Kereső toggle

Nagyhatalmak ütközőzónájában az ősi kurd nép

Prédára vetett nép

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Elnyomás, háború, árulás, tömeggyilkosság – ezekkel a szavakkal jellemezhető a világ legnagyobb lélekszámú, ugyanakkor önálló állammal nem rendelkező kisebbségének története. Az elmúlt hónapokban bejárták a világsajtót az Iszlám Állam elleni harcot folytató pesmergák bátorságáról szóló történetek. De kik a kurdok, és miért nem sikerült az elmúlt évszázadokban kiharcolniuk az autonómiát?

A kurd nép pontos eredetét a mai napig homály fedi, azonban több mítosz és elmélet is közszájon forog a származásukkal kapcsolatban. Egyes mítoszok az indoeurópai származást „bizonyítják”, köztük a Noé bárkájáról szóló történet is, mely szerint a bárka a Cudi-hegyen feneklett meg, ahol később nagy várost építettek. A város vezetője Melik Kurdim lett, aki hatszáz éves korában új nyelvet alkotott, melyet a népe „kurdim”-nak nevezett el, vagyis a kurdok nyelvének. Egy másik történet szerint Salamon király Európába küldte a szolgáit, hogy hozzák el számára a kontinensről a legszebb ötszáz nőt, de mire visszaértek, az uralkodó meghalt. A szolgák végül maguknak tartották meg a nőket, és az ő leszármazottaik lettek a kurdok.

Valószínűleg a legbizarrabb mítosz azonban a zsarnok Zahhakról szól, akinek a vállaiból kígyók nőttek ki. A Sátán a gyógyulása érdekében instrukciókkal látta el: minden nap két fiatalnak az agyával kell megetetnie a kígyókat. Viszont az uralkodó egyik szolgája megsajnálta a leendő áldozatokat, és elrejtette őket a hegyekbe. Belőlük pedig új nép jött létre, a kurdok ősei. Az egyébként sokat elárul a mítosz elfogadottságáról, hogy a kurdok a mai napig is újévi ünnepükkor arról emlékeznek meg, hogy megszabadultak Zahhaktól, az elnyomótól.

Egy másik elmélet szerint – melyet nyelvészeti és történeti bizonyítékok is alátámasztanak – a kurdok a szkítáktól származhatnak, attól az indoeurópai néptől, mely a mai Ukrajnából Kurdisztán iráni területére vándorolt a Kr. e. 8. században. Ahogy arról korábban beszámoltunk (Szívvel harcolunk, nem nehézfegyverekkel. Hetek, 2014. szeptember 12.), a legelfogadottabb feltételezés, melyet a kurdok maguk is vallanak, az az, hogy a médek leszármazottai, akik Közép-Ázsiából vándoroltak a mai Azerbaj-dzsán területére a Kr. e. 12. században, és elfoglalták Nimród és Ninive városait, de végül vereséget szenvedtek a perzsáktól.

Török seregek, kurd hadvezér

Az első utalást a kurdokra vonatkozóan Xenophón Anabaszisz című művében találjuk, aki tízezer görög menekülését írta le Kr. e. 401-ben, miután Kürosztól vereséget szenvedtek. Xenophón találkozott is a menekültekkel, akik a mai Moszultól északra telepedtek le, és valószínűleg a kurdok ősei voltak. A történetíró a következőt írta róluk: „Ez a nép a hegyekben élt, nagyon harcias volt, és nem rendelte alá magát a [perzsa] királynak. A százhúszezer fős királyi sereg egyszer megszállta a földjüket, és egy ember sem tért vissza élve, annyira szörnyűek voltak a körülmények azon a földön, amin keresztül kellett menniük.” Arról sajnos nincs feljegyzés, hogy az említett nép milyen nyelven beszélt, azt azonban tudhatjuk Hérodotosztól, hogy a kurd és perzsa nyelvet beszélők megértették egymást. A kurd nyelv tehát rokona a perzsa és az afgán (dari) nyelvnek is, sőt egyesek szerint a szanszkrithoz is hasonló.

A kurdok történetük során mindig valamilyen idegen hatalom uralma alatt éltek: a Perzsa, a Római és a Bizánci Birodalmaknak a mongol megszállás vetett véget a 13. században. A különböző elnyomó rezsimek szorításában azonban megszületett Salah al-Din Yusuf 1138-ban, akit szélesebb körben Szaladinként ismerhetünk, és akiről valószínűleg kevesen tudják, hogy kurd volt. Szaladin, aki Oroszlánszívű Richárdot is legyőzte, legfontosabb feladatának az iszlám védelmezését tartotta, és annak ellenére, hogy ő maga kurd volt, nem törzsi alapon szervezte a seregét, hiszen az nagyrészt törökökből állt.

A mongol invázió után hatszáz éven át az Oszmán Birodalom uralta Kurdisztán területét, mely a mai Törökország, Szíria, Irán és Irak egyes részeit foglalta magába. A kurdok autonóm területeket kaptak a birodalmon belül, ahol viszonylagos szabadságban élhettek, így például saját pénzt verethettek, és megtarthatták a pénteki imákat is. Mindeközben más kurd törzsek a perzsák határőrzőivé váltak, és bár mindkét birodalomban elnyomás alatt éltek, mégis sikerült megőrizniük egyedi nyelvüket és szokásaikat. Kitartóan harcoltak zsarnokaik ellen, azonban mindegyik felkelésben kudarcot vallottak.

Az első világháború alatt a franciák, britek és oroszok titkos tárgyalásokat folytattak, hogy egymás között felosszák az Oszmán Birodalom területeit, és annak ellenére, hogy a Sykes–Picot-egyezmény szerint Kurdisztán iraki részét a franciák kapták volna meg, a britek bevonultak Jeruzsálembe és a hatalmas olajkészletekkel rendelkező Moszulba. A kurdoknak nem volt beleszólása abba, hogy az általuk lakott területek hová kerülnek, ezért a briteket is elnyomóknak tartották, és bár több felkelést is szerveztek, az angol légitámadások miatt a hegyekbe kényszerültek menekülni.

Az 1920-ban aláírt sèvres-i békeszerződés megfosztotta az Oszmán Birodalmat területei háromnegyedétől, Musztafa Kemal viszont elutasította a békeszerződést, mely így sosem lépett hatályba. Ez után három évig tartó török függetlenségi háború következett, mely lezárásaként a lausanne-i békeszerződés került elfogadásra, ez alapján Törökország megtarthatta a kurdok és örmények lakta területeket is. A törökök egyetlen etnikai kisebbséget sem ismertek el, sőt betiltották a kurd nyelv használatát, és még az iskolai tankönyvekből is eltüntették a népre vonatkozó utalásokat. A következő évtizedekben több felkelés is kirobbant, de ezeket leverték, és a kurdok több vezetőjét kivégezték. Végül az 1960-as években állt be változás a helyzetükben, ugyanis ekkor nyílt lehetőségük arra, hogy a kurdok továbbtanuljanak a városokban, az 1961-ben elfogadott új alkotmány pedig politikai szabadságot is hozott, így pártok alakulhattak.

Tíz évvel később viszont egy katonai puccs során több kurd vezetőt is kivégeztek, és hiába lehetett ismét pártokat létrehozni, azok a korábbinál radikálisabbak lettek. Ide tartozik a Kurd Munkapárt (PKK), mely véres harcokkal próbálta kikényszeríteni a kurd állam megalapítását. A párt vezetője, Abdullah Öcalan évekig bujkálni kényszerült Szíriában, majd több európai országban, de 1999-ben Kenyában letartóztatták, és Törökországban halálra ítélték, amit csak 2002-ben változtattak életfogytiglani börtönbüntetésre, amikor eltörölték a halálbüntetést. Egyébként a PKK-t a mai napig terrorszervezetként tartják számon a NATO-ban és az Európai Unióban.

A mai Irak területe az első világháború után brit mandátum alá került, az angolok pedig igyekeztek mind az iraki kormányt, mind a kurdokat sakkban tartani: az állam vezetőit azzal fenyegették, hogy ha nem működnek együtt, létrehozzák a kurd államot a területükön, a kurdokat pedig azzal zsarolták, hogy akadályozni fogják az önállóságukat, ha nem az angolok akaratát teljesítik. Amikor Irak függetlenné vált, többé már szóba sem került a kurd autonómia, és a nép évtizedeken át harcolt az angolok és az iraki kormány ellen. Leghíresebb vezetőjük, Musztafa Barzani vezette az ellenállást, aki az Iraki Kurdisztán Demokrata Pártjának (KDP) alapítója. Barzani erőfeszítéseit azonban nem koronázta siker, hiszen az 1968-ban hatalomra került Baasz Párt és a kurdok békét kötöttek, és megkapták az autonómiát, de egy évvel később annyira megromlott a kapcsolatuk egymással, hogy Barzani az Egyesült Államoktól kért segítséget.

Az árulás napja

Mindeközben az iráni hadsereg támogatni kezdte az iraki kurdok harcát a kormány ellen, és a sah szintén amerikai támogatást kért a nép számára. A negatív fordulat 1975-ben állt be, amikor Irak és Irán kibékült egymással, és a kurdok támogatás nélkül maradtak. Egyes források szerint a CIA, Henry Kissinger és az iráni sah egyaránt felelős a kurdok elárulásáért, hiszen a segítségnyújtás elmaradása miatt a kurdoknak egyedül kellett háborúznia az iraki hadsereg ellen. Közben a KDP és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) is rivalizált egymással, és hamarosan egymás ellen is harcolni kezdtek. 1980-ban, egy évvel azután, hogy Szaddám Huszein elnök lett, kitört a háború Irak és Irán között, és a perzsa állam nyíltan támogatta a kurdokat az iraki kormány megdöntésének reményében.

Eközben Iránban kitört a forradalom, a kurdokkal nem ellenséges sahnak menekülnie kellett, és Khomeini ajatollah megalapíthatta az iszlám köztársaságot. Az iszlám köztársaság új alkotmánya szerint a szunnita kurdokat minden politikai joguktól megfosztották, az ajatollah pedig elítélte az etnikai kisebbségek minden törekvését. Évekkel később, Khatami elnök első ciklusa alatt viszont először neveztek ki kurd kormányzót a perzsa állam kurdisztáni területe fölé, sőt a kormányba is bekerülhettek kurdok. Annak ellenére, hogy a síita kurdok akár politikai pozíciót is betölthettek, a szunnita kurdok a mai napig is diszkrimináció és elnyomás áldozatai.

Azonban a kurdok történetének talán legtragikusabb eseménye minden bizonnyal a halabdzsai vegyifegyver-támadás volt, mellyel Szaddám Huszein iraki elnök állt bosszút azért, mert a kurdok együttműködtek Iránnal, és elfoglalták az iraki erőktől a várost. 1988 márciusában a légierő mustárgázt és ideggázt vetett be a város lakói ellen, akik közül ötezren – többségében civilek – haltak meg néhány óra leforgása alatt, szörnyű kínok között. Azonban nem ez volt az első eset, hogy az iraki kormány vegyifegyvert vetett be ellenük: Musztafa Barzani már 1963-ban tájékoztatta az ENSZ-t, hogy tiltott fegyverekkel támadták őket.

A nagyhatalmak még ekkor sem akartak beavatkozni az évek óta tartó háborúba, az arab államok pedig Irak pártján álltak, így a kurdok ismét nem tudtak hová fordulni védelemért. Mivel Szaddám Huszein komolyabb következmények nélkül követhette el a népirtást, nekilátott a kurd települések 70 százalékának lerombolásához. A partizánokat a dél-iraki sivatagba deportálták, ahol a becslések szerint 180 ezer embert lőttek tömegsírokba. 1991-ben a kurdok ismét fellázadtak az őket elnyomó iraki kormány ellen, és sikeresen elfoglalták Erbílt, illetve Szulejmánidzsát. Az átmeneti győzelmek után azonban az iraki hadsereg felülkerekedett, és a kurdok a hegyekbe menekültek, mert a korábban megígért amerikai segítség ismét nem érkezett meg. A sikertelen felkelés után több millió kurd menekült Törökországba és Iránba a kormány bosszúhadjáratától való félelem miatt.

1992-ben azonban történelmi jelentőségű eseményre került sor, ugyanis először tarthattak a kurd területeken külön választásokat, mely során a KDP a szavazatok csaknem 51, a PUK pedig 49 százalékát szerezte meg. Néhány évvel később azonban a két párt között polgárháború tört ki, mely nyomán a KDP Erbílben kiáltotta ki az általa létrehozott kormányt, a PUK pedig Szulejmánidzsában. 2003-ban végül sikerült megegyeznie a két félnek, és közös felsővezetést hoztak létre. Két évvel később pedig, Irak amerikai megszállása közben a kurd parlament először ülhetett össze Erbílben, az autonóm régió elnöke Musztafa Barzani fia, Massoud Barzani lett, akit 2009-ben újra megválasztottak. Massoud Barzani egyébként nagyobb rajongótáborral rendelkezik a Facebookon, mint David Cameron brit miniszterelnök vagy Angela Merkel német kancellár.

A kurdok tehát a mai napig nem kaphatták meg, amiről mindig is álmodtak: saját államot, mely mind a négy országban élő kurd kisebbséget egyesítené. Az elmúlt évek közel-keleti polgárháborúi és a hónapok óta tartó küzdelem az Iszlám Állam ellen pedig azt jelzi, hogy a kurd népnek ismét a túléléséért kell küzdenie, vagyis nem valószínű, hogy a közeljövőben megalakulhatna az államuk. Ráadásul a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kurdok ismét csak magukra számíthatnak, akár elnyomó rezsimek, akár az életükre törő terroristák ellen folytatnak háborút.

Olvasson tovább: