Kereső toggle

Magyar szabadságharcosok voltunk, nem terroristák

Elfeledett interjú Pongrátz Gergellyel, a Corvin köz 1956-os parancsnokával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azt, hogy 1956 októberében a különböző harcoló csoportoknál ki volt az akkor elismert forradalmi vezér, nehéz lenne megállapítani. Király Béla a nemzetőrség főparancsnoka volt, de hol volt az egységes nemzetőrség? Maléter Pál honvédelmi miniszterré avanzsált – igazi sereg nélkül, amelyet ráadásul a döntő időben magára hagyott. Voltak viszont egyéni vezérek, akik pár napon át egy-egy fegyveres pontot, csoportot irányítottak, igaz, ők is változtak. Ilyen vezető volt a Corvin köz egyik legendás parancsnoka, Pongrátz Gergely. Öt testvérével aktívan részt vettek a har- cokban, az ő szorgalmazásukra emelték vállukra Gergelyt a forradalmárok. A szabadságharc leverése után a testvérek a bitó elől menekülve emigráltak, és a rendszerváltásig nem is tértek haza.

Pongrátz Gergely 1990-ben lépett újra magyar földre, amikor a Ferihegyre érkező menetrend szerinti járatról a repülőtér betonjára lépett.

A gép délután landolt, az épületet megtöltötték a barátok, az érdeklődők, kórusban hangzott a „Gergely, Gergely”, de skandálták azt is, hogy „Bajusz”, utalva az egykori parancsnok „forradalmi” nevére. A sors úgy hozta, hogy a gépből mögötte lépett ki Habsburg Ottó, aki joggal hitte, hogy őt várja a nép, ezért a felső lépcsőfokon megállt, és elkezdett integetni. Hamar rájött azonban, hogy az ünneplés bizony nem neki szól, gyors léptekkel hagyta el a lépcsősort.

Amikor Pongrátz Gergely a vámtól kilépve a várakozók közé ért, a hangzavartól már alig lehetett valamit érteni, az ujjongás zokogással keveredett. Virágcsokrokat adtak át, illetve – mivel lehetetlen volt megközelíteni az ünnepeltet – dobtak felé. Pongrátz Gergely, a Corvin köz ’56-os parancsnoka hazatért. Hosszú percek teltek el, mire az autókonvoj elindulhatott a város felé. Gergelytől még aznap interjút kértem, amibe bele is egyezett. Elérhetőséget adott, amelyen pár napon belül felhívtam. A megadott időpontban találkoztunk, első kérése az volt, hogy tegeződve csináljuk a beszélgetést, hiszen a forradalomban, a szabadságharcban is tegeződtek a bajtársak. Úgy két óra elteltével függesztettük fel beszélgetésünket, abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. Gyakorta találkoztunk ugyan, de valahogy elmaradt a folytatás. Az akkor adott – sehol meg nem jelent – interjúra és fényképre egy véletlen folytán találtam rá, érdekes volt 25 év után újraolvasni.

Tulajdonképpen kicsoda Pongrátz Gergely? Beszélj az életedről!

– Forradalmár, szabadságharcos vagyok! Rózsa Sándor börtönének, sírhantjának városában, Szamosújváron, a román megszállás idején születtem. Elődeim Örményországból a török elől még a 14. században menekültek Erdélybe, ahol magyarokká váltak. Ennek bizonyítéka, hogy az aradi vértanúk között két örmény származású tábornok is volt, Kiss Ernő és Lázár Vilmos. Társuk, a szintén örmény Czetz János tábornok Argentínába menekült, ahol megalakította az argentin katonai akadémiát. Családomnak is volt áldozata 1849-ben, Haynau kivégeztette Novák Tivadar dédnagyapámat. Édesapám az első világháborúban tartalékos hadnagyként védte a hazát, több alkalommal kitüntették. A háborút követően, már a román megszállás alatt nősült, kilenc gyermekkel áldotta meg a Jóisten, én a hatodik voltam a sorban. A román megszállás alatt titokban járt össze barátaival, éltetve a magyar szellemi örökséget.

1940-ben, nyolcéves gyermekként éltem meg életem egyik feledhetetlen, meghatározó eseményét: visszajöttek a magyarok, nemzeti zászlóerdő fedte el a házakat, egymás nyakába borulva sírtak az emberek, asszonyok, férfiak egyaránt. A látvány, a magyarság összetartásának bizonyítéka 16 év múltán a Corvin közben is erőt adott.

Édesapámat a visszacsatolás után a város polgármesterévé nevezték ki. Nem sokáig élhette a civil életet, ismét katonaruhát öltött, négy idősebb testvéremmel egyetemben harcolt a bolsevizmus ellen. Simon bátyámat hatszori sebesülése után vitézzé avatták, ahogyan apámat is.

1944-ben érthetően menekülni kényszerültünk Erdélyből. Soroksáron találtunk menedéket. Keserves napokat éltünk át, hiszen a helységből a kommunisták sok családot elüldöztek, letartóztattak, mások menekülni kényszerültek. Mivel mi is menekültek voltunk, átérezték bajunkat, és az itt maradottak befogadtak. 1951 egyik éjjelén elvitték Ernő bátyámat, hónapokon át nem tudtunk róla semmit, jóval később engedték csak haza. A „bűne” tiltott határátlépés gyanúja volt.

Közben elvégeztem a szakközépiskolát, agronómus lettem. Valahogy nem sikerült egy munkahelyen sem megállapodnom, járt a szám, így politikai okból menesztettek. Húszévesen behívtak katonának a dombóvári tüzérekhez, majd onnan a mezőtúri „bokorugrókhoz”, a gyalogosokhoz kerültem, 1955-ben onnan szereltem le. A katonaságnál is „hullámzó” volt az éle-tem, lázongtam az igazságtalanság ellen, a kóter falát jól ismertem belülről.

Leszerelésem után Cegléden a városi tanács főállattenyésztőjének neveztek ki. Édesapám beteg volt, de nemzeti öntudata nem hagyta el, politikai magatartása miatt, az ágyánál ítélték el két évre, de nem ült, a Jóisten 1956. március 28-án magához szólította.

A forradalomba belekeveredtél vagy céltudatosan fogtál fegyvert?

– Ödön és Bandi bátyám otthon, Soroksáron dolgozott, amikor a rádióból, no meg a hazaérkezőktől megtudták az „események” beindulását. Azonnal útra keltek, a Sztálin-szobor ledöntésénél már ott voltak. Engem a Nógrád megyei hényelpusztai állami gazdaságban ért október 23-a. A párttitkár kötelezővé tette, hogy meghallgassuk Gerő beszédét. Utána többen beszélgettünk, éreztük, itt változás közeleg, amit boldogan vártunk. Azon az éjjelen nem aludtam! Másnap reggel bementem a szövetkezeti boltba, ahol rádió szólt. Hallottam a felszólításokat, a rövid sorozatokat. Tudtam, hogy forradalom van, ott a helyem, harcolnom kell.

A harcokba miként kapcsolódtál be?

– A vonat csak Gödöllőig vitt, onnan gyalog mentem Soroksárra. Késő éjjel volt, innen-onnan lövéseket hallottam. Éjjelre a testvéreim is hazatértek, sokáig beszélgettünk. Ödön már harci tapasztalattal rendelkezett, szagolt puskaport, amikor a Móricz Zsigmond körtéren megjelentek az oroszok. Akkor éjjel hallottam először a Corvin köz és a Kilián laktanya nevét, hogy ott valóban nagy fegyveres küzdelem folyik. 25-én hajnalban gyalog indultunk testvéreimmel, Ödönnel és Bandival a városba. Nekik volt fegyverük, nekem nem, megtiszteltetésnek vettem, ha néha átadták. Elértünk a Corvin közbe, lőállást vettünk fel. Dél körül több harckocsi érkezett, mögöttük egy nyitott páncélkocsi, a tankokat elengedtük, a páncélkocsi palackot és tüzet kapott. Akkor lőttem először emberre, ez volt a tűzkeresztségem. Fájó szívvel tettem, de bennem élt, hogy mit tettek az oroszok velünk. Aztán jött az orosz gyalogság, beengedtük őket, majd össztűz: én is kilőttem a tárat. A harcok közötti szünetek azonban nehezen teltek, újra végigéltem a támadást, és azt, hogy embert öltem. Arra gondoltam, hogy annak az orosznak is van anyja, esetleg gyereke. Egy újabb támadás során halálos találatot kapott mellettem az egyik bajtársam, még a nevét sem tudtam, csak azt, hogy előtte segített tárazni. Lelkiismeretem helyreállt: ha nem én lövöm le őket, akkor ők lőnek le engem.

Harckocsik tűntek fel, éktelenül tüzeltek, bajtársaim dobótávolságra engedték őket, majd repült a palack. Nyílt a toronytető, előmászott egy ember, tüzeltem, leesett, még láttam, hogy mozog a keze, próbálta felemelni a fejét, majd lehanyatlott. Ruhája, teste tovább égett.

A harc szünetében lassan megismertem a környéket, például a Práter utcai iskolát, ahol 400 főre főztek, és ahol a forradalmárok pihentek. Ide hozták a vidékről ajándékba küldött élelmiszereket. A harcok szünetében ismertem meg Falábú Jancsit, aki Ágyús Gyurkával az ellenségtől zsákmányolt lövegnél szorgoskodott. Rövid időn belül bajtársi barátságok születtek. A sebesülteket Fehérsapka, Doki és Pufi kezelte, Jutka pedig mindenkinek igyekezett segíteni. Egységben voltunk. Sorra jöttek a támadások, sorra vertük vissza azokat.

Több oroszt elfogtunk, de nem bántottuk őket. A honvédelmi minisztérium, látva töretlen ellenállásunkat, tárgyalni akart velünk. A csapataival ellenünk küldött Márton ezredes nem támadott meg bennünket, inkább átállt, hallgatott magyar lelkére.

Az elkövetkező napokban előtérbe került a politika, alakultak a pártok, bennünket is meg akartak nyerni maguknak. Azok, akik addig valahol meghúzták magukat, hősként mutatkoztak.

Hogyan emlékszel vissza a „végzetes napra”?

– Hajnali négykor ébresztettek, hogy a ruszkik belövik a környéket. Falábú Jancsi a kezeim között halt hősi halált. Jött a szovjet gyalogság, a nap végéig 52 bajtársam adta életét a hazáért, huszonhárom súlyos sebesültet vittek a kórházba. Nem tudom, mi lett velük. Több foglyot ejtettünk, volt, aki golyót szánt nekik, de elengedtük őket. A szovjeteknek megengedtük azt is, hogy elvigyék a halottjaikat: négy teherautó telt meg tetemekkel. Nem rablók, terroristák, hanem magyar szabadságharcosok voltunk.

November 9-éig kitartottunk. Akkor elfogtunk egy szovjet tisztet, aki közölte, hogy 10-én hajnalban szétlövik a Corvin környékét is. Eldöntöttük, hogy elvonulunk, hiszen nincs remény, a Kilián is feladta már magát 4-én. Összeszedtük az iratokat, leöntöttük benzinnel és meggyújtottuk, majd hajnali háromkor megkezdtük a kivonulást.

Hogyan alakult a sorsod ezt követően?

– Menekültünk, először a Rákóczi tér egyik házában húztuk meg magunkat, majd elindultunk Nyugat felé. Nehéz szívvel léptem át a magyar határt, elindulva az ismeretlen felé. Bejártam Európát, hiszen a forradalom érdekében tevékenykedtem. Sokáig éltem Spanyolországban, ahol az a hír járta, hogy Franco tábornok két repülőgépnyi páncéltörő fegyvert szeretett volna küldeni, de nem volt olyan gépe, amely a Madrid–Budapest távolságot egyben meg tudta volna tenni. Nem segített az USA sem, akkor mi már nem számítottunk, ott volt Egyiptom.

A tengerentúlon hogyan éltél?

– Amerikában nem találtam igazi otthonra, de életem egyik újrakezdési szakasza lett. 1983 tavaszán belevágtam egy sertésfarm létrehozásába, kölcsönből 25 évre béreltem egy tanyát. 100 ezer dollárt vettem fel 10,5 százalék kamattal. Először 50 kocám volt, az állomány végül 300-ra gyarapodott. Sokat dolgoztam, mexikói munkásokat vettem fel, amit lehetett, magunk csináltunk. Jól ment a vállalkozás. Mégis, amikor a kommunisták végre megbuktak, mint a harcimén a kürtszóra, azonnal elindultam haza.

Mit vársz a magyar változásokról?

– 1956 októberében megmozdult az ország, bízom benne, most is úgy lesz. A cél a szabad, becsületes Magyarország építése, ebben nekünk, szabadságharcosoknak nagy szerepünk lesz, hiszen mi bizonyítottunk, életünket is áldozva. Erre köteleznek kivégzett, hősi halált halt bajtársaink is.

Szerinted miről beszélünk majd tíz év múlva?

– Fejlődött az ország, elégedett a nép, összetartanak a szabadságharcosok, a forradalmárok. Pesten megépült az ’56-os múzeum, jó filmek, könyvek éltetik a szent magyar forradalom szellemét. Ismertté váltak a három évtizednyi kádári kommunista hazugságok, felelősségre vonják a bűnösöket.

***

Pongrátz Gergely 2005. május 18-án Kiskunmajsán, az általa alapított múzeum és továbbképző központ területén elhunyt. Temetésének szertartását Budapestről indították, a bazilikában ravatalozták fel, majd holttesttét átvitték a Corvin közbe, hogy onnan Kiskunmajsára, a múzeum területén emelt kápolnában helyezzék végső nyughelyére.

Olvasson tovább: