Kereső toggle

Végtisztesség újratöltve

Családi drámák egy nyilasból lett kommunista önigazolása nyomán

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A második világháború kezdetben alig érintette Sátát, ezt az 1400 lakosú borsodi kisközséget, melynek lakói bányákban, az ózdi kohászatban, hadiüzemekben dolgoztak, ez adott mentesítést számukra a katonai szolgálat alól. A háború első szele akkor érte őket, amikor 1944. október 4-én a közelben zuhant le az amerikai légierő B24-es Liberátor bombázója. A falu lakói sok használható anyagra leltek a gép roncsai között: eszközök, lemezek, plexi, no meg a futómű gumija (kiváló cipőtalp) mind értéket jelentett a szűkös ellátás idején.

A világégés során a falut kis létszámú magyar és egy megszálló német alakulat védte. Halottak, sebesültek mindkét oldalról voltak, és miután Sztálin születése napján (1944. december 21-én) véget értek a harcok, a halottakat – főleg egészségügyi okokból – a lehető leghamarabb el kellett temetni. Senki sem gondolta, hogy a Vörös Hadsereg katonái sírjainak kijelölésével, földi maradványaik eltemetésével a későbbiekben milyen tragédiát idéznek elő. A védőket a temetőhöz, a Vörös Hadsereg harcosait a fennmaradt lövészárkokba, bunkerekbe vitték, így nem kellett annyit ásni. Egy ilyen gödröt bővítettek ki az ott elesett szovjet katonáknak, még papot is hívtak, aki rövid imával búcsúzott az elesettektől. Az oroszoknál semmi igazolványt, azonosító iratot nem találtak. A jó palócok nem vették figyelembe, hogy viszonylag a közelben van egy használaton kívüli, bebetonozott dögkút…

1944 nyarán a faluba vetődött Pap Sándor, aki önmagáról azt beszélte, hogy Erdély szülötte, és a román hadseregből szökött meg. Menekültként, magyarként fogadta be a falu népe. Pap Sándor rövid időn belül „testvér”, azaz nyilas lett. Agresszivitása ellenére sem tudta a faluban magához ragadni a hatalmat, de éreztette, hogy a zöld világ az ő világa. Büszkén emlegette például, hogy fia SS-önkéntes a Szt. László hadosztályban (ami egyébként a magyar honvédség ejtőernyőseire épülő egység volt). A háború után Pap nem menekült el, de azonnal – sokakhoz hasonlóan – a zöldet vörösre váltotta, a nyilaskeresztet ötágú csillagra.

Pap elérte, hogy a falu pár kommunistája az MKP pártalapszervezetének hithű, cselekvőképes kommunista párttitkárává választotta. Tekintélyét orosz nyelvtudásával erősítette. Ő volt a párt helyi kapcsolata, rajta keresztül jöttek az általa kitalált parancsok, utasítások, ő tolmácsolta az esetleges kifogásokat, „káderezte” az embereket. Beépült a területet irányító ózdi szovjet parancsnoksághoz. Tudatában volt foltos múltjának, ezért, hogy igazolja elvhűségét, feljelentette Sáta jegyzőjét, bíróját, miszerint azok a győztes Vörös Hadsereg katonáinak tetemét saját kezűleg dobták a dögkútba.

Az ózdi parancsnok intézkedett: 1945. október 27-én egy őrmester vezetésével Sátára küldte háromfős járőrét, hogy tegyenek eleget továris Pap kérésének, mert a Vörös Hadsereg katonáinak testét nem ehetik meg a kutyák. Pap az oroszok nevében azonnal utasítja Géza próbarendőrt, hogy az általa megnevezett embereket ásóval, kapával azonnal vigye a Vörös Hadsereg katonáinak nyughelyére, és haladéktalanul kezdjék meg a kihantolást. Közben meghatározta az új sírhelyeket is: a községháza kertjében lévő kereszt előtt, az első világháború magyar hőseire emlékeztető három jelképes sírhant közelében. A tetemek kiemelésére kijelölt emberek elbújtak, vagy épp’ nem voltak otthon, a próbarendőr így egyedül maradt. Pap kiadta az ukázt: ha nincs férfinép, kötözzék meg és hozzák ide asszonyaikat, azok is a földön dolgoznak, tudják, ismerik az ásás művészetét. A próbarendőr azonban ezt már – váljék becsületére – meg sem próbálta. Felajánlotta viszont, hogy nekilát saját maga, sőt társakat is keres. Így került a feladatba Szalmás Elemér, Abafai Vencel, Barta Géza és Szalmás Istvánné. Pap nagyon pörgött, intézkedett, miközben az oroszok bementek a faluba egy-két pohár fenekét megtekinteni.

Megkezdték a községháza előtti sírgödrök ásását is. A titkár urat (akkor még nem volt általános az elvtárs megszólítás) ugyan többen is félve figyelmeztették, hogy nem célszerű ott tetemeket elhelyezni, hiszen az vizenyős terület, és a talajvíz kapcsolatban van a falu kútjaival. Ellenvetésnek azonban nem lehetett helye, hiszen Pap Sándor az orosz ukázt közvetítette, ráadásul a sírok örök bizonyítékul szolgáltak Pap Sándor sátai párttitkár hovatartozásáról. A tetemeket kiemelték, a hamarjában elkészített koporsókba, ládákba tették, majd lovas kocsival az új sírgödrökhöz vitték. A kereszt előtt tátongó sírgödrökben már ásáskor feltört a talajvíz. A koporsókat a gödrök alján lévő 20-30 centiméteres talajvízbe eresztették le. A titkár elvtárs megkereste az eléggé „jó hangulatban lévő” oroszokat bizonyságul, hogy a koporsók a sírban vannak.

Napokon belül beteljesedett a földműves jóslat: a környék kútjainak vize egyre zavarosabb lett. A víz szaga, pontosabban bűze immár a kutak környékén is érezhető volt. Fikora körorvos jelentette dr. Katona Zoltánnak, Ózd járás körjegyzőjének, hogy járványveszély van, aki pedig Blaszkajev őrnagy katonai parancsnoknak továbbította az információt. Az orosz járőr november elején ismét megjelent Sátán, hogy parancsot adjon az ismételt áttemetésre. Ugyanaz a „brigád” fogott neki a feladat ellátásának, ám ahogy közeledtek a tetemekhez, úgy lett egyre elviselhetetlenebb a hullaszag. Az amúgy is már oszló tetemeknek nem sokat használt a talajvíz. A körorvos átadott egy pár gumikesztyűt, amit egymás között cserélgettek az „exhumálók”, ha valamelyikük már nem bírta az iszonyatot. A koporsók deszkafala megbomlott, így csak nagy nehézség árán, aláhelyezett kötél segítségével valósulhatott meg a kiemelés. Az újabb sírhelyeket már az ózdi parancsnokság jelölte ki, könnyen megközelíthető, száraz helyen. Annak a temetőnek az országúthoz eső részére esett a választás, ahova korábban direkt nem temették a szovjet katonákat. Itt kapták meg immár harmadszorra a végtisztességet.

Ez idő alatt a szovjetek elővették Pap elvtárs dögkútra vonatkozó feljelentését, majd 1946. július 6-án szovjet rendszámú gépkocsik jelentek meg a faluban. Éjjel, álmukból felverve vitték el a négygyerekes Szelekovszky Sándor (Diósgyőr, 1902) jegyzőt és a kétgyermekes Olexa János (Sáta, 1892) bírót, akik Ózdon, tolmács útján ismerhették meg a vádat: a Vörös Hadsereg hősi halottjainak meggyalázása, dögkútba dobása, holttesteik kutyákkal feletetése, csontjaik széthordása. Kis idő múltán vád alá helyezték ifj. Szalmás Lajost is, aki állítólag arra vetemedett, hogy kiásta az egyik sírt, hogy meggyalázza a tetemeket. A letartóztatottakat Miskolcra viszik, majd Budapesten, a Conti utcában lévő KGB-börtönben tartják fogva őket. Szalmás Lajost még Miskolcról hazaengedik. A bíró pár hónapig van őrizet alatt, hazajövetele után nem beszél „elvonulásáról”, és röviddel utána meg is hal.

A faluban, a környéken érthetően megindul az ártatlanok mentése, a valós igazság bizonyítása. A két feleség (a jegyző neje áldott állapotban van) könyörgő leveleket ír a szovjeteknek, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyar vezetésének. Időközben a magyar rendőrség tudomására jut Pap Sándor múltja, tevékenysége, házkutatást tartanak nála, és megtalálják 504.182 számú nyilas párttagkönyvét, így a miskolci internáló tábor lakója lesz. A magyar politikai rendőrség megkezdi a falu népének kihallgatását. Bari Zoltánné: „Még nem volt letartóztatva Szelekovszky jegyző úr, amikor lakásunkon megjelent Pap Sándor kommunista párttitkár, büszkén, fenyegetve mondta: 200 millió fegyveres orosz áll mögötte. Most tegyük ártalmatlanná a vezetőket, gyertek be Ózdra, és ott mondjátok el, hogy a szovjet hősöket kiszedték és odaadták a kutyáknak, rendezzük le a falu ügyét. Természetesen nem mentünk be, mi nem hazudunk, pedig Pap azt is megajánlotta, ha félünk, a házunk elé orosz őrséget állít.” Berta János (41) bányamunkás: „Pap megkeresett, Ózdon tegyek vallomást Szelekovszkyék ellen. Elzavartam.” Kovács-Mázga József (65): „Elzavartam Papot, azt akarta, hogy hazudjam, nem tettem.”

Az elhurcoltak szabadon bocsátását írásban kérte Hoptvári Tivadar sajóvelezdi MKP-titkár, és ezt tette Koós József sátai szocdem titkár is. Bordeczky Sándor nyomozó alhadnagy megállapította: „Pap Sándor rosszindulatú nyilas, oroszul beszél, több sátait megveretett az oroszokkal. Soká féltek az emberek tőle, nagyhatalom volt. A házkutatás után letartóztattam, bevittem a táborba, de megszökött, elkaptuk. Most is ott ül.” Banta M. Géza bíró pedig ezt diktálta jegyzőkönyvbe: „Amikor a temetés volt, nem volt jegyző Szelekovszky úr, és nem volt bíró Olexa János sem. Az első kihantolást az oroszok rendelték el, a másodikat pedig a talajvíz átszivárgása, a kutak ivóvizének tisztasága miatt kellett elvégezni. Ártatlanok. Bízom, él még a jog.”

Pap Sándor rosszindulatú, hazug feljelentése lelepleződött, de a foglyokat mégsem engedik ki. 1946. július 24-én Sáta 575 lakosa aláírásával levelet küldenek mindenkinek, aki „odafönn számít”, a szovjet vezetésnek orosz nyelven is: „Alulírottak, mint Sáta község lakosai legjobb lelkiismeretünk szerint tanúsítjuk, hogy Szelekovszky Sándor községi jegyző és Olexa János községi bíró ellen emelt vádak alaptalanok, és azoknak pártoskodási hátterük van. Jegyzőnket és bírónkat osztatlan szimpátiával vesszük körül, és hazabocsájtásukat tisztelettel kérjük. Sáta, 1946. július 24.”

Kerestük a falu polgármesterét, mit tudnak a régi időkről? Ő még nem élt – mondja –, de van, aki emlékszik a tragédiára. A falu egyik lakosa elmondta, nincs tudomásuk arról, hogy hol vannak eltemetve az oroszok, nemrég a németeket is keresték, és azok sem lettek meg.

A Szelekovszky család tagjainak is megpróbáltunk a nyomára bukkanni. Marika ötödik gyermekként 1946-ban született (Sándor 1938, György 1940, István és László, ikrek: 1942). Az apa eltűnte után először a jegyzőlakból zavarták el a családot egy már szétrabolt üres kastélyba, majd megindul a költözködés sora: Ragály, Csorna, Abaújszántó, Újfehértó. Sok helyen segítették őket élelemmel, vigyáztak a gyerekekre. Az ikreket végül a nagyszülők veszik ideiglenesen magukhoz.

Még Sátán vannak, amikor a család váratlanul levelezőlapot kap az édesapától, amely az akkor szokásos cenzúrapecséttel, cirill betűs felirattal van ellátva. Az a néhány sor szerves részévé válik a család lelkének, pedig csak annyit tartalmaz: „Jól vagyok, vigyázzatok magatokra, szeretlek benneteket.” Az édesanya, aki szegényes körülményei ellenére mind az öt gyermekét diplomához segíti, minden karácsonykor felolvassa a levelezőlapot a fa alatt (ami sokáig nem fenyőfa volt, csak egy bot, melyhez zöldet kötöztek). Ez aztán hagyományukká válik, ezt teszik a gyermekek is, így adva örök tiszteletet az ártatlanul elhurcolt édesapának.

Napjainkra a Szelekovszky gyerekek már meglett korúak. A rendszerváltás után tudták meg, hogy édesapjuk még 1946-ban meghalt, amikor a Gulag felé vitte a vonat. Holttestét valamelyik állomáson hagyták a szovjetek.

Olvasson tovább: