Kereső toggle

Budapest Angyala

Gyermekei meséltek a zsidómentő Ángel Sanz Brizről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

5200 magyar zsidó megmentését tartotta élete legnagyobb emberi és szakmai teljesítményének Ángel Sanz Briz (1910–1980) – bár soha nem várt érte elismerést. Spanyolország magyarországi ügyvivőjeként 1944-ben ezrével állított ki menleveleket, és saját pénzéből bérelt védett házakat az üldözöttek számára. A Budapesti Angyal néven emlegetett diplomatáról – aki embermentő tevékenységéért megkapta az izraeli Yad Vasem Intézettől a Világ Igaza kitüntetést – múlt héten utcát neveztek el Budapesten, és felavatták az emléktábláját is. Ez alkalomból érkezett hazánkba fia és lánya, Juan Carlos és Ángela Sanz Briz, akik egy beszélgetésre a Hetekbe és a Hit Rádióba is ellátogattak.

Először járnak Budapesten?

Ángela Sanz Briz: – Többször jártunk már itt, legutóbb 1994-ben, amikor a családunk mind a 47 tagja eljött, mert Göncz Árpád köztársasági elnök úr posztumusz kitüntetést, a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjét adta át az édesanyánknak. Most 35-en jöttünk el.

Hányan vannak testvérek?

Á.: – Öten, és mindenki máshol született, hiszen édesapánk számos országban dolgozott. Tehát tipikus diplomata család a mienk, de nekünk ez nem jelentett problémát, mert egyre könnyebben alkalmazkodtunk az új országokhoz, és a nyelvtanulás is jól ment. A legidősebb testvérünk itt született Magyarországon.

Édesapjuk miért választotta a diplomata pályát?

Juan Carlos Sanz Briz: – Kezdettől nagyon érdekelte a politika, szeretett utazni, és az volt az álma, hogy a hazáját nemzetközi szinten képviselje. A harmincas években, még a második köztársaság idején kezdte el diplomáciai karrierjét, amit Franco diktatúrája idején, majd 1975 után is folytatott, miután Spanyolország alkotmányos monarchia lett. Magyarország volt az első komoly megbízatása, ahová 1942-ben ügyvivőként érkezett az édesanyánkkal.

Hogyan beszélt önöknek a második világháború idején végzett tevékenységéről?

J. C.: – Édesapám úgy tartotta, hogy budapesti tevékenysége volt szakmailag és erkölcsileg is a legfontosabb dolog, amit életében tett. Soha nem hivalkodott vele, csak akkor beszélt róla, ha kérdezték. Nagyon sokáig csak a megmentettek ismerték a nevét.

Ő hogyan látta Magyarországot a negyvenes években?

Á.: – Amikor 1942-ben Magyarországra jöttek, ez egy csodálatos hely volt, gyönyörű házuk volt, és megszületett az első lányuk. Akkor kezdődtek a problémák, amikor 1944 márciusában Németország megszállta Magyarországot. Amikor apánk megtudta, hogy a zsidó lakossággal kapcsolatban mi készül, elhatározta, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy megmentsen minél több embert. Négy munkatársával rövid idő, mindössze fél év alatt heroikus munkát végeztek, mialatt Eichmann a végső megoldáson dolgozott, hogy minél több embert minél rövidebb idő alatt elpusztítson.

Honnan lehetett akkor tudni, hogy mi készül?

J. C.: – Lehetett látni azokból az intézkedésekből, amiket akkor már meghoztak: megfosztották a zsidókat a házaiktól, aztán a munkájuktól, majd gettókba gyűjtötték őket, és elkezdődött a deportálásuk. Az is hamar ismertté vált, hogy az embereket Budapesten az utcákon gyilkolják, és a Dunába lövik őket. Szökött foglyok beszámoltak a haláltáborokról is. Mindezek alapján édesapánk júniusban tájékoztatta Francót a kialakult helyzetről, és instrukciókat kért a teendőkről.

Franco hogyan reagált a hírre?

J. C.: – Hivatalosan nem foglalt állást. Ez egy nagyon komplikált helyzet volt, mert korábban Hitler segített neki megnyerni a polgárháborút, viszont Franco látta, hogy Hitler el fogja veszíteni a háborút, ezért semleges ország lévén a szövetségesekhez akart közeledni. Édesapánk úgy értelmezte ezt a csöndet, hogy nem tiltották meg neki, hogy tegyen valamit az üldözöttekért.

Á.: – Akkor már egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, de mégis nagyüzemben folyt a gyilkolás. Egyik testvéremmel nemrég jártunk Birkenauban, ott volt a legmodernebb megsemmisítő tábor, ahol ötezer embert végeztek ki naponta, akiknek többségét a háború vége felé a magyarok adták.

Mennyire volt kockázatos vállalkozás az embermentés?

 Á.: – Apánk bizonyos mértékig legálisan tette, amit tett, hiszen sikerült elérnie, hogy a magyar hatóságok engedélyt adjanak neki kétszáz útlevél kiállítására. Ehhez egy olyan spanyol törvényre hivatkozott, amely szerint a spanyol hatóságok útlevelet adhattak ki szefárd, azaz ibériai származású zsidóknak, jóllehet addigra már ez a törvény hatályon kívül volt helyezve.

J. C.: – Magyarországon nagyon kevés szefárd zsidó volt, tehát főleg az askenázi származású zsidóknak kellett segíteni. A kétszáz útlevelet ő kétezernyolcszázra növelte úgy, hogy sohasem lépte túl a papírokon a 200-as sorszámot, de betűrenddel kiegészítve – 1/A, 1/B stb. – megsokszorozta a kiállított dokumentumok számát. Ráadásul az okmányokat nem egyének, hanem családok számára állították ki, így végül több mint ötezer embert tudtak megmenteni. Azokban a hónapokban naponta százával álltak sorban a segítséget kérő emberek a spanyol nagykövetség előtt.

Hogyan szervezték meg mindezt úgy, hogy végül mindenki megmaradt az oltalmazott emberek közül?

J. C.: – Önmagában a menlevél nem volt elég, hiszen egy náci bármikor eltéphette ezt a dokumentumot, és védtelen maradt az ember. Ezért az volt a cél, hogy olyan házakban lehessen elszállásolni az embereket, ahonnét nem tudják a hatóságok elhurcolni őket. Amikor a spanyol követség épülete a pincétől a padlásig, sőt az udvaron kifeszített ponyva alatt is megtelt menekültekkel, akkor apámék kibéreltek más épületeket, ahol elszállásolhatták, illetve élelemmel, gyógyszerrel elláthatták őket. Mindenhol kitűzték a spanyol zászlót, sőt egy feliratot is kitettek, hogy a spanyol képviselethez tartozik az épület. Mindehhez a spanyol kormány nem sokban tudott hozzájárulni, ezért édesapám jórészt a saját vagyonából finanszírozta az embermentést, aminek a lebonyolításában két magyar zsidó munkatársa felbecsülhetetlen segítséget jelentett.

Egy idő után már mindenkit vittek, a védett házak lakóit és a keresztény hitre áttérteket is. Édesapjuk hogyan tudta ezt megakadályozni?

J. C.: – A spanyol zászló egy kivételesen tiszteletben tartott fennhatóságot jelképezett, mivel Spanyolország a köztudatban még Hitler szövetségesének számított. Volt olyan, hogy a Vöröskereszt megkérte édesapánkat, hogy tegyék ki egy bizonyos házra a spanyol zászlót, hogy megerősítsék a védelmét. Ezenkívül minden védett házban volt egy portás is, aki azzal volt megbízva, hogy ha látja, hogy valakit a hatóságok elvisznek a házból, azonnal értesítse a spanyol nagykövetséget, hogy vissza tudják vinni az illetőt. Nem egyszer hoztak így vissza embereket.

Az soha nem tűnt fel senkinek, hogy kétszáz egyéni útlevél helyett több mint ezernyolcszáz dokumentumot állítottak ki, ráadásul egész családok számára?

Á.: – Papíron soha nem lépték át a 200-as számot. A háború vége felé közeledve egyre nagyobb káosz uralkodott, amiben nem tűnt fel a csalás. Nem beszélve arról, hogy szerencsére akkor még nem volt olyan fejlett a kommunikáció, mint ma, amikor az azonosítás már percek alatt elvégezhető.

Önök szerint mi indította az édesapjukat arra, hogy embereken segítsen?

J. C.: – Ez nem függött politikai vagy vallási meggyőződéstől, nem motiválta bármilyen haszonszerzés, egyszerűen csak azt tette, amit a lelkiismerete diktált. Annak ellenére is, hogy ezzel kockáztatta a karrierjét, nem egyszer az életét is. Édesapánk 33 éves, tehát fiatal, karakteres és okos személyiség volt, aki jól tudott bánni a helyzetekkel és az emberekkel. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy mindezt véghez tudja vinni.

1944 végén miért hagyta el az országot?

J. C.: – Amikor a nem éppen kommunistabarát spanyol kormány megtudta, hogy a szovjet csapatok el fogják foglalni Budapestet, szigorú parancsba adta a diplomatáknak, hogy hagyják el Magyarországot, nehogy a szovjetek kezébe kerüljenek. Előtte minden dokumentációt a svéd követségre kellett átvinniük, amely továbbra is működött, ezért kerülhetett Wallenberg svéd diplomata szovjet fogságba, azután eltűnt, és megölték. Apám távozása után 3-4 hétig az egyik munkatársa, Giorgo Perlasca helyettesítette őt, aki megakadályozta a védett házak kiürítését mindaddig, amíg meg nem érkeztek a szovjetek, és fel nem szabadították a gettókat is.

A megmentett zsidók további sorsáról tudnak valamit?

Á.: – Többségük Magyarországon maradt, de sokan emigráltak, többen közülük Spanyolországba.

1966-ban a Yad Vasem Intézet ki akarta tüntetni édesapjukat a Világ Igaza címmel, ő miként fogadta ezt?

J. C.: – Valóban megkeresték őt az izraeli kormány képviselői azzal a céllal, hogy neki adományozzák a kitüntetést, mire ő engedélyt kért a spanyol hatóságoktól arra, hogy ezt elfogadhassa. Ezt megtagadták tőle, mivel Spanyolországot akkoriban nagyon szoros szálak fűzték az arab országokhoz, és nem akartak emiatt problémát az arabokkal. Spanyolország hozzáállása később megváltozott, és amikor a ’90-es évek elején felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, hivatalosan, de már posztumusz odaítélték apámnak a címet.

Wallenberg a saját családján belül eléggé kirítt a hozzáállásával. Önöknél volt korábban példa ilyen hősiességre?

J. C.: – Nem tudunk róla különösebben. A legtöbb Világ Igaza abszolút hétköznapi ember volt, aki korábban semmivel sem tűnt ki. Hőssé úgy válik az ember, hogy egy különleges helyzetben egy belső kényszer hatására cselekszik. Apánk a mi családunkban óriási, több generáció életét meghatározó példaképet jelent.

Á.: – Azért adja Isten, hogy többé ne kelljen ilyen helyzetbe kerülni.

Hazánknak most nincs túl jó ázsiója a világban, Önök miként látnak bennünket?

J. C.: – Nehéz ezt megítélni, de higgye el, sok országban megértik Magyarország politikáját a menekültekkel kapcsolatban. Spanyolországban nagyon jó benyomás van Magyarországról, ott közel sem egyoldalúan beszélnek önökről. Érthető ugyanis az a logika, amit a magyar kormány követ, hogy ne jöjjenek Európába ennyien, mert nincsenek meg az eszközeink, lehetőségünk arra, hogy eltartsunk, befogadjunk egy ekkora tömeget.

Á.: – Tudja, mi, spanyolok régóta megtapasztaltuk már, több ízben is, hogy milyen az, amikor csak jönnek, jönnek, jönnek a bevándorlók végeláthatatlan tömegei az országba, de Európa többi része még nem ismeri ezt a helyzetet.

 

Tisztelet a hősnek

A Budapest Angyalaként is ismert diplomata tiszteletére szeptember elején kiállítást rendezett Budapesten a Spanyol Királyság Nagykövetsége és a Cervantes Intézet, múlt héten pedig róla nevezték el az óbudai Jégtörő utcát, és emléktáblát avattak a spanyol nagykövet és vezető hazai politikusok részvételével. Spanyolországban ma óriási tisztelet övezi Ángel Sanz Briz tevékenységét, a spanyol televízió 2010-ben játékfilmet készített az életéről Budapest angyala címmel, és idén mutatták be hazájában az Ángel Sanz Briz válaszútja című dokumentumfilmet is.

Olvasson tovább: