Az érzelmek és a gondolkodás kapcsolata ősidők óta foglalkoztatja a filozófusokat, ám többnyire azt feltételezték, hogy e kettő kizárja egymást. Platón például úgy gondolta, hogy az érzelmek egész egyszerűen ellehetetlenítik a tiszta, logikus döntéshozatalt, vagyis szétzilálják gondolkodásunkat. E nézetében osztozott később többek közt Freud is, aki úgy vélte, hogy az érzelmek primitívebb, állatiasabb viselkedést eredményeznek, vagyis a magasabb rendű, humán gondolkodással nemigen hozhatók kapcsolatba.
Kissé másképp gondolkodott erről Pascal, szerinte „a szívnek megvannak a maga indokai, amelyeket az indokló értelem nem ismer”. Hozzá hasonlóan Descartes is azon az állásponton volt, hogy mivel a test és lélek teljesen különálló rendszerek az emberben, az érzelmek (testi vonatkozásaik miatt), ha nem is gátjai a logikus gondolkodásnak, mindenesetre függetlenek attól.
A 19. század második felében azonban William James amerikai pszichológus merőben új és igen meghökkentő elgondolással állt elő: azt állította, hogy egy erős érzelemről hagymahéjakként lehántva az azt kísérő testi változásokat (például izzadás, a szívdobogás felgyorsulása vagy lelassulása) semmi sem marad az érzelemből. Más szóval az érzelmek nem a külvilág ingereinek eredményeképpen jönnek létre, hanem az ezek által kiváltott zsigeri reakciók hatására. Tehát nem azért futunk el egy ránk rontó medve elől, mert megijedünk, hanem mert a testünkben végbemenő változások következtében menekülhetnékünk támad.
2015. 03. 13. (XIX/11)
