Kereső toggle

Egy globális arab háború küszöbén

Helyszíni riport a pesmergák táborából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A március végén, az egyiptomi Sharm el-Sheikben tartott csúcstalálkozón Szaúd-Arábia és Egyiptom bejelentette, hogy közös arab, szunnita hadsereget hoznak létre, melynek célja a terrorizmus elleni harc. Ennek jegyében bombázzák többek között az Irán által támogatott huthi lázadókat Jemenben. Nagyon úgy tűnik, hogy síita-szunnita vallásháború készülődik.

Van egy cigid? – kérdezi egy kurd pesmerga harcos Kirkuk mellett. A földön ülünk a többi pesmergával együtt. Dél van, taktikai mellényeink – melyek kibírják a 7.62-es lövedéket – izzadtságban úsznak, mégis viseljük őket, mert a front puskalövésnyire sincs. Bármikor indulhatunk a kurd előretolt helyőrséghez, mely beékelve fekszik az Iszlám Állam nevű halálszekta által ellenőrzött szunnita falvak között.
Van – felelem, előveszem a zubbonyom zsebéből, és felé kínálom. Kivesz egy szálat, meggyújtja, majd hátradől a falnak.
Spász – köszöni meg kurdul.
Egy darabig csendben hallgatunk, figyeljük, hogyan hajtanak be a PKM géppuskákkal megerősített bejárati kapun a házilag páncélozott platós kocsik.
Dzsájsz Ás Sábi – mutatja az ujjával egy emberekkel tömött beérkező platós kocsira, majd kiköp a földre. A síita önkéntes milíciák, az „Önkéntes hadsereg” kényszerű szövetségesei a kurdoknak az Iszlám Állam elleni háborúban. Tikrit ostroma során pedig már letették a névjegyüket, hogy mire is lehet számítani tőlük. Felkoncolt, meglincselt szunnita vallású muszlimok jelölik, merre járnak. Nem véletlenül harcoltak az utolsó emberig Tikrit egyébként szintén gyakorló elmebeteg iszlám államos védői. Tudták, hogy nincs számukra kegyelem.
Az Irán által támogatott síita halálbrigádokról már most brutális történetek keringenek. A legtöbben, akik nyilatkoztak a Hetek munkatársának, például úgy festették le őket, hogy pont olyanok, mint a Dáis (az Iszlám Állam arab rövidítése – a szerk.), csak negatív előjellel.

Ténykedésük miatt nem lázadnak fel a szunnita városok Nyugat-Irakban, félve a síita megtorlástól és a minden jel szerint közelgő terrorhullámtól. A fogat fogért elv uralkodik ezen a vidéken.

A jó hír, hogy a nekem nyilatkozó Mala Bakhtier vezérkari főnök szerint is az Iszlám Állam elleni harc eldőlni látszik: nem képesek újabb offenzívára, a civilizáció megmaradt fényei nincsenek többé veszélyben a térségben, hála a kurdoknak, a magára találó iraki reguláris hadseregnek, valamint a nemzetközi koalíció légitámadásainak. A rossz hír az, hogy úgy tűnik, egy minden eddiginél brutálisabbnak ígérkező szektariánus háborúskodás bontogatja a szárnyait a térségben. Ennek a háborúnak az alapja szintén a dominancia a Közel-Kelet felett, de főszereplői ezúttal mindannyian muszlimok. A törésvonal pedig a síita–szunnita évszázados szembenállás.

A két nagy

Az iszlám vallás történetében kétségkívül a legnagyobb viszály a próféta halála utáni öröklés kérdése volt. Azok a muszlimok a 7. században, akik azt gondolták, hogy egyedül Isten jelölheti ki az Iszlám Állam (nem a terrorszervezet) új vezetőit – hitük szerint Mohamed Ali nevű követőjét jelölte ki erre a feladatra –, lettek a síiták, szemben azokkal, akik az erény és rátermettség elve szerint választottak volna vezetőt. Ezek az utóbbiak alkotják a muszlimok csaknem kilencven százalékát kitevő szunnitákat. Anélkül, hogy belemerülnénk a vallástörténeti részletekbe, hagyatkozzunk egyetlen kulcsfontosságú különbségre, mely megkülönbözteti az iszlám két nagy és egymással meglehetősen ellenséges irányzatát. Ez a különbség pedig a vallási autoritás kérdése. Míg a szunnita irányzatban annyiféle vallási tanító, sejk lehet, amennyit csak elfogad a szunniták közössége, a síita vallási vezetők gyakorlatilag vérvonallal kapcsolódnak a prófétához, de minimum Alihoz. Ez azt jelenti, hogy ellentétben a szunnita irányzattal, ahol bátran megkérdőjelezhető egy-egy vallási vezető épelméjűsége, a síitáknál a vallási vezető szava csalhatatlan. Ezért van az, hogy a világ majdnem összes iszlamista terrorszervezete szunnita muszlimokból áll, de ugyanezért volt konkrét életveszélyben Salman Rushdie író, amikor az iráni Komeini ajatollah kimondta rá a halálos ítéletét jelentő fatvát. Ez a fatva ugyanis az összes síitát kötelezte az író meggyilkolására. Napjainkra a két irányzatnak két nagy fellegvára lett. A szunnita iszlám szent helyeit őrző olajbirodalom Szaúd-Arábia az egyik, és a forradalom utáni Irán a másik. Bár a Közel-Kelet döntően szunnita többségű, de már Libanonban, Szíriában, Jemenben, Irakban is jelentős számban élnek síiták. Irakban például a társadalom többségét teszik ki, de mindegyik felsorolt országban meghatározó politikai erőnek számítanak. Ellentétben pedig a szunnita vallással, mely heterogén politikai légkört alakított ki maga körül, ezek a közösségek ezer szállal kötődnek Iránhoz a vallás miatt.

Az amerikai szankciók dacára Irán a meglehetősen jelentős olajának köszönhetően hamar befolyást szerzett a síiták felett, akiket támogatott. Aszad szíriai elnök is többek között alavi (síita irányzat) vallásának köszönheti, hogy még mindig elnöki székében ül Szíriában, de Iránnak köszönheti jelentős befolyását a Hezbollah libanoni iszlamista szervezet is, míg Szaúd-Arábia érdekszférájába sorolhatóak a királyságok, az emirátusok, Egyiptom, de Törökország is, pláne mióta Erdogan elnök nyíltan folytatja iszlamista politikáját. Szaúd-Arábia ráadásul az Egyesült Államok támogatását is élvezi.

Proxiháborúk

A status quo-t a síita–szunnita érdekszférába eső területek felett az arab tavasz törte meg, egészen pontosan Szíriában. A felkelés gerincét, mely Aszad diktatórikus uralmának megdöntésére irányult, szunniták alkották, Iránnak pedig fel kellett lépnie ellene, már amennyiben meg akarta őrizni a

síita dominanciát az ország irányításában. Fel is lépett: fegyverrel is támogatta Aszad elnököt és kézivezérelt libanoni milíciája, a Hezbollah megtámadta a felkelőket az ország libanoni határán. Szaúd-Arábia sem késlekedett a válasszal: szunnita milíciák százait támogatta pénzzel és fegyverrel, de a dolog visszafelé sült el. A szíriai szunnita forradalom élére az al-Kaida iraki csoportja állt, mely csapataival forradalmat robbantott ki a síita iraki al-Máliki-kormányzat ellen, akik nem bántak kesztyűs kézzel az ország nyugati részén élő szunnitákkal. A többi ismert: az iraki al-Kaida-fiók kikiáltotta az elfoglalt területeken a kalifátust Iszlám Állam néven, komoly etnikai tisztogatást kezdve a területeiken a nem szunnita kisebbségek között, ámde kikerülve Szaúd-Arábia befolyása alól.

Míg azonban a szunnita világ a Dáis rémtetteivel volt elfoglalva, Irán Irak mellett még Jemenben is beavatkozott a belpolitikába, hogy megvédje, illetve pozícióba segítse a síitákat. Irakban fegyverrel támogatta az Iszlám Állam elleni harcot, illetve vallási vezetői felszólították a síitákat a harcra (ennek egyenes következménye lett az Önkéntes hadsereg létrehozása), míg Jemenben felfegyverezték az ország északi részén élő zajidi síita irányzathoz tartozó huthikat, akik annak rendje és módja szerint meg is indultak, hogy elfoglalják az ország fővárosát, és elűzzék az egyébként szunnita Hádi-kormányzatot, melyet nem meglepő módon Szaúd-Arábia támogatott. A huthik be is vették a fővárost, az elnöknek pedig menekülnie kellett. A helyzet annyira eldurvult, hogy Szaúd-Arábia megkezdte a huthik bombázását, Egyiptom pedig bejelentette, hogy csapatokat is fog küldeni „a belbiztonság helyreállítására”, és persze hogy megakadályozzák, hogy a Szaúd-Arábiával határos ország végérvényesen síita érdekszférába kerüljön.

Ezzel a lépésükkel lezárták annak a történetét, hogy Szaúd-Arábia és Irán más-más csoportokon, úgynevezett proxikon keresztül háborúzott egymással. A jemeni polgárháborúba való fegyveres belépés Szaúd-Arábia részéről új fejezetet nyitott a konfliktusban.

Ennek az új fejezetnek a hivatalos bejelentése pedig nem is váratott sokáig magára. A március végén Sharm el-Sheikben megrendezett „arab csúcson”, ahol az összes arab ország vezetője képviseltette magát (leszámítva Aszadot, meg ahol éppen nem volt elnök), a téma egy szunnita hadsereg létrehozása volt, mely fel tudja venni a harcot a „Közel-Keleten eluralkodó terror ellen”. Bár a koalíció persze harcolna az Iszlám Állam ellen is, Szaúd-Arábia azon felvetése, hogy a közös hadseregbe esetleg fel lehetne venni nem arab szunnita államokat is, egy pillanat alatt nyilvánvalóvá tette, hogy nem az arab, de inkább a szunnita „önvédelem” a célja a közös hadseregnek. A síita iraki kormány és az ENSZ finom tiltakozása ellenére a felvetést elfogadták. Jelentős egyiptomi vállalással a közös hadsereg fel fog állni, és bárhol bevethető lesz, ahol arra igény van, hogy leszámoljon a „terrorfenyegetéssel”.

A bejelentéssel párhuzamosan Szaúd-Arábia egy 60 milliárd dolláros fegyvervásárlási üzletet is kötött az Egyesült Államokkal, és mivel Irán sikeresen megegyezett az atomprogramjáról az USA-val és szövetségeseivel (az országot sújtó szankciók is enyhültek), bejelentette, hogy atomprogramot indít. A térség politikai elemzői szerint mindezt azért, mert tart attól, hogy Irán esetleg atomfegyverre fog szert tenni.

Prognózis

A nyílt fegyveres konfliktus Irán és Szaúd-Arábia között még várat magára, de a szektariánus feszültség már mindenhol érezhető a térségben. E sorok írásakor még nem tudható, hogy Irán, Szaúd-Arábiához hasonlóan nyíltan belép-e a jemeni konfliktusba a huthik oldalán. Aminthogy az is kérdéses: vajon egyben marad-e Irak, ha sikerül felszámolni az Iszlám Államot. Szaúd-Arábia szívesebben látna egy szunnita, és az érdekszférájába tartozó államot a nyugati területeken, egy kurd államot északon és egy síita államot keleten, mint az etnikai törésvonalak mentén recsegő régi Irakot. Iránnak azonban az ország egyben maradása lenne érdeke, tekintve, hogy a kormányzat már így is síita és iráni befolyás alatt áll. A rohamtempóban fegyverkező Szaúd-Arábia és a szunnita hadsereg felállásának ténye azonban nem hagy kétséget afelől, hogy a szaúdi koalíció akár fegyveres harcra is kész, hogy megakadályozza Irán befolyásának a terjedését a térségben.

Olvasson tovább: