Pongrátz Gergely 1990-ben lépett újra magyar földre, amikor a Ferihegyre érkező menetrend szerinti járatról a repülőtér betonjára lépett.
A gép délután landolt, az épületet megtöltötték a barátok, az érdeklődők, kórusban hangzott a „Gergely, Gergely”, de skandálták azt is, hogy „Bajusz”, utalva az egykori parancsnok „forradalmi” nevére. A sors úgy hozta, hogy a gépből mögötte lépett ki Habsburg Ottó, aki joggal hitte, hogy őt várja a nép, ezért a felső lépcsőfokon megállt, és elkezdett integetni. Hamar rájött azonban, hogy az ünneplés bizony nem neki szól, gyors léptekkel hagyta el a lépcsősort.
Amikor Pongrátz Gergely a vámtól kilépve a várakozók közé ért, a hangzavartól már alig lehetett valamit érteni, az ujjongás zokogással keveredett. Virágcsokrokat adtak át, illetve – mivel lehetetlen volt megközelíteni az ünnepeltet – dobtak felé. Pongrátz Gergely, a Corvin köz ’56-os parancsnoka hazatért. Hosszú percek teltek el, mire az autókonvoj elindulhatott a város felé. Gergelytől még aznap interjút kértem, amibe bele is egyezett. Elérhetőséget adott, amelyen pár napon belül felhívtam. A megadott időpontban találkoztunk, első kérése az volt, hogy tegeződve csináljuk a beszélgetést, hiszen a forradalomban, a szabadságharcban is tegeződtek a bajtársak. Úgy két óra elteltével függesztettük fel beszélgetésünket, abban maradtunk, hogy majd folytatjuk. Gyakorta találkoztunk ugyan, de valahogy elmaradt a folytatás. Az akkor adott – sehol meg nem jelent – interjúra és fényképre egy véletlen folytán találtam rá, érdekes volt 25 év után újraolvasni.
2015. 10. 22. (XIX/43)
