Kereső toggle

Sógorterror

Mindent elkövettek, hogy ne maradjon nyoma a gyalázatnak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az aradi vár eredeti rendeltetése napjainkra sem változott meg, katonai terület. Belépési engedélyt a Bukarestben székelő román Hadügyminisztérium adhat. E sorok írója a Budapestre akkreditált román katonai attasé segítségével jutott be a tiltott területre. A várban a hódmezővásárhelyi magyar honvédség román testvéralakulata tartózkodott, és 1919 óta magyar állampolgár nem léphetett a területre. Kivéve 1944 augusztusának pár napját, amikor a magyar honvédség pár napra bevonult Aradra. Katonáink Világosig nyomultak előre, hogy azt követően a szovjet túlerővel szembesülve visszavonuljanak.

A Maros folyónak e területen ősidők óta volt átkelést szolgáló gázlója, melynek védelmére eleinte föld-, majd favárat emeltek. Az első feljegyzett hírek Aradról 1131-re vezethetők vissza, amikor is a gyermekként megvakított II. Béla felesége, Ilona, Uris szerb despota lánya az országos gyűlésre meghívott urak közül hetvenet meggyilkoltatott. Az elkövetkező évszázadokban a török, az erdélyi és a magyar királyi hadak váltakozó szerencsével vívták itt csatáikat, külhoni martalócok pusztították, rabolták a környéket. Az esetleges török támadás elhárítására Mária Terézia rendelte el, hogy a területen várat, stabil erődítményt kell emelni. 1763–83 között a kornak megfelelő modern erősség épült téglából a kiválóan védhető Maros-hurok kanyarulatában, melynek vizét a vár árkába vezették.

A vár helyőrségének létszáma elérte a 3660 főt, tűzerejét pedig 300 ágyú biztosította. Harci cselekményre Arad falai előtt egészen 1849. április 13-ig nem került sor. Ekkor Damjanich hadai zárták körül, és vették be ostrommal a császáriaktól július 17-én. A magyar kormány Aradra menekült, itt adta át a hatalmat Kossuth Görgeynek. Augusztus 13-án, hétfőn Világosnál Görgey letette a fegyvert Rüdiger orosz tábornok előtt. Damjanich 17-én adta át a várat a cári csapatoknak. Az oroszok ígéretük ellenére kiszolgáltatták az osztrákoknak a magyar fogoly tiszteket, akiket az aradi várban gyűjtöttek össze. Haynau ide rendelte vészbíróságát, ezzel vette kezdetét a vár legtöbbek számára ismert, dicstelen története.

Élő történelem

A nagykövetség értesít, a határon várnak, egy dévai, magyarul kiválóan beszélő ezredes a vezetőm, tolmácsom. Kék lámpás ARO a felvezető kocsi, a Maros hídja után balra fordulunk, és szembe haladunk a várral. A jó tízméteres kapu alatt áthaladva látom, hogy a tisztelgő őrség csodálkozva nézi autóm magyar rendszámát. Jobbra páncélkocsik, balra a képekről ismert négyszögletű alakuló tér, szemben a kéttornyú templom és a pálosok kolostora, balra a legénységi épület, jobbra a parancsnokság. A parancsnok tájékoztatást ad egységéről, a hódmezővásárhelyiekkel tartott kapcsolatáról. Autón vinnének beljebb, de gyalog akarok menni: vértanúinkat is így kísérték az osztrákok. A VI-os kapun keresztül hagyjuk el a belső vár területét, román katona tiszteleg. A kijáratnál kidőlt fél kapu porosodik, benne kis személyi bejáróval, hatalmas tartóvasa még most sem rozsdás. A szabadban jobbra a képekről beazonosítható vesztőhely, a vár téglafala, a távolban a horizontot eltakaró Arad épületei, előtte – még a vár területén – az első világháború folyamán magyar fogságba esett szerb katonák emlékműve.

Itt, a fal előtt alig pár lépéssel dördült el a végzetes sortűz, majd a csodával határos módon életben maradt Kiss Ernő életét kioltó kegyelemlövés. Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azonnal meghaltak. Otthonról hozott, nemzeti szalaggal átfont koszorúmat a falra helyezem. Kísérőim tisztelgésre emelt karjukat engedik le, amikor megfordulok.

Legutóbb az akkor már nagybeteg Katona Tamással (történész, előbb az MDF, majd az MDNP parlamenti képviselője, volt varsói nagykövet – a szerk.) tekintettem meg az aradi várat. Ekkor ismertem meg Arad és a tizenhárom vértanú valós történetét. „A szabadságharcban való részvétel miatt elsőként a tizennyolc éves, főúri Hruby Gyulát végezték ki, róla nem szoktak beszélni, sírjának helyét sem lehet ismerni – mondta Tamás, és a VI-os kapunál pontos leírást adott a siralomházban töltött utolsó éjszakáról. – A golyó általi halálra ítéltek megelőző este a felekezetüknek megfelelő lelkészekkel hosszan beszélgethettek. Lehner tábornok imája után fuvoláján Edgar áriáját játszotta a Lammermoori Luciából. A többiek is nyugodtan várták halálukat, Vécseyt meglátogatta felesége, de a kivégzést megelőző napon elment. Egerben várta szőlője, a szüret nem várhat. Ez a tábornok szerencséje is egyben, mert míg az ő Kossuthtól kapott kitüntetéseit az asszony magával vitte, a többiekét az osztrákok eltüntették.”

Október 6-án fél hatkor hozzák ki zárkájukból a golyó általi halálra ítélteket. Megjelenésükkor a téren szétnyílik a katonai négyszög, és ők elindulnak vesztőhelyük felé. Minden elítélt mellett ott halad vallásának lelkésze. Schweindl a nyakában lévő keresztet átadja Bardücz atyának, hogy juttassa el a huszár főhadnagyként szintén a várban raboskodó Béla fiának. Váratlanul visszakéri. „Atyám, ezzel a kereszttel megyek a halálba, de kérem, halott kezemből vegye ki, és adja át gyermekemnek!” A vár külső falánál feláll a kivégzőosztag. A térdelő hősökre a sortüzet alig pár lépésről 3-3 katona adja le, Kiss Ernőt a lövések vállán érik, nem esik össze, tovább térdel. A sebesült magyar tiszt egyszerre ad maga ellen tűzparancsot az osztrákkal. A gránátost közvetlen közelről fültövön lövik. A lelkészek térdre ereszkednek, imát mondanak a halottak fölött. Schweindl kezéből az atya magához veszi a véres keresztet. A kivégzettek felső ruháját a kivégzésben részt vevők, a fehérneműjüket pedig az elföldelők kapják meg.

A tetemeket hullamerevedésben, ruhátlanul dobták be az alig fél méter mély gödrökbe. Lázár Vilmos ezredes mint hadtestparancsnok került a tábornokok közé. Schweindl Józsefnek Haynau megkegyelmezett, de ő ezt nem fogadta el, megelégedett azzal, hogy néha beszélgethetett a szintén a várban fogságban lévő fiával. Haynau egyébként felajánlotta az ifjúnak, hogy tagadja meg vezetéknevét, és vegye fel a Haynau nevet, s ezzel örökösévé válik, de a fiú nem fogadta el. Kiss Ernő holttestét tisztiszolgája másnap kiásta, és álnéven Aradon temette el, ahonnan később Elemér település katolikus templomába vitték. Dessewffy Arisztidnek módja lett volna Törökországba menekülni, de Liechteinstein herceg megígérte neki, hogy a császárnál kijárja szabadon bocsátását, csak maradjon. Annyit sikerült elérnie, hogy Haynau nem kötél, hanem golyó általi halálra változtatta az ítéletet. Miután lefizették az őröket, Dessewffy hatalmas tetemét 1850-ben kiásták, de így is csak több részre szabdalva, ládákban tudták kilopni a várból. Szénásszekérbe rejtve vitték át a felvidéki Margonyára, ahol a családi kriptában helyezték örök nyugalomra. (A kriptát idővel feldúlták, a koporsókat, a csontokat szétszórták.)

A várfal tövében maradt két tetemet 1912 augusztusában kezdték csak el keresni. Könnyen meg is találták, de az emelkedő talajvíz miatt csak októberben emelték ki a maradványokat, melyeket az aradi Kultúrpalota kriptájában helyeztek el. Viszonylag kevésbé ismert, hogy Kazinczy Lajos ezredest csaknem három héttel a vértanúk kivégzését követően, október 25-én lőtték agyon. Nyelvújító édesapját 1795-ben szintén halálra ítélték, de fiával ellentétben ő kegyelmet kapott. Ha szabad egy ember halálát érdekesnek nevezni, Ludwig Hauk osztrák származású honvéd alezredesé az volt. Miután a szabadságharcosok oldalára állt, Haynau Bécsből vitette Aradra, ahol osztrák tiltakozás ellenére kivégezték. Egy anekdota szerint éppen kártyázott cellatársaival, amikor megjelent a hóhér: „Hauk úr, önt holnap kellene felakasztanom. Kérem, az anyósom beteg, nem tehetném meg ma?” A válasz: „Uraim, elmegyek meghalni!”

A tábornokokra leadott sortűz után az osztag visszatért a börtönépülethez, csatlakozott az ott várakozó katonákhoz, és együtt kísérték a többieket a várfalon túlra eső vesztőhely felé. A kilenc sorba állított oszlopokhoz szekéren vitték a törött lába miatt mozgásában korlátozott Damjanichot. Az ítéletet Franz Bott hóhér hajtotta végre. Elsőként lovag Pöltemberg Ernőt végezték ki, majd Török Ignác, Lahner György következett, akinek a születésnapja épp’ október 6-ára esett. A német származású tábornoknak különösen nagy volt a bűne. Nagyváradon szervezte, irányította a fegyvergyártást, és a szabadságharc ágyúira öntette a „Ne bántsd a magyart” feliratot. Knézich Károly és Nagysándor József a többiekhez hasonlóan büszkén tette meg utolsó lépéseit. Gróf Leiningen-Westerburg, a Hessen család hercege, utolsó szavaival becsületét védte, mivel azt a hazugságot terjesztették róla, hogy Buda elfoglalása után osztrák tiszteket végeztetett ki. Aulich Lajost Damjanich János követte. Botra támaszkodva, segítséggel ment a bitó alá, közben odaszólt a sortüzet vezénylő Tichy őrnagynak, akivel korábban egy ezredben szolgált: „Te is igazán sokra vitted!”, majd közölte hóhérjával, vigyázzon a szakállára. Utolsó szavait ezt követően mondta el: „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Mivel a bitófák átlagos magasságú emberek számára készültek, az átlagnál jóval szálasabb Damjanich haláltusája elképzelhetetlen szenvedésben telt. Az utolsóként a vesztőhelyhez lépő Gróf Vécsey Károly már szemmel sem tudott elbúcsúzni a többiektől, így a mellette lévő bitón kínlódó Damjanichoz lépett, és lehajolva megcsókolta a kezét.

Utóélet

Az osztrákok tiltották a vértanúkra való emlékezést, a vár belsejébe nem mehettek civilek, az akasztás helyét is igyekeztek elfeledtetni. A kiegyezéskor, 1867-ben jelölték csak meg egy kis kereszttel és egy száradó eperfával a borzalom színhelyét. A hősök nyughelye utáni kutatás 1910-ben kezdődött. A várfal tövében kivégzettek közül 1912-ben exhumálták Schweindl József és Lázár Vilmos tetemét. Az akasztottak holttesteit annak ellenére nem lelték, hogy hatezer méternyi árkot ástak a vesztőhely környékén. Trianont követően a várat a román hadsereg vette birtokába, számukra érthető okokból semmit sem jelentett az „aradi tizenhárom”. A természet viszont másképpen döntött: 1932-ben hatalmas árvíz zúdult le a Maroson, melyet követően megkezdődött az Arad városát védő gátépítés. Május 8-án az egyik ásó koponyát emelt ki, majd feltűnt egy csontváz is. Szerencsére Kara Győző főiskolai történelemtanár fülébe jutott a hír, és megkezdődött a céltudatos kutatás. Sorra tárták fel a sírokat, találták meg a bitófák korhadt maradványait. A csontokat az aradi Kultúrpalotába vitték, ott tárolták 1974-ig, amikor is az 1881-ben emelt emlékoszlop oldalába helyezték. Napjainkban is ott találhatóak.

Százezer sem jött össze

A kiegyezés után sorra alakultak a különböző ’48-as társaságok. Ferenc József 50 ezer aranyat adományozott a szabadságharc árvái, özvegyei javára. Az Aradon kiadott Alföld című napilap 1867. június 15-én megjelenő számában felvetette, hogy „emlékszobrot kellene állítani a tizenhárom kiszenvedett vértanúnak”. Az emlékmű felállításának összegét százezer pengőforintban határozták meg, de az országos adakozás ellenére is csak a fele jött össze. A pályázatot Huszár Adolf nyerte el, de ő 1885. január 21-én váratlanul elhunyt. A befejezést Stróbl Alajossal szemben Zala Györgyre bízták. 1889-ben került sor az emlékmű felavatására.

Olvasson tovább: