez a kifejezés arra utal, hogy mindenki már csak a lehető legkönnyebben elérhető gyümölcsökre vadászik. Ebből fakadóan drámaian zuhantak az emberi élet valódi kihívásaira választ adó, valóban forradalmi termékek, miközben a csupán az emberek szűkös szabadidejére utazó „fogyasztói” szolgáltatások öldöklő versenye egyre csak fokozódott. Ez utóbbiban az Y-ok tehetségeinek legjava áldozza föl energiáját és tehetségét, miközben önzőn magára zárja az ajtót a világ szenvedései és értékei előtt.
Csakhogy ez a tipikusan individualista jelenség közép- és hosszú távon csúnyán vissza fog ütni a klasszikus közgazdaságtani alapelv képében, miszerint a gazdasági haszonszerzés önmagában nem cél, hanem csak valamely, a társadalom számára releváns probléma megoldása során keletkező „melléktermék”. Másként fogalmazva: a profit a hasznosság utólagos jutalma.
Az X-ek még hittek abban, hogy amit csinálnak, az valóban az egész emberiség fejlődését szolgálja. Olyan világban nőttek fel, amit még áthatott az a hidegháborúból táplálkozó amerikai küldetéstudat, amelynek egyik legjobb összegzését az Egy csodálatos elme című film nyitójelentében elhangzó egyetemi köszöntő adja meg: „Ki lesz önök közül a következő Morze, a következő Einstein? Ki lesz önök közül a demokrácia, a szabadság, a felfedezések élharcosa? Ma az önök avatott kezeibe helyezzük Amerika jövőjét. Uraim, Isten hozta önöket a Princetonon!” Ma egy ilyen beszéd már csak tömény cinizmust váltana ki ugyanabban a teremben, ahol ötven évvel korábban még azt áhítatosan hallgatták a kor ifjú elméi.

A Z-k: a „safe-place”-ek lakói

2015-ben a Facebook is már túl van a tizedik születésnapján, ezért az önmegvalósításba merülő Y-ok helyett vessük bizakodó tekintetünket a lassan húszas éveikbe lépő harmadik digitális nemzedékre, a Z-generációra. Ők a legoktatottabb generáció, ugyanakkor a történelem legkisebb méretű családjaiba születtek (jellemzően egykék), amelyekben a legidősebb átlagéletkorú anyák nevelték föl őket, viszont ők rendelkeznek a leghosszabb várható élettartammal is. Nincsenek emlékeik a Facebook előtti világból, és a számítógépek helyett nagyrészt az okostelefonokon és táblagépeken keresztül szocializálódtak a digitális világba.
A technológiai fejlődés ütemétől lemaradó oktatási rendszer fölött érzett felsőbbrendűségi tudatuk miatt nagyfokú cinizmussal tekintenek ezekre az intézményekre. A 2008-as gazdasági válság utóhatásaként pedig egyfajta általános depressziós életérzéssel tekintenek a jövőjükre. Az Y-ok optimista életszemléletét felcserélték egy keserűen realista világképre, amiben a fő cél az úgynevezett „safe-place”-ek (óvóhelyek) megtalálása, ahova elrejtőzhetnek a megoldhatatlan kihívásokkal teli realitások elől.
A „safe-place” az amerikai egyetemeken használt kifejezés, ami a diákok azon „mozgalmára” utal, miszerint az intézmény területén meg kell „védeni” őket a gyűlöletbeszédtől, a homofóbiától, a transzneműek megkülönböztetésétől, a fajgyűlölettől és a verbális zaklatás egyéb formáitól. Egyszerűbben fogalmazva: olyan tér, ahol diákként nem kell tartanod semmiféle bántó, kritikai vagy csupán ellenvéleményt megfogalmazó megnyilvánulástól.
A mozgalom egyik központjának számító Yale Egyetemen az egyik diákújságíró és mozgalmár, Jencey Paz szerint a kampusznak olyan „biztonságos térnek” kellene lennie, ahol „nem kell vitatkozni, csak beszélgetni kell a fájdalmainkról”. Ez utóbbi kijelentés akkora vihart kavart Amerika-szerte, hogy szeptemberben még Barack Obama is üzent az egyetemistáknak, hogy térjenek észre: „Nem értek egyet azzal, hogy amikor valaki egyetemre megy, el kellene kényeztetni és megvédeni a másféle véleményektől. Azt gondolom, hogy ha valaki mást gondol, mint te, tudnod kell vitatkozni vele. Nem némíthatod el, mert azt gondolod, túl érzékeny vagy ahhoz, hogy meghallgasd, amit mondani fog.”
Ez a friss jelenség remekül rávilágít a Z-k általános életfelfogására, miszerint egy totálisan elszúrt világba születtek, ahol nincs értelme semminek, így inkább adjanak egy kontrollert, kössék be hozzájuk a wifit, és biztosítsanak számukra valami megélhetést (lásd garantált alapjövedelem), hogy a tetszőlegesen választott, külső hatásoktól mentes „safe-place”-ekbe elzárkózhassanak a fájdalmukkal.
Erre az igényre állnak rá a fogyasztói kultúra új trendjei is: az egyre növekvő számú, hosszúságú és népszerűségű sorozatok egyik fő célközönsége az elvonulni vágyó tinédzserkorosztály. A filmek sem elégednek már meg 120 perccel, hanem – a Star Wars mintájára – mind saját mikrouniverzumot igyekeznek létrehozni – az évi több mint 100 milliárd dolláros játékiparról nem is beszélve.
A nagyvállalatok is mind tökéletesre csiszolt ökoszisztémákról, zárt rendszerekről beszélnek, a munkahelyi kultúrát pedig hatalmas, több ezer, vagy akár tízezer fős csillogó irodakomplexumokba igyekeznek zárni. Ha ezek mellé még odatesszük a különböző függőségek okozta kiégést (pornó, szintetikus drogok, alkohol), még inkább érthető, hogy a Z-hangyák miért is olyan keserű valóságként fogják föl a netre kapcsolt virtuális hangyabolyukat.
A három digitális generáció tagjai más-más irányból, más-más értékek alapján igyekeztek megközelíteni az Újvilágot, a legfontosabb alkotmányos küldetésük, a boldogság keresésében mégis rendre kudarcot vallottak az X-ektől a Z-kig egyaránt. Persze az is igaz, hogy az útkeresőknek sosem volt könnyű. A Földön eddig élt 107 milliárd emberből csupán 4 milliárd, azaz alig minden huszadik vett részt eddig ebben a nagy léptékű emberkísérletben, ami a Stanford Egyetemre beérkező két történelmi karakterrel vette kezdetét. Az ábécé pedig, mint a maják naptára, 2025-ben újraindul, hiszen már köztünk élnek az alfák, akik az iPadjükből időnként fölpillantva kérdezik némán az örök talányt: Vajon mi leszek, ha nagy leszek?

Olvasson tovább: