Kereső toggle

Az érzelmek logikája

Hogyan befolyásolja gondolkodásunkat a lelkiállapotunk?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 Mérő László matematikus-pszichológus könyvének címe – Az érzelmek logikája – már önmagában is paradoxnak tűnik, hiszen gondolkodásunktól alapvetően idegen, hogy bármiféle kapcsolatot feltételezzünk az érzelmek és a logika közt. Számos pszichológiai kísérlet bizonyítja azonban, hogy ez a különösnek tűnő kapcsolat igenis fennáll, s érzelmeink jelentős mértékben befolyásolhatják a színtisztán racionálisnak vélt döntéseinket is. Az Inspiráció Műhely szervezésében megrendezett előadáson Mérő László számos érdekfeszítő példán keresztül igyekezett szemléltetni, hogyan is működik az érzelmek logikája.

Az érzelmek és a gondolkodás kapcsolata ősidők óta foglalkoztatja a filozófusokat, ám többnyire azt feltételezték, hogy e kettő kizárja egymást. Platón például úgy gondolta, hogy az érzelmek egész egyszerűen ellehetetlenítik a tiszta, logikus döntéshozatalt, vagyis szétzilálják gondolkodásunkat. E nézetében osztozott később többek közt Freud is, aki úgy vélte, hogy az érzelmek primitívebb, állatiasabb viselkedést eredményeznek, vagyis a magasabb rendű, humán gondolkodással nemigen hozhatók kapcsolatba.

Kissé másképp gondolkodott erről Pascal, szerinte „a szívnek megvannak a maga indokai, amelyeket az indokló értelem nem ismer”. Hozzá hasonlóan Descartes is azon az állásponton volt, hogy mivel a test és lélek teljesen különálló rendszerek az emberben, az érzelmek (testi vonatkozásaik miatt), ha nem is gátjai a logikus gondolkodásnak, mindenesetre függetlenek attól.

A 19. század második felében azonban William James amerikai pszichológus merőben új és igen meghökkentő elgondolással állt elő: azt állította, hogy egy erős érzelemről hagymahéjakként lehántva az azt kísérő testi változásokat (például izzadás, a szívdobogás felgyorsulása vagy lelassulása) semmi sem marad az érzelemből. Más szóval az érzelmek nem a külvilág ingereinek eredményeképpen jönnek létre, hanem az ezek által kiváltott zsigeri reakciók hatására. Tehát nem azért futunk el egy ránk rontó medve elől, mert megijedünk, hanem mert a testünkben végbemenő változások következtében menekülhetnékünk támad.

James elméletét bizonyítandó, egy kísérletben a résztvevők felét arra kérték, hogy tartsanak a szájukban vízszintesen egy ceruzát, s közben nézzenek meg egy rövid filmet, amiről tudták, hogy egy tízes skálán általában 6-osra értékelik az emberek. (A résztvevők másik felének nem kellett ceruzát tartania.) A ceruza miatt nevetésre álló szájjal filmet nézők az átlagnál érdekesebbnek ítélték a látottakat, alátámasztva ezzel James elképzelését, miszerint nem feltétlenül azért nevetünk, mert örülünk, hanem azért örülünk, mert nevetünk, vagy jelen esetben nevetésre áll a szánk.

Hasonlóképp egy német kísérletben ugyanazt a történetet különböző módon fogalmazták meg: az egyik változatban rengeteg „ü” betűt tartalmazó szó szerepelt, míg a másik verzió egyetlen „ü”-t sem tartalmazott. Abban a kísérleti csoportban, amelyben a résztvevőknek az előbbit kellett felolvasniuk, s így a rossz hangulatnak megfelelő, csücsörítő szájtartást többször kellett felvenniük, a tetszési index jócskán az átlag alá esett.

A James által leírt hatás tehát egyértelműen kimutatható, ám érdekes módon nem minden érzelem esetében. A pszichológusok hat olyan alapérzelmet (öröm, szomorúság, düh, undor, félelem és meglepődés) tartanak számon, amelyek több szempontból is elkülönülnek más érzelmektől. E hat érzelmet kultúrától függetlenül viszonylag nagy bizonyossággal felismerjük egymás arcán, sőt már pusztán az élettani mutatók (például vérnyomás- és vércukorszint, bőrellenállás) ismeretében is azonosíthatók. Szintén az alapérzelmek sajátossága, hogy egyértelműen bizonyos agyterületekhez kötődnek, vagyis a különböző képalkotó eljárások (CT, fMRI) segítségével megállapítható, hogy egy adott alapérzelem átélésekor mely agyterületeken tapasztalható fokozott aktivitás. Joggal feltételezhető tehát, hogy ezek az alapérzelmek genetikailag belénk vannak kódolva.

Léteznek azonban olyan érzelmek is, melyeknek biológiai meghatározottsága közel sem ilyen egyértelmű és az alapérzelmekből sem „keverhetők ki”. A szeretet arckifejezését például nem ismerjük fel, s ha a szeretteinkre vagy a szerelmünkre gondolunk, a szeretet nem tükröződik sem az élettani mutatóinkban, sem egy konkrét agyterület intenzívebb működésében. Vagyis úgy tűnik, hogy a szeretet – habár alapvető fontosságú, de – tanult érzelem. Hogy ez vajon az anyai szeretet esetében is így van-e, egyelőre vitatott kérdés a pszichológiában, a krisztusi szeretetre viszont egyértelműen igaz. Jézus Krisztus szerepe kulcsfontosságú a tekintetben, hogy egy genetikailag belénk nem kódolt, tudományos értelemben alapérzelemnek nem minősíthető érzelmet az emberi lét alapfogalmává tett. Míg a biológiai gyökerű hat alapérzelem a főemlősöknél is jelen van, a szeretetnek ez a formája, a krisztusi szeretet tisztán emberi, vagyis humánspecifikus érzelem.

Fiatal tudomány lévén, a pszichológiá-ban számtalan olyan megbízható kísérleti eredmény ismert, melyek átfogó magyarázata egyelőre hiányzik. Mérő László szerint nem született még meg a „szakma Newtonja”, akinek elmélete révén pontosabban megérthetnénk az emberi psziché működését, a kiindulási alapként felhasználható ismeretek viszont már a rendelkezésünkre állnak.  Stabil eredmények születtek például a jó és a rossz hangulat hatásaira vonatkozólag.

A jó hangulat egyértelműen segíti többek közt a kreativitást. Duncker klasszikussá vált kísérletében a résztvevőket egy olyan asztalhoz vezették, amelyen egy gyertyát, gyufát és egy kis nyitott dobozban rajzszögeket találtak. A feladat az volt, hogy a rendelkezésre álló eszközök segítségével rögzítsék a gyertyát a falra az asztal szintjénél magasabban, és gyújtsák meg úgy, hogy a viasz ne csöpögjön az asztalra. Az egyetlen működő megoldás, ha a rajzszögeket kiborítjuk a dobozukból, a dobozt felszögezzük a falra, és ebbe állítjuk bele a gyertyát. Ezt a feladatot gyorsabban és többen oldották meg akkor, ha a résztvevők előzetesen jó hangulatba kerültek például egy vidám film megtekintése által. 

A közhiedelemmel ellentétben azonban a rossz hangulatnak is lehetnek előnyei! Ha borongós kedvünkben vagyunk, valamelyest immunisabbá válunk például a saját előítéleteinkkel szemben. Ezt egy olyan kísérletben sikerült kimutatni, amelyben a résztvevőknek egy képernyőn felvillanó alakra kell „lövéssel” (gombnyomással) reagálniuk, de csak abban az esetben, ha az illető fegyvert tart a kezében, s nem valamilyen más tárgyat (mondjuk egy hajszárítót). A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a képernyőn megjelenő alak nem fehér, hanem színes bőrű, vagy turbánja miatt arabnak tűnik, a tévesen (azaz fegyvertelen személyre) leadott lövések száma a sokszorosára nő. Ez a hatás hangulattól függetlenül megjelenik, rosszkedvű kísérleti személyek esetén viszont mérséklődik a jókedvűekhez képest.

Ugyancsak ellenállóbbak vagyunk rossz hangulatban a kívülről jövő sugalmazással szemben: miután a kísérleti személyek hangulatát manipulálták, levetítettek nekik egy rövid videót, amelyben két autót láthattak összeütközni. Ezután a résztvevők egyik felét arról faggatták, hogy láttak-e üvegcserepeket, mikor a két autó összekoccant. A résztvevők másik felénél az „összekoccant” helyett „karambolozott” ige szerepelt a kérdésben. Ez utóbbi csoportban a sugalmazás hatására a kísérleti alanyok több mint kétharmada beszámolt arról, hogy látta az üvegcserepeket, amelyek valójában nem is szerepeltek a videóban. A sugalmazásnak való ellenállás viszont rossz hangulatban eredményesebbnek bizonyult: a nagy sebességű ütközésre utaló kérdés esetén is jóval kevesebb résztvevő állította, hogy (nem létező) törött üvegeket látott volna a filmen, mint a jó hangulatú csoportban.

Szintén a rossz hangulat pozitív hatásait bizonyítja a magyar származású Joseph P. Forgas híres kísérlete: egy kis élelmiszerboltban a pénztár melletti vitrinben apró tárgyakat (pénztárca, bicska stb.) helyeztek el, majd a legalább két percig sorban álló, ennélfogva a nézelődéshez elég időt a boltban töltő vásárlókat az utcára kilépve megkérdezték, hogy látták-e a vitrint, és mire emlékeznek a tartalmából. A kísérletet kizárólag olyan napokon végezték, amikor vagy ragyogóan sütött a nap, vagy kifejezetten szeles, viharos, felhős volt az idő, emellett szép időben vidám, rossz időben pedig szomorkás zenét játszottak a boltban, ily módon is erősítve az időjárás keltette hangulatot. Az eredmények azt mutatták, hogy a „szomorú napokon” az emberek alaposabban megfigyelték a vitrint és sokkal jobban emlékeztek az abban látott tárgyakra.

Látható tehát, hogy az érzelmek igen erőteljes hatást gyakorolnak a gondolkodásunkra, a döntéseinkre, az észlelésünkre, de még az emlékezetünkre is, s gyakorta előfordul, hogy ez a hatás egyáltalán nem negatív, hanem épp ellenkezőleg: a boldogulást szolgálja. Korántsem arról van szó azonban, hogy a rosszkedv hasznosabb volna számunkra, mint a jó hangulat, vagy épp fordítva. Ha vidámak vagyunk, egyszerűbbnek látjuk a világot, míg rossz hangulatban sokszor feleslegesen (és néha szükségesen) túlbonyolítjuk a dolgokat. A jó és a rossz hangulat nagyjából mindenkire hasonlóképpen hat (legfeljebb a hatás intenzitásában mutatkozhatnak különbségek), más alapérzelmek esetében viszont egyáltalán nem ilyen egyértelmű a helyzet. Egyeseknek a harag rossz tanácsadó, míg másokat kifejezetten inspirál, és például hatékonyabb érvelésre késztet. Schillert a rohadt almák szaga ihlette meg, Stendhal pedig törvénykönyvek olvasásával hangolódott az alkotásra. Érdemes tehát minél jobban megismernünk magunkat e tekintetben, hiszen érzelmeink, hangulataink többé-kevésbé kontrollálhatók. Így, ha egy adott helyzet követelményeinek megfelelő módon igyekszünk befolyásolni őket, érzelmeink komolyan segítségünkre lehetnek mindennapi döntéseinkben.

 

Intuitív sakkmesterek

A gondolkodás kutatásában központi szerepet kapott a kognitív (azaz megismerési) séma fogalma. E sémák gondolkodásunk olyan egységei, melyek aktívan irányítják az észlelést és mentális műveleteinket. Egyes becslések szerint a sakknagymesterek fejében néhány tízezer ilyen kognitív séma van. Ezek bonyolultsága, összetettsége még nőhet, mennyiségük azonban már nem. Mégis van a nagymesterek gondolkodásának egy olyan plusz komponense, ami kiemeli őket a „mezei szakértők” közül. Egy átlagos szakértő pár ezer kognitív sémával rendelkezik, ez az a szint, ami tisztán racionális úton elérhető, tehát egzaktul megtanítható és megtanulható. A szakértő tisztában van vele, hogy mit tud, és hogy honnan tudja, ez azonban a nagymestereknél már nem így van. Egy nagymester általában nem a probléma racionális végiggondolásával és a tévutak módszeres kizárásával jut el a helyes megoldásig, hanem egyszerűen csak látja azt. Ráérez, hogy mi a lényeges egy adott szituációban, és ezt automatikusan el tudja választani a lényegtelen elemektől. Több tízezer kognitív sémája lehetővé teszi, hogy intuitív módon válasszon közülük egy olyat, ami a helyes megoldáshoz vezet, vagyis lényegében az adott sémához kötődő érzelem irányítja a jó megoldás felé a tudatos feldolgozást.

Olvasson tovább: