Kereső toggle

A miértre nincs válasz

Interjú Csapody Tamással a cservenkai tömeggyilkosságról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csapody Tamás jogász-szociológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének bioetika tanára közel egy évtizede tárja fel részletesen a bori kényszermunkatábor tragédiáját. Munkája során új, eddig még ismeretlen perspektívából világítja meg annak a hatezer magyar munkaszolgálatosnak a sorsát, akik a szerbiai hegyek között végeztek embertelen munkát. Csapody végső célja a bori munkaszolgálat történetének tudományos igényű, monografikus feldolgozása. A nemrégiben e-book formájában megjelent harmadik bori kötete – A cservenkai tömeggyilkosság – kapcsán kérdeztük a szerzőt.

A bori munkatáborról írt könyveiben a zsidó és a katonai szolgálatot megtagadó kisegyházak tagjai közül kikerült munkaszolgálatosok sorsát és az őket kísérő katonai keret történetét mutatja be. Mi adta a késztetést, hogy jogász-szociológusként elkezdje kutatni ezt a témát?

– Az erőszakmentesség, ezen belül a katonai szolgálatmegtagadás témaköre foglalkoztat évtizedek óta. A kisegyházakhoz tartozó és a katonai szolgálatot elutasító Jehova Tanúin, a reformadventistákon és a nazarénusokon keresztül jutottam el a bori munkaszolgálat történetének kutatásához. Látnom kellett azonban, hogy nemcsak az ő történetük nincs megírva, de a bori munkaszolgálatosok döntő többségét kitevő zsidó kényszermunkások története sincs megfelelően feldolgozva. Ettől kezdve már az egész érdekelt, és a teljes bori munkaszolgálat történetének megírásán dolgozom.

A cservenkai tömeggyilkosság címet viselő új könyvében egy, szinte elhallgatott, előre megtervezett háborús bűncselekményt tárt fel, amelyet szintén a bori munkaszolgálatosok ellen követtek el a Waffen-SS-alakulatok, a magyar katonai keret tudtával. Miért kellett elhagyniuk a munkaszolgálatosoknak Bort? Hol vette kezdetét az „erőltetett menet”?

– 1944. augusztus 23-án Románia kilépett a háborúból. Ez egy váratlan esemény volt, amelynek nagyon fontos következményei voltak a bori történésekre nézve is. A délkelet-szerbiai Bor közel fekszik Romániához és Bulgáriához. A bori nemesfémbányákban óriási háborús termelés folyt, a hegyekben vasutat építettek Belgrád felé. Románia kiugrásával hirtelen megváltozott a hadi helyzet, és a front nagyon gyorsan közeledett. Ezért Bort ki kellett üríteni, és a magyar munkaszolgálatosokat haza kellett hívni. Ez meg is történt, először a vasutat építő altáborok munkaszolgálatosait vonták vissza Borba. A visszaparancsolt háromezer ember között volt Radnóti Miklós is, a Heidenau altáborból. A budapesti magyar katonai vezetés két-háromhetes huzavona után döntött arról, hogy két lépcsőben indítják el a hatezer munkaszolgálatost. Az első csoport 1944. szeptember 17-én indult, ebbe került Radnóti is. Ők érkeztek meg október elején Cservenkára. A másik csoportot szeptember 29-én indították el, ám a hadi helyzet gyors változása miatt a partizánok a következő napon felszabadították őket. Ezzel szemben az első lépcsőben útnak indult menet mintegy háromezer-négyszáz tagjából végül körülbelül ötszáz fő maradt életben.

Az alultáplált, mentálisan és fizikálisan kimerült munkaszolgálatosok, lerongyolódott bakancsaikban vagy anélkül, éhezve, szomjazva, lassan vonszolják magukat Magyarország felé. Nem biztosítanak számukra élelmet és ivóvizet sem. Könyvéből tudjuk, hogy már útközben is bántalmazták őket az úgynevezett Deutsche Militz (D. M.)-alakulatok. Miért hagyta ezt a magyar keret?

– Pancsova után, ami már Bánátban van, a Temes és a Duna összefolyásánál, rendszeresen megjelentek a menet mellett a fekete ruhás helyi – vagyis többségében sváb – Deutsche Militz-alakulatok. Ők faluról falura kísérték a munkaszolgálatosokat, és mivel gyűlölték a zsidókat, rendszeresen gyilkolták őket. Ez történt Jabukánál is, amikor 133 munkaszolgálatos leszakadt a menetről: őket gyűjtötte össze és mészárolta le a helyi D. M. A magyar keretnek nyilvánvalóan nem lett volna szabad engednie mindezt, hiszen a munkaszolgálatosok magyar katonai parancsnokság alatt álltak. El kellett volna számolniuk minden emberrel. Hogy miért engedték, hogy a D. M. gátlástalanul gyilkoljon, annak számos oka lehetett. Egyrészt Bácska és Bánát német megszállás alatt állt, és a nem éppen határozott magyar keret tagjai között is jelen volt a zsidógyűlölet. Ezenkívül a keretlegényeken egyfajta elhagyatottság érzés vett erőt, hiszen róluk sem gondoskodtak, és hiába ígérte nekik a felsőbb vezetés, hogy hamarosan vonatra szállhatnak, ez nem történt meg. Márpedig ők is mielőbb haza akartak jutni. Ez persze nem menti fel őket, de megvilágítja a történtek hátterét.

A cservenkai tömeggyilkosságra csak a magyar keret hallgatólagos beleegyezésével kerülhetett sor. A Marányi Ede alezredes, bori katonai vezető antiszemita parancsain edződött keretlegények nem bántak éppen kesztyűs kézzel a munkaszolgálatosokkal az út során.

– A bori kényszermunka ideje alatt jelentősen változott a munkaszolgálatosokhoz való viszony. Az elején jobb volt, ám 1944. január környékén a magyar táborok élére Marányi Ede alezredes került, aki egy antiszemita, nacionalista és szadista katona volt. Az ő parancsnoksága idején durvultak el a keretlegények. A Bortól Cservenkáig és még tovább tartó erőltetett menetben, megfelelő ellátmány nélkül, pakkokkal leterhelve, húsz-harminc kilométer megtételére kötelezték a munkaszolgálatosokat. A keret holmiját is nekik kellett cipelniük. A fáradtság, a lábbeliproblémák, az ivóvíz- és élelmiszerhiány a végletekig kizsigerelte a munkaszolgálatosokat, akik ezért gyakran pocsolyából ittak, emberektől kunyeráltak élelmet, rávetették magukat a le nem tört kukoricára, cukorrépára, mindenre, amit meg tudtak enni. Ezt a keret rögtön szökési kísérletnek értelmezte és lőtt. Voltak gyilkosságok az út során, de Jabukáig, majd pedig Cservenkáig nem történt tömeggyilkosság.

Radnóti Miklós ott volt ebben a bizonyos első menetben, a szeme előtt történt mindaz, amiről beszéltünk. Második Razglednicáját Cservenkán írta 1944. október 6-án. „Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak/ s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.” A költő hogyan élte túl a cservenkai tömegmészárlást?

– A menet – körülbelül háromezer-kettőszáz fővel – 1944. október 5-én érkezett Cservenkára. A többségében evangélikus svábok által lakott község a Magyarországhoz visszacsatolt nyugat-bácskai területen fekszik. Löszben és agyagban gazdag vidék, ahol téglagyárak sora működött, ezek közül a cservenkai volt az egyik legnagyobb. 1944-ben két üzem is állt itt egymás mellett. A munkaszolgálatosok döntő többségét itt szállásolták el, bár ez kissé irodalmi kifejezés, valójában fogolytáborrá alakult a téglagyár. Radnóti Miklós már nem volt ott az október 7-én éjjel történt mészárláskor. Őt aznap reggel az egyik, körülbelül ötszáz fős csoporttal tovább indították nyugatra, Zombor felé. A csoporttal elérte Zombort, utána pedig Mohácsra kísérték. Tudjuk, hogy jó bakancsa volt, és mások mellett egy orvos is támogatta. Hihetetlen életerő, élni akarás munkált benne. A Bori munkaszolgálatosok című első könyvemben részletesen foglalkozom az ő történetével, viszont mindig hangsúlyozni kell, hogy a bori munkaszolgálat nem azonos Radnóti Miklós történetével. Tisztelem a költőt, de nem szabad elfeledkeznünk a többi hatezer bajtársáról, akikkel együtt szenvedett Borban és a visszavonulás során.

Mi történt 1944. október hetedikéről nyolcadikára virradó éjszakán? Miért öltek meg ezer embert? Pusztán szadizmusból vagy parancsot kaptak rá?

– A miértre nincs egzakt válasz, csupán olyan tényezőket tudunk említeni, amelyek befolyásolhatták a döntést. Napirenden volt a kiürítési parancs, hiszen közeledett a front, így a bácskai lakosságnak el kellett hagynia otthonát. A parancs éppen ezekben a tébolyult órákban ért Cservenkára. Úgy gondolom, hogy ez mindenképpen összefüggésben áll a téglagyárban lévő munkaszolgálatosok meggyilkolásával. Képzeljük el a bosszúvágyat, a gyűlöletet és a végső elkeseredést, ami a helyi, többségében német lakosságot és az itt állomásozó, visszavonulásra kényszerített katonákat fűthette: nem elég, hogy el kell hagyniuk szülőföldjüket, nem elég a vereség tudata, de még a magyar munkaszolgálatos zsidók is akadályozzák a menekülésüket. Zombor felé egyetlen út vezetett, és ezt elözönlötte a katonaság és a menekülő civil lakosság. A háromezer munkaszolgálatos egyébként rendkívül rossz állapotban volt mind mentálisan, mind fizikailag. Többségüknek alig maradt jártányi ereje, nemhogy bármilyen fizikai munkát tudott volna végezni a sok száz kilométerre lévő német gyárakban. A folyton szétszakadó menetet pedig katonailag is nehéz feladat lett volna egyben tartani, ez már Cservenka előtt sem sikerült. Ha lett volna egy egyértelmű magyar utasítás, hogy ezeket az embereket meg kell menteni, akkor erre lett volna mód, hiszen még jártak a vonatok nyugat és észak felé. Azt nem tudjuk, hogy a mészárlásra ki adott parancsot, csak azt, hogy október 8-án hajnali három-négy óráig zajlott: ekkor érkezett meg a lovasfutár, aki közölte, hogy abba kell hagyni. Az áldozatok száma körülbelül ezer főre tehető.

Ha nem volt parancs, akkor hogyan kezdődött az öldöklés?

– Erre nem tudunk válaszolni. A Cservenkán történtekkel kapcsolatban hivatalos magyar vizsgálat sosem indult. Néhány bori keretlegény népbírósági perében előkerült ugyan a cservenkai tömeggyilkosságban viselt felelősség kérdése, de ezek alapján nem tudunk képet alkotni a történtekről. Más forrásokból tudjuk, hogy a magyar keret nem vett részt a mészárlásban, de az ő felelősségük is megállapítható, hiszen engedtek a német kényszernek, és – október 6-án, a megérkezés másnapján – átadták a munkaszolgálatosokat a Waffen-SS helyi parancsnokságának. Ez nem könnyen és nem is az első szóra történt: egy német nyomozati akta szerint az átadás napján a magyar és a német katonák közötti fegyveres összetűzés esélye is fennállt Cservenkán. Erre azért nem került sor, mert Pataki Ferenc és Juhász Pál magyar menetparancsnokok végül átadták a munkaszolgálatosokat. Ha a szervezett tömeggyilkosságban nem is vettek részt a magyar keret tagjai, a munkaszolgálatosok kifosztásában már annál inkább. A vérengzés után a magyar keret néhány, név szerint ismert tagja pedig meggyilkolta és kifosztotta a kivégzőgödör környékén életben maradottakat.

A munkaszolgálatosok sejtették, mi vár rájuk?

– Pontosan érezték, hogy az addig átéltekhez képest is nagyobb veszélybe került az életük. A magyar keret eltűnt mellőlük, lőszereket pakoltak, és megmaradt értékeik átadására kényszerítették őket. Ez nem „hirtelen felindulásból” elkövetett, hanem tervszerű tömegmészárlás volt. Minden zsidó munkaszolgálatost le akartak mészárolni.

Olvasson tovább: