Kereső toggle

Melyik Hóman Bálintot akarják rehabilitálni?

Egy sokarcú karrierista

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Valami naiv, majdnem gyermeteg vonás is volt benne, élvezte a szereplést, a politikát, amelybe reménytelenül szerelmes volt, talán titkos filozopter álmai valósultak meg a bársonyszékkel. Későbbi jobbra sodródása elsősorban valószínűleg annak a következménye volt, hogy aktívan részt akart venni a politikában, továbbra is politizálni akart, és ennek biztosítékát a jobboldaliságban látta. Ő is egyike azoknak, akikről képtelen vagyok megérteni, hogyan falazhattak a deportálásoknak és egyéb embertelenségeknek” – írta Hóman Bálintról kortársa és ismerőse Szegedy-Maszák Aladár. Az eredetileg történész Hóman életét és munkásságát a mai napig nem tárták fel kellő alapossággal, és félő, hogy a Fővárosi Törvényszéken a napokban megkezdett perújítási eljárás sem a vészkorszak kultuszminiszterének történelmi felelősségéről szól majd.

Tagadhatatlan, hogy Hóman Bálint az egyik legjelentősebb magyar történész volt a 20. században. A mai napig alapvető munkákat írt a középkori magyar városfejlődésről, és a magyar pénztörténetről. Legismertebb munkája azonban a Szekfű Gyulával közösen írt Magyar történet. Klasszika-filológus apja, aki egyetemi tanár, majd tankerületi felügyelő, végül minisztériumi osztályvezető volt, szinte előrevetíti fia pályáját is. Hóman Bálint a bölcsészdoktori oklevél megszerzését követően az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, ahol később igazgató is lett. Az első világháború idején a pesti egyetem magántanárává is kinevezték. 1922-től az Országos Széchenyi Könyvtár, majd egy évre rá a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, illetve főigazgatója. Az évtized végétől a Magyar Numizmatikai Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Az 1930-as években előbb a Corvin-koszorúval, majd a Corvin-lánccal is elismerik munkásságát (igaz, ez utóbbit már kultuszminiszterként kapja meg).

Nevéhez fűződik a magyar történetírás megújítása: Szekfű Gyulával karöltve honosították meg Magyarországon a szellemtörténeti módszert. Közösen írt munkájukban ezen az alapon számos átértékelést hajtottak végre. Például ők mondták ki először, hogy Martinovics Ignác nem szabadsághős, hanem a társait eláruló személy volt. Hóman mint történész hitt a magyarok szupremáciájában a Kárpát-medencében. Különleges népnek tartotta a magyart, ennek egyik bizonyítékát látta abban, hogy noha a hunok, avarok, kelták, szlávok és germánok is éltek itt, mégis csupán a magyarok voltak képesek évszázadokon keresztül fennmaradó államot alapítani. Egyik alapvető nézete volt, hogy a magyar történelem elsősorban a magyar lélek története, sokat foglalkozott a magyar őstörténet kutatásával is. Szekfű Gyulával véglegesen 1943-ban szakadt meg a munkakapcsolata, miután az 1943. évi akadémiai nagyjutalmat politikai okokból nem a jobboldaliságot képviselő németbarát Hómannak, hanem az akkor már egy ideje angol orientációjú kollegájának ítélték. Egyik utolsó munkája az Ősemberek – ősmagyarok című 1943–44-ben írt kötet, amely ha burkoltan is, de a magyarok sumer gyökereire utalt: véleménye szerint az ősi magyar szavak elemzésekor figyelembe kell venni „a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket”. Történészi munkáját jól összegzi Szekfű Gyula írásbeli tanúvallomása Hóman népbírósági perében: „…tudományos munkásságában semminemű tudományellenes szempontokat nem alkalmazott: sem németbarát, sem hitlerista, sem antiszociális, sem antiszemita szempontokat. Hóman Bálint irodalmi munkássága tudományos szempontból a magyar szellemi élet nyeresége volt.”

A mindenkihez lojális politikus

1918 októberében a történelmi Magyar Királyság felbomlásának zavaros napjaiban, heteiben az Egyetemi Könyvtárban dolgozó Hóman is kifejezte véleményét: röpiratot írt a Károlyi Mihály vezette demokratikus forradalom mellett, sőt gyakorlati szerepet is vállalt a munkahelye képviseletében. A Tanácsköztársaság idején pedig, számos más egyetemi oktatóval ellentétben megtartotta óráit. Elfogadta azt a felkérést is, amely alapján egy középiskolások számára írandó vezérkönyv (értsd: olyan történelemkönyv, amely a bolsevik ideológia és világnézet alapján vezeti végig a diákokat a magyar és az egyetemes történelmen) bizonyos fejezeteinek megalkotása lett a feladata.

A nagy fordulat 1919 őszén jött, amikor az egyetemeken oktatóknak is meg kellett jelenniük az úgynevezett igazolóbizottságok előtt. Színt kellett vallaniuk a polgári demokratikus és a bolsevik rendszer alatti tevékenységükről. A tét nem kicsi, hiszen ettől függ az igazolási eljárás alatt álló személyek további sorsa, karrierje. Hóman a bizottság előtt nem említi meg a Károlyi Mihályt támogató röpiratot. A meg nem írt „vezérkönyv” fejezettel kapcsolatosan pedig azt állította, hogy nem is akarta megírni. Az igazolóbizottság előtt magát elkötelezett jobboldaliként mutatta be.

Noha életének ez a periódusa alaposabb feltárást igényelne, mégis elmondhatjuk, hogy Hóman Bálint más képet festett magáról, hogy elkerülje a törést karrierjében. Miközben az egyetem szabadságolta Marczali Henriket és mások mellett Babits Mihályt is megfosztották a venia legendi (az önálló egyetemi előadás hirdetés) jogától, Hómant megerősítették az egyetemi magántanári előadói jogában.

A történészt jó barátja, maga Gömbös Gyula miniszterelnök kérte fel, hogy kormányában vállalja el a vallás- és közoktatásügyi miniszter posztját. A már ekkor is németorientációjú, és ebben fokozatosan erősödő értelmiségi igent mondott a fajvédő politikusnak. Öt kormányban és tíz éven keresztül töltött be kormányzati pozíciót (országgyűlési képviselőként Székesfehérvár városát képviselte a magyar törvényhozásban).

Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy Hómannak – különösen ideológiai szempontból – szerepe volt abban, hogy a magyar politika egyre inkább a németekhez, 1933 után pedig a náci Németországhoz közeledett. Miniszterként Klebersberg Kunó helyét vette át, folytatva az előd munkáját. Kultúrpolitikusként elérte további kétezer népiskola és ugyanennyi tanítói lakás felépítését. Munkálkodott a tehetséges, paraszti származású fiatalok képzését segítő kollégiumi rendszer kialakításán, részben erre épült a második világháborút követően a népi kollégiumok rendszere is. Az oktatás középpontjába azokat a tárgyakat akarta állítani, amelyeken keresztül leginkább megvalósítható a „nemzetnevelés”: történelem, irodalom, földrajz és néprajz. Célként „a valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemlélet kialakítását” tűzte ki. Az iskolát a tudatformálás legfontosabb terepének tartotta. Mint miniszter a következő elveket vallotta: fegyelem, feszesség és minőség.

Több mint egy éven keresztül volt a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja pártvezér-helyettese, azaz alelnöke. A kormány tagjaként jelen volt a minisztertanácson 1941. június 26-án, amikor a kassai és rahói bombázásokra reagálva Bárdossy miniszterelnök javasolta a Magyar Királyság és a Szovjetunió közötti hadiállapot kimondását. A kormány tagjai elmondhatták álláspontjukat, de egyedül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tartotta korainak a hadiállapot kimondását. A jelenlévő Hóman Bálint nem tett ilyen értelmű kijelentést!

Miniszteri tevékenységének egy másik kényes pontja az 1938-at követő folyamatos zsidóellenes törvénykezéssel kapcsolatos. Ezen jogszabályok előkészítésében és megszavazásában is részt vett. A dualizmus rendszerének emancipáló politikáját elutasítva a zsidók asszimilációját nem tartotta megvalósíthatónak. Ennek két alapvető okát fogalmazta meg: a zsidók magyarrá válását elsősorban „a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük” és a „felforgató mozgalmakban és romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük” akadályozza. A harmadik zsidótörvény beterjesztése előtt egy emlékiratban biztatta Teleki Pál miniszterelnököt, hogy a németek teljes bizalmának elnyerése érdekében tegye magáévá Hitler és Mussolini faji gondolatát, „szakítson az eddigi kompromisszumokkal”, nyújtson be újabb, faji alapú törvénytervezetet. A zsidóellenes törvényekkel kapcsolatban bevallása szerint „az Európában szokásos, kisebbségekkel szemben követett” álláspontot képviselte. Mint mondta: „a törvényekkel tulajdonképpen elébe akartunk menni annak, hogy itt brutális megoldás legyen”. Ma már tudjuk, hogy nem elébe mentek, hanem sokkal inkább előkészítették a brutálisabb megoldást. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy Hóman a vészkorszakban mentességek megszerzésével igyekezett segíteni a környezetében lévő nevesebb zsidó személyiségeknek.

Kormányzati munkája 1942. július 3-án ért véget, amikor lemondott, mégpedig Kállay Miklós miniszterelnök nem egyértelműen németbarát „hintapolitikája” miatt. Az országgyűlés munkájában azonban továbbra is részt vett, hiszen Magyarországot a németek védőbástyájának tartotta a keleti erőkkel folytatott küzdelemben (ezeket a gondolatait számos írásában publikálta is a Szent István-i Magyarország helyreállítására vonatkozó álmaival együtt). Németorientációjának alapja a szerinte létező sorsközösség volt és a küzdelem az ateista bolsevizmus ellen. Ezért is rázta meg a német megszállás. Írt is egy keserű hangú levelet Veesenmayernek, a Harmadik Birodalom teljhatalmú megbízottjának, amelyben kifejezte csalódását a történtek miatt. Nem tartóztatták le – ez további alapot ad azoknak a mendemondáknak, hogy Hóman időnként jelentett a Gestapónak a magyar kormány üléseiről. Képviselőként a helyén maradt még a nyilas hatalomátvételt követően is. Sopronba is elment a parlamenttel 1944 végén, és egészen a háború végéig több ülésen részt vett. Erre önszántából vállalkozott, így látta jónak, noha az akkori országgyűlés tagjainak többsége ekkor már elköszönt a nyilas vezetéstől. Ragaszkodását azzal magyarázzák, hogy Hóman szeretett az események középpontjában lenni, de persze a Szálasival kialakult jó kapcsolat is közrejátszhatott lojalitásában.

Hóman Bálint a háború végén amerikai fogságba került, ahonnét a magyar hatóságok kérésére 1945 őszén hozták haza. A következő év tavaszán népbíróság elé állították. Abban az időben a népbíróságokban nem csupán a baloldali pártok képviselői voltak jelen, hanem a mai konzervatív és kereszténydemokrata politikai erők elődjei is. Hómant háborús bűnösként életfogytiglani fogházra ítélték. Büntetését a váci fegyházban töltötte, ahol 1951. június 2-án, igen leromlott fizikai állapotban halt meg.

Olvasson tovább: