Kereső toggle

Kóser hungarikumok

Egyedülálló tárlat a Néprajzi Múzeumban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pick szalámi, herendi porcelán, makói vöröshagyma, Zwack gyomorkeserű, tokaji aszú, Kotányi fűszerkeverék vagy éppen a néprajzi kategóriába tartozó matyó hímzés – mind megannyi hungarikum, amelyek megteremtését, elterjesztését nagyrészt a második világháború előtt élő zsidó honfitársainknak köszönhetjük. Nélkülük nem jöttek volna létre, vagy pedig nem váltak volna ismertté ezek a magyarság védjegyévé vált termékek. A Néprajzi Múzeum Kő kövön című tárlatán még október 18-áig megtekinthetjük azokat a tárgyakat, amelyek a magyar vidéki zsidóság vészkorszak előtti életét dokumentálják.

A Néprajzi Múzeum időszaki kiállítása egyedülálló módon és első alkalommal mutatja be azokat a gyűjteményébe tartozó tárgyakat, amelyeket a 20. század elején a múzeum által megbízott kereskedők vagy később a zsidóság iránt érdeklődő kutatók gyűjtöttek össze. „A kiállítás célja, hogy a rendelkezésünkre álló tárgyak segítségével rekonstruálni tudjuk a második világháború előtt élő zsidóság életét a teljesség igénye nélkül” – mondta lapunknak Szarvas Zsuzsa, a kiállítás egyik kurátora. Az egy-egy, sokszor emblematikus tárgy köré csoportosuló konkrét történetek mozaikszerűen idézik fel az adott vidéki központ pezsgő életét.

Zsidó élet anno

A magyarországi zsidók jelentős része a 18. század végétől kezdve érkezett hazánkba. A különböző mesterségek meghonosítása és a kereskedelem révén megújulást vittek a falvakba és a városokba egyaránt. Bonyhádon például – ahol az első letelepült pipa-készítőket követve megjelentek a szűcsök, tímárok, üvegesek, cipészek, szabók, könyvkötők, aranyművesek, pékek, cipészek, majd nagyobb vállalkozások (gyárak) – az ország egyik legnépesebb zsidó közössége jött létre. A 19. században a zsidó lakosság létszá-ma már a település protestáns és katolikus lakóinak számát is meghaladta. Az 1867-es kiegyezés országosan is biztosította a teljes egyenjogúságot számukra, felszabadítva a zsidókban lévő kreativitást, alkotókészséget – tudjuk meg a kiállítás anyagából. (Eszünkbe juthat Pick Márk, aki két évvel később, 1869-ben alapította meg szegedi szalámigyá-rát, amely legidősebb fia, Jenő munkásságának köszönhetően később világmárkává nőtte ki magát.)

Tevékenységükkel betöltötték a kereskedelemben meglévő űrt – olvasható –, hiszen leggyakrabban ők juttatták el a vidék mezőgazdaságának terményeit a Monarchia távoli részeiben élő fogyasztókhoz, és ellátták iparcikkekkel, árukkal a falusi lakosságot. A 20. század elején a magyarországi falvaknak már szinte mindegyikében legalább egy zsidó család élt, s legtöbbször az övék volt a falusi kocsma, valamint a családi vállalkozásban működtetett vegyesbolt (szatócsbolt). A falusi élet jellegzetességeihez tartoztak azonban a házaló zsidók – a handlék – is, akik felvásárolták a háztartásokban már használhatatlannak ítélt ócskaságokat (bőrt, csontot, tollat, ócska ruhákat), míg a nagykereskedők inkább a városokban telepedtek le. Az értékesítések kapcsán a falusi közösségekben elterjedt a hitelezés, amely bizonyos kockázatokkal és feszültségekkel járt ugyan, mégis működőképesebbé tette a vidék gazdaságát. Tevékenységük olyannyira jellemző tényezővé vált, hogy már a 19. századi köznyelv szerint az emberek nem a „boltba” mentek vásárolni, hanem a „zsidóhoz”.

A zsidó vallási és közösségi élet intézményei általában a zsinagóga, a gyülekezés háza köré épültek, mint például a rituális fürdő, kóser mészárszék, iskola, iparos műhelyek és más, tevékenységükhöz köthető intézmények köré épült. A polgárosodó zsidóság a város központjában vagy egyes részein, zárt tömbben lakott, Makón például létezett Kis zsidó utca, valamint Nagy zsidó utca. A zsinagógában mint nyílt közösségi térben naponta többször is összejöttek a férfiak, a templomszolga – a samesz – pedig fakalapácsával, a sulklopferrel kopogtatva a vallásos hívők kapuján figyelmeztetett az imák kezdetére. A szerep és az eszköz olyan mértékben fogalommá vált a zsidók számára, hogy sokan már a templomszolgát is sulklopfernek nevezték.

A nemzet büszkeségei

A kiállítás első termében egy fotón megpillanthatjuk Klein Arankát matyó népviseletben. De hogyan is került egy zsidó hölgyre a magyar nemzeti identitást jelképező ruházat? Úgy, hogy a matyó divat elterjesztésében, polgári – sőt, nemzetközi – rangra emelésében jelentős szerepe volt a zsidóságnak. Nemcsak ismertté tették a matyó rózsákkal hímzett terítőket, ruhákat, hanem nehezebb időkben is beszerezték a szükséges alapanyagokat, és műhelyeket hoztak létre. Itt télen is munkát biztosítottak a szegény sorsú, úgynevezett summás (idénymunkás) lányoknak. Szép példája ez a katolikus identitású matyók és a zsidó kereskedők gyümölcsöző együttműködésének. Balázs Ferenc, a mezőkövesdi nyomda és könyvkereskedés zsidó alapítója is sokat tett a matyó divat képeslapokon, kiadványokon történő megismertetéséért. Lányáról, Balázs Sáriról pedig a mezőkövesdi Weiszbach Rilly műtermében készült az a méteres nagyságban kinagyított, őt matyó népviseletben ábrázoló fotó, amelyet a kiállításon megtekinthetünk. Az egyik plakátjáról még a nyomda telefonszámát is megismerhetjük: „ 7 ”. Sajnos sem a nyomdász, sem 16 éves lánya nem élte túl a deportálást.

Makón a hagymakereskedelmet 80-90 százalékban zsidók irányították. Először a Monarchián belüli, az első világháborút követően pedig már nemzetközi piacokra is eljuttatták a makói hagymát. A kereskedők egy része maga is kivette a részét a hagyma termesztéséből, ami a helyi hagyományok szerint speciális eljárással történt. Perlmutter Ábrahám hagyma- és zöldségkereskedő megrendelőlapja, mint a tárlaton megtekinthető, magyar és német nyelven is kitölthető, Freiszik és Leibnik pedig – ha valaki eddig nem tudta volna – vöröshagymával, dughagymával, tormával és magvakkal is kereskedtek az 1920-as években.

A tokaji bor története egészen a 17. századig nyúlik vissza, kereskedelme szinte teljesen a zsidó közösségek kezében összpontosult. Mint ismeretes, a 18. században a minősége már olyan rangot vívott ki magának, hogy XIV. Lajos „a borok királya, a királyok bora” elnevezéssel illette. Kölcsey Ferenc mint a magyarok egyik nemzeti kincsét himnuszunkban is megemlíti („Tokaj szőlővesszein /Nektárt csepegtettél.”)

Strájmli és kipa

A kiállítás egy másik szegmensében megismerkedhetünk a fejfedők történetével. A kipa a legelterjedtebb férfi viselet, jelentése: kupola, égbolt. Nem a tórai rendelkezés, hanem a történelmi tradíció terméke. Az ókori Rómában rabszolgáknak nem volt szabad befedni a fejüket, a fejfedő viselete így vált a szabadság jelképévé, amely azonban vallási tartalmat is kapott: zsidó férfi a Mindenható iránti tiszteletből is befedi a fejét. A középkorban már a Tóra olvasásához is kötelező volt a viseletük, az ortodox zsidók pedig még a prémes sapkájuk, a strájmli alatt is kipát hordanak, nehogy a szőrmesapka levételekor befedetlenné váljon a fejük – olvasható az ismertető szövegben.

A strájmli maga a középkorra, mégpedig a katolikus egyház rendeleteire vezethető vissza: az európai zsidók számára előírták, hogy megkülönböztető jegy gyanánt egy prémes állat farkát viseljék a kalapjukon. A zsidók azonban túlteljesítették az előírást, és vallási tartalommal megtöltve 13 darab prémes farokkal vették körbe kalapjukat. Lengyelországból kiindulva így vált a strájmli (a kaftánnal karöltve) a haszidok jellegzetes ruhadarabjává, egyben az elkülönülés tudatosan vállalt szimbólumává. Az asszimiláció és polgárosodás hatására természetesen az öltözködési szokások az idők folyamán változtak, s ma már nem mindenki visel kipát a hétköznapok során.

A kiállítás foglalkozik a zsidó ünnepekkel, bemutatja a sabbat családi eseményeit és a vallási élet egyéb tárgyait, relikviáit is. A zsidó-magyar együttélés és kölcsönhatás szempontjából érdekes tárgy a héber betűkkel kirakott mézeskalács-készítő vagy éppen a zsidó otthonokban falra kiakasztott házi áldás is.

A kiállítás utolsó termét diákok alakították ki saját, a zsidóságra emlékeztető tárgyaikból. A kurátorok (Szarvas Zsuzsa, Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedlmayr Krisztina) személyesen kiállított tárgyai is itt kaptak helyet. Ez a terem lehetőséget ad az interaktív kommunikációra, a témával kapcsolatos foglalkozások megtartására – mondta lapunknak Szarvas Zsuzsa.

Noha a tárlat nem a holokausztot helyezi középpontba, a zsidóság története mégsem választható el ettől. Bonyhádról például 1140 zsidót deportáltak a náci megszállás után, ebből mindössze 172 ember érkezett vissza. Vállalkozásaikat az állam sajátította ki, s legtöbbjük Izraelbe vagy az Egyesült Államokba vándorolt tovább. Bonyhádon ma már nincsen meg a „minjen”, azaz minimum 10 vallásos zsidó ahhoz, hogy imaközösséget tudjanak létrehozni.

Újra eszünkbe juthat Pick Jenő története, aki sikeresen túlélte a vérzivataros időket, azonban az ő története sem szívderítő. Gyárát 1948-ban államosították, őt pedig egy időre bebörtönözték -, és még családi nevének használatától is eltiltották.

 

Hungarikum

„A magyar nemzeti értékek (a továbbiakban: nemzeti értékek) és azokon belül a hungarikumok megőrzendő és egyedülálló értékek. Az összetartozás, az egység és a nemzeti tudat erősítése érdekében nemzetünk értékeit össze kell gyűjteni, dokumentálni, az értékvédelem alapjául szolgáló dokumentációt a szigorú nyilvántartás és kutathatóság szabályai szerint meg kell őrizni, az értékeket pedig ápolni, védelmezni és támogatni kell.
Örökségünket, a magyar kultúra évezredes értékeit, a magyarság szellemi és anyagi alkotásait, ember alkotta és természet adta értékeit átfogó értéktárban kell összesíteni. A nemzeti értékeink védelme hozzájárul a nemzeti azonosságtudat kialakulásához és megszilárdításához. Nemzeti értékeink széles körű hazai és külföldi bemutatása, megismertetése, nyelvi, szellemi, kulturális, gazdasági teljesítményünk, természeti és épített értékeink elismertetése, valamint az országmárka erősítése egyaránt kiemelkedő jelentőségű.” (hungarikum.hu)

Olvasson tovább: