Kereső toggle

Elhallgatott ellenállók

Az ’50-es évek antikommunista hősei Romániában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Déli-Kárpátok lábánál fekvő Argeş megyei Slatina falu egy átlagos román falucska a fogarasi hegyi települések végtelen sorában. A Wikipédián is csak a lakosság létszámát, térképen való elhelyezkedését és egy régi templom adatait lehet megtalálni, valamint egy utalást a Kárpátok csodás természetvédelmi területére. A falunak azonban van egy titka, amit csak kevesen ismernek. Tavaly temették el Slatina hősét, a 98 éves Marina Chircát (képünkön lent, balra). Sokak szerint Marina néninek már a ’89-es rendszerváltás után szobor, magas rangú állami kitüntetés járt volna, cselekedeteit történelemkönyvekben kellene megismertetni a mai nemzedékkel. Igazi hős volt ugyanis, aki több mint egy évtizeden keresztül dacolt a kommunista rendszerrel. Neve azonban mégsem forrt egybe az antikommunizmus román hőseivel, nem is szerette a pátoszt, egyszerűen élt és olyan emberként, aki hű maradt az elveihez egy elvtelen társadalomban is.

Marina néni hagyományos értelemben véve nem volt partizán. Az ő érdeme az volt, hogy a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben igazi hátországot biztosított Kelet-Európa egyik leghosszabb életű ellenálló csoportjának, a Toma Arnăuţoiu vezette partizánoknak, akik fegyverrel küzdöttek a román kommunista államhatalommal szemben. A Mihály román király hadseregének egykori tisztje által vezetett tizenhat fős – közöttük négy nő – gárda 1949-ben menekült a Fogarasi-havasokba. A Nucşoara községbeli értelmiségiek – tanítók, papok – és egyszerű emberek által támogatott partizánok évekig harcoltak a román állambiztonsági szervek, a Securitate és a rendőrség alakulataival, miközben abban reménykedtek, hogy az amerikaiak előbb-utóbb felszabadítják a bolsevista uralom alatt nyögő szocialista országokat, velük együtt Romániát is. A harcukat kilenc éven keresztül folytatták a Fogarasi-havasokban bujkálva. Kitartásukban óriási szerepe volt Marina Chircának, aki ez idő alatt fegyverekkel, élelmiszerrel, ruhával, információval látta el őket – mondta lapunknak Tóth Gábor történészhallgató, újságíró, aki az ellenállás témájában kutatott a fogarasi faluban. Az asszony állandó veszély és fenyegetettség közepette támogatta az ellenállókat: a Securitate pribékjei folyamatosan a nyomában voltak, éberségük kijátszásához pedig furfangra, lélekjelenlétre és bátorságra egyaránt szükség volt. A többször kínvallatás alá vetett Marina azonban soha egyetlen szóval sem árulta el a partizánok hollétét, pedig nem egy alkalommal pénzt, sőt bukaresti lakást is ígértek neki.

A román hatóságoknak végül 1958 májusában árulás folytán sikerült felszámolni a fogarasi csoportot, amelynek tagjait kivégezték, az ellenállókat támogató mintegy száz személyt – közöttük harmincöt nőt – pedig börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítélte a törvényszék. Marina Chirca húgával együtt elrejtőzött a hatóságok elől, és öt éven keresztül egy padláson bujdosott. 1963-ban tartóztatták le, majd a bíróság tizenöt év kényszermunkára ítélte államellenes összeesküvésben való részvételért, mellékbüntetésként pedig teljes vagyonát elkobozták, és szétosztották szülőfaluja, Slatina lakosai között. Egy évvel később, a politikai foglyoknak nyújtott általános amnesztia után szabadult, és csak ekkor látta újra a még 1949-ben letartóztatott férjét és két fiát. „Tűzön és vízen kellett keresztülmennem életem során, mégis itt vagyok” – mondta az idős asszony, amikor egyetlen, megpróbáltatásait felidéző interjúját adta az Adevărul napilap munkatársának. Az asszonyt a diktatúra bukása után sem rehabilitálták, nem nagyon akartak az „új Románia” imidzsének építése közben ilyen kétértelmű ügyekkel foglalkozni. Azt ugyanis a kommunista hatalom propagandája ügyesen a köztudatba csempészte az ellenállókkal kapcsolatban, hogy a különböző antifasiszta csoportokat, akik a hegyekben tevékenykedtek, nem politikai meggyőződés vezeti, hanem anyagi érdek, így tulajdonképpen köztörvényes banditákról van szó. Marina elkobzott vagyonát soha nem szolgáltatták vissza, sőt szülőfaluja polgármesteri hivatala – amelynek hivatalos weboldala egy sort sem szentel a partizánok történetének – évekkel ezelőtt megtagadta, hogy keresztet állítsanak az antikommunista ellenállók tiszteletére. A nucşoarai hősnőknek emléket állító honlapon kívül ma jobbára csak blogokon, történelmi kiadványokban olvasni Marina emberi tartásáról, kiállásáról, de a levéltári hivatalos Securitate-anyagokat sem tartják megbízhatónak a kutatók.

Az ozsdolai betyárok szintén a kommunista propaganda révén kerültek be az erdélyi köztudatba, – mondja Ferenczi Zsolt háromszéki újságíró. Arról a néhány fiatalemberről, akik az 1950-es években a háromszéki falvakból a hegyekbe vonultak, szintén csak az utókor tudta bebizonyítani, hogy nem erdei rablók voltak, hanem meggyőződéses antikommunisták, akik  komolyan gondolták a rendszer megbuktatását egy fegyveres forradalommal. Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és a kászonaltízi Jegesnek nevezett Máté György voltak egykor a híres-hírhedt ozsdolai betyárok, akik a régi betyárokra emlékeztető módon tiltakoztak a kommunista rendszer ellen. Legendás tetteik ellenére végzetük hamar beteljesedett. Dézsit 1954-ben szülőfalujában, Ozsdolán, Pusztait 1955-ben Almásréten, Jegest pedig ugyanabban az évben Kászonújfaluban lőtték agyon. Mindhárman jeltelen sírban nyugszanak, ma sem lehet tudni, hova temették őket. A kommunisták üldözték, gyilkosként, rablóként, katonaszökevényként kezelték őket, és sok környékbeli ártatlan embert meghurcoltak miattuk, de a nép körében nagy népszerűségnek örvendtek, akárcsak Rózsa Sándor és a többi legendás hírű betyár. Egy legenda szerint a mostani kézdivásárhelyi Bujdosó vendéglőben Pusztai együtt ivott az őt üldöző milicistákkal, távozása előtt a kávéscsésze alatt hagyta a „névjegyét”, amire az volt írva: „Itt járt Pusztai!”  – meséli a legendás történetet a háromszéki újságíró. 

Romániában egyébként 1945 után más csoportok is a hegyekbe menekültek, és a kommunista hatalom elleni fegyveres ellenállásban láttak esélyt az ország szabadságának kivívására. Ezek az ellenálló csoportok olyan regényes neveket vettek fel, mint például 1946 és 1949 között a Fekete zekések vagy subások nevű csoport, akik a Kelemen-havasokban tevékenykedtek. Cenusa Ovidiu százados volt a parancsnokuk, és a csoportban magyarok is harcoltak. Hozzájuk hasonló elfeledett harcosok például a Grigorescu-csoportból Csengeri Jenő, akit a Maros menti Ratosnyán lőttek agyon; Tivadar László ügyvéd, akit a máramarosi hegyekben végeztek ki; Bereczky Árpád, akit 1950-ben fogtak el, és tizenöt évi kényszermunkára ítéltek – mondta lapunknak Tibori Szabó Zoltán kolozsvári újság-író.

A történészek kutatásai szerint 1947-ben, a király lemondatása után újabb lökést adott az ellenállásnak, hogy számos katonatiszt, képzett katonai szakember csatlakozott a fegyveres ellenállókhoz. A helyi lakosság egy része is bekapcsolódott a rendszerellenes csoportokba, egyrészt a partizánok ellátása által, másrészt közvetlenül a fegyveresek közé állva – mutatott rá Magyari Sándor kutató. A Vlagyesza lábánál levő Havasrekettye bírója, Ovidiu Susman a fiával vezetett egy ellenálló csoportot, éveken át sikeresen vették fel a harcot a belügyi alakulatokkal, amikor azután felfedezték rejtekhelyüket, mindnyájan öngyilkosok lettek. Susmanékon kívül az Erdélyi-szigethegységben két csoport működött. Kisbánya környékén tevékenykedett a Diamandi repülőszázados vezette brigád, amelyet 1949 szeptemberében számoltak fel; illetve az Öreghavas-Bisztra-Nagykupsa környékén működtek a Dabija őrnagy által vezetett ellenállók. Utóbbiak közül legtöbben a szekusokkal vívott tűzharcban vesztették életüket. Holttestüket benzinnel lelocsolták és elégették, hogy nyomuk se maradjon. A bánsági hegyekben Blidaru csapata harcolt éveken át, az ötvenes évek elejéig. Az egyik legnagyobb szervezet a „Mihály király partizánjai titkos hadsereg” volt, amelynek kolozsvári, Fehér és Brassó megyei egyetemisták is tagjai voltak. Középiskolás diákok hozták létre Kolozsváron az IKESZ-t, az Illegális Kommunistaellenes Szervezetet. Harmincöt tagja volt, magyar és román nyelvű röpcéduláikat több mint kétezer példányban terjesztették a városban. Letartóztatták, másfél és nyolc év közötti fegyházra ítélték őket. 1957-58-ban a Fogarasi-havasokban még folyt az ellenállás, ezt jelezte az akkor folyó partizánvadászat. Az ellenállók a bukaresti svájci követségen keresztül tartották a kapcsolatot az amerikai CIA-val, amely fegyverrel és lőszerrel segítette az ellenállást, – olvasható a különböző kutatási anyagokban.

 

Az emlékezés fontossága

Fotók, dokumentumok, valamint a Monica Tãnase rendezésében készült Árulás, halál, feledés (Trãdarea, moartea, uitarea, 2009) című dokumentumfilm mutatja be annak a maroknyi embernek a sorsát, akik fegyvert mertek ragadni, vállalva a kilátástalan harcot a kommunista rendszer ellen. Ioana Raluca Voicu-Arnãutoiu, a Nucşoara falvi ellenállók vezérének, Toma Arnãutoiunak a lánya pedig történészként igyekszik emléket állítani az ellenállóknak: a közel huszonöt éve zajló kutatás eredményeit egy fotótárlat keretében mutatják be Romániában. A partizánvezér lánya szülei valódi kilétéről, tragikus sorsáról csak felnőttként értesült. A hatalmas űrként tátongó információhiány arra ösztönözte, hogy szülei nyomába eredjen, róluk és az általuk vezetett mozgalomról minél többet megtudjon.

Olvasson tovább: