Kereső toggle

A hálózat örök, a módszerek ősiek

Dokumentumfilm a lejáratás és a bomlasztás magasiskolájáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ügynökök révén azt terjeszteni befolyásos ellenzékiekről, hogy ügynökök – már a rendszerváltás előtt is ez volt az állambiztonsági szervek egyik leghatékonyabb eszköze a nem kívánatos személyek likvidálására. Egy most bemutatott dokumentumfilm arra vállalkozik, hogy feltárja a lejáratás és bomlasztás módszereit, a puha diktatúrában alkalmazott lelki terrort, melynek célja az ellenzéki csoportok máig ható megosztása, vezetőik lejáratása a beépített emberek által.

Göncz Árpád, Bibó István, Erdős Péter – csak néhány név arról a hosszú-hosszú listáról, amely a lejáratandó személyek nevét tartalmazza. Az állambiztonsági iratot, melyben sok ma is élő értelmiségi neve megtalálható, a nemrég bemutatott Lejáratás, bomlasztás – A hálózat örök című dokumentumfilmben teszik közzé az alkotók. A film az 1957 utáni korszak jellegzetes állambiztonsági módszerét kívánja bemutatni, amikor a fizikai erőszakot fokozatosan felváltotta a lelki terror, elsősorban olyan ellenzéki személyekkel, csoportokkal szemben, akikből a Kádár-rezsim nem akart mártírokat csinálni.

Mai szóval élve inkább a karaktergyilkosság módszerét választotta velük szemben. „Akit nem tudsz legyőzni, zúzd szét a becsületét, és fordítsd ellene az elvbarátait” – a filmalkotók így foglalják össze az állambiztonsági szolgálatnak egészen 1990. januárig, a Duna-gate botrányig biztosan alkalmazott technikáját, a lejáratás és bomlasztás módszerének a lényegét. Hankiss Ágnesnek, a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet igazgatójának tanulmányára épül fel a film, amely a neves akadémikus-szociológus, Szalai Sándor sorsán keresztül példázza a titkosszolgálat rafinált módszereit. Azt, hogy miként épültek be társaságokba, hogyan figyeltek meg, hallgattak le személyeket, hogyan osztották meg a csoportokat, miként ásták alá a bizalmat, hogyan hitették el hiteles ellenzékiekről azt, hogy ügynökök, akiknek családtagjai nem mellesleg máig küzdenek a vélt örökséggel. Tanítványai, bajtársai, kollégái, rokonai mind elfordultak Szalaitól, aki 1983-ban úgy halt meg, hogy a köztudatban az maradt meg róla: barátját, Mérei Ferenc pszichológust is ő juttatta börtönbe, hogy a saját bőrét mentse. Huth Gergely rendező-újságíró lapunknak elmondta: a Szalai-ügyhöz kapcsolódó részletes jelentések gyakorlatilag kész forgatókönyvet adtak a játékfilmes részek párbeszédeihez, cselekményéhez.

A baloldali ikonnak számító, egykori szociáldemokrata Szalai Sándor pályája mellett a film a ’80-as évek egyik legmarkánsabb ellenzéki művésztársasága, a Krassó Györgyhöz közel álló Inconnu csoport hasonló módszerekkel történő lejáratását, ellehetetlenítését is bemutatja. „Máig megvannak az állambiztonsági dokumentumok, amelyek szerint egyéni sérelmekre, ügyekre támaszkodva ellentéteket szítanak a társaságon belül, és egymásnak ugrasztják őket. A módszer sikeres volt, a csoport fel is bomlott” – mondja Huth Gergely. A kétféle eset azt hivatott illusztrálni, hogy az állambiztonsági szervek pártállástól függetlenül minden ellenzékivel egyformán bántak el, és a csoportokat is szembeállították egymással, hogy ne tudjanak közös platformot létrehozni. Az „Ék 87” fedőnevű akció dokumentált célja volt például a népi és urbánus értelmiségiek megosztása úgy, hogy az urbánusokat a népiek antiszemitizmusáról győzték meg, a népieket pedig arról, hogy az urbánusok lenézik őket, mint mucsai parasztokat.

A film Végvári József volt őrnagyot is megszólaltatva kitér Nagy Imre és társai 1989-as újratemetésére, s a Duna-gate botrányra is, amikor kiderült: az állambiztonsági szervek a rendszerváltó ellenzéki pártokkal szemben is folytatták a lehallgatást és a bomlasztó tevékenységet. Végvári elmondja, hogy a kilencvenes évek elején a parlament nemzetbiztonsági bizottságának a fele állambiztonságis volt, akik sikerrel akadályozták meg az ügynöktörvény elfogadását. Hankiss Ágnes szerint a belügyi szervek igyekeztek kézben tartani az egész rendszerváltás – ahogyan ők nevezték: „modellváltás” – folyamatát, a régi rendszert békés átmenettel hozzáidomítva az újhoz. A filmkészítők konklúziója szerint így nem véletlen, hogy már a rendszerváltás idején ezernyi törésvonal szabdalta szét az ellenzéket, ez máig ható titkosszolgálati aknamunka eredménye. Huth hangsúlyozza: nem a bűnbakkeresés vagy szerecsenmosdatás volt a céljuk, hanem a rendszer aljasságából fakadó mechanizmusokat akarták bemutatni, filmjüket iskolai oktatófilmnek is szánják.

A film rendezője szerint a ’80-as években már a leggyakrabban alkalmazott módszer volt, hogy mindenkit egymásnak ugrasszanak. „S ha azt nézzük, hogy miért sikerült ennyire rosszul a rendszerváltás, miért volt ilyen megosztottság, hogy a rendszerváltó ellenzék egy idő után jobban utálta egymást, mint magát a rendszert, amit le akart váltani, akkor lehet azt mondani, hogy nem csak a magyar néplélekben van a hiba, hanem inkább abban, hogy túlságosan jól dolgozott az állambiztonság” – vélekedik az újságíró. Hankiss Ágnes a filmben utal arra is: a titkosszolgálati módszereket, kapcsolati tőkét az állományból kilépők később is kamatoztatták újabb politikai csoportoknak tett szolgálatok formájában, a lejáratás, bomlasztás terén is megszerzett tudás mindmáig hasznosul. Kérdés marad persze, hogy múlttisztázás nélkül miként lehet közös nevezőre jutni, vagy hogyan lehetne elkerülni az ügynökváddal való további visszaéléseket. (Makki Marie-Rose)

Olvasson tovább: