Kereső toggle

Embernek maradni az embertelenségben

Magyarországi zsidómentők a második világháborúban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül igyekszünk bemutatni azokat az embermentőket, akik a holokauszt, az embertelenség idején is emberek maradtak. Közülük a legkiemelkedőbb Raoul Wallenberg, akit méltán nevezhetünk a Humánum Lovagjának. Ugyanakkor a diplomáciai mellett szólunk az egyházi, a hatósági és a lakossági mentőakciókról is. Kitérünk arra is, hogy milyen motivációkkal bírtak azok a személyek, akik segítséget nyújtottak az üldözötteknek, miként mentek szembe a politikai hatalommal, a korszellemmel és gyakran saját tradícióikkal is annak érdekében, hogy életeket mentsenek.

A holokauszt kapcsán – annak precedens nélkülisége miatt – az emberi együttérzés nagyon lassan ébredt fel az antijudaizmussal és antiszemitizmussal évszázadok óta fertőzött európaiakban. A nácik által megszállt területeken fokozatosan bontakozott ki az Endlösung, emiatt az emberek lelkiismerete lassan ébredt rá, hogy itt a zsidó nép teljes elpusztításáról van szó, és nem csupán az évszázadok során oly gyakori üldözések egyikéről. Az 1942-es év során és azt követően számos zsidóellenes attitűddel bíró társadalmi csoport is kiállt az üldözöttek mellett, és nyújtott segítő kezet számukra. Ezzel tulajdonképpen az antiszemiták számára is húztak egy vonalat: mi az, amit nem léphetnek át. Amikor a „végső megoldás” kezdett nyilvánvalóvá válni, a nem zsidó társadalom számos tagja felvállalta az embermentés kockázatát. A nácik és a velük kollaborálók különbséget tettek a mentők büntetésében a kelet- és nyugat-európaiak között. A keleti területeken gyakran kivégezték az embermentőket is, akik nyugaton csak börtönbüntetésre vagy internálásra számíthattak. Aki embermentésre vállalkozott, annak tisztában kellett lennie azzal is, hogy a lebukás kockázata reális, hiszen a hosszú ideig tartó bújtatást nem lehetett teljesen eltitkolni a közvetlen környezet előtt.

Milyen motivációik voltak az egyes embermentőknek? Voltak, akik morális indíttatásból segítettek. Vallási okokból vagy éppen valamilyen ideológia alapján. Azok, akik jó személyes kapcsolatot ápoltak a környezetükben élő zsidókkal még a háború előtt, azok könnyebben váltak filoszemitává és mentővé, hiszen őket nehezebb volt a propagandával megtéveszteni és befolyásolni. A hivatásuk iránt elkötelezett személyek (például orvosok, lelkészek), akiknek esküje minden ember megsegítésére vonatkozott, könnyebben álltak az üldözöttek mellé. Európa-szerte voltak olyan csoportok, amelyek az üldözött zsidók mentésére szerveződtek. Talán a legismertebb közülük a lengyelországi Zegota, melyben katolikusok és zsidók közösen tettek erőfeszítéseket. A Zegota tevékenységének köszönhetően több ezerre tehető azoknak a zsidó gyerekeknek a száma, akik a kolostorokban és zárdákban vészelték át a népirtást. A kiskorú mentőkről is szólnunk kell. Azokról a gyerekekről, akiknek szülei segítettek az üldözötteknek. Nem volt könnyű ezeknek a gyermekeknek támogatni a szüleiket és eltitkolni azt, amiről nyilvánvalóan tudtak.

Milyen körülmények között zajlott a magyarországi embermentő aktivitás? 1944. március 19-én az országot német csapatok szállták meg. A velük érkezett biztonsági szervek – köztük a hírhedt Gestapo – napok alatt ezreket vettek őrizetbe. Megbénították, megfélemlítették a magyarságot, azonnal megkezdték az ország kirablását. A magyarországi zsidóság deportálása régi tervük és követelésük volt, erre a Kállay-kormány erőszakos eltávolításával új lehetőség nyílt. Az Eichmann-kommandó irányításával a megszállás után száz nap múlva a Magyar Királyság nagyobb részén – a magyar közigazgatás segítségével – több százezer állampolgárt kifosztottak és elhurcoltak. A csecsemőtől a dédnagymamáig, kis- és nagycsaládok a teljes rokonsággal együtt: zsidónak minősült tömegek tűntek el szülőföldjükről. Eleinte internálásban, gettókban, majd gyűjtőtáborokban szenvedtek, reménykedtek, míg aztán előre meghatározott, titkolt menetrend alapján zsúfolt tehervonatszerelvényekben Auschwitz-Birkenau halálgyárába indították őket.

A diplomáciai mentés egyik emblematikus alakja: Raoul Wallenberg. Ő a tömeges deportálásokat követően, július 9-én érkezett Budapestre. A követségen átvette a humanitárius ügyeket intéző osztály vezetését. Szorgos munkába kezdett. Gyorsan kiderült, hogy kitűnő szervező. Az osztály magyar munkatársainak körét folyamatosan bővítette, ismeretsége naponta növekedett. Az egyházi és külügyi kapcsolatok mellett eredményesen ismerkedett befolyásos katona-, csendőr- és rendőrtisztekkel. Közben több gazdasági kulcsemberrel került összeköttetésbe, és felkereste a zsidó intézményeket és tisztviselőiket is.

Budapesti küldetését a svéd kormány megbízásából és az amerikai War Refugee Board (Roosevelt elnök rendeletére 1944. januárjában létrejött Háborús Menekültügyi Bizottság) felkérésére végezte. Munkáját a Joint (amerikai zsidó segélyszervezet) 225000 dollárral támogatta. A svéd követség szervezésében 1944 kora nyarán eredetileg háromszáz-négyszáz magyar zsidó Svédországba vagy Palesztinába juttatása (gyakorlatilag a deportálás előli kimentése) volt a cél. A német szándékokat elemezve a svédek úgy döntöttek, hogy ez kevés, „a zsidókérdés alakulását” Budapesten nagyobb figyelemmel kell kísérni. Az érkezésekor Stockholmból küldött távirat hangsúlyozta: „Wallenberg urat megbíztuk, kétségtelenül rendkívüli kényes a feladat, így a követség támogatása a legnagyobb jelentőséggel bír”.

A budapesti zsidók deportálásának megakadályozásában a Horthy Miklós kormányzóhoz érkezett külföldi diplomáciai tiltakozások, mentési kísérletek meghatározóak voltak. Ezeket erősítette, hogy a magyar fővárosban az iszonyat dokumentuma, az SS által folytatott koncentrációs tábori népirtást leleplező úgynevezett „Auschwitzi jegyzőkönyv” egyre ismertebbé vált. Az életveszélyben élő magyar zsidók egy része menekülésként – bármilyen áron – kivándorlásra törekedett. A megvalósításért Carl Lutz, Svájc követségének alkonzulja, a budapesti zsidók mentésének egyik kezdeményezője és végsőkig kitartó, jeles személyisége sokat dolgozott. A zsidók kivándorlása Magyarországról, mint a menekvés egyik lehetősége, folyamatosan napirenden volt, ám ez a német hatóságoktól függött. A budapesti Svéd Királyi Követség – korábbi elhatározás alapján – a svéd rokonokkal, közelebbi svéd gazdasági kapcsolatokkal rendelkező magyar polgároknak Carl Ivan Danielsson követ aláírásával ideiglenes svéd útlevelet adott. Az ilyen okmány tulajdonosa „védettséghez” jutott. A svéd követség először 640 védlevelet, mentesítőigazolványt (Schutz-Pass) bocsátott ki, s a számot folytonosan növelte. Azon fáradozott, hogy megkísérli az „útleveleseket” Svédországba kiutaztatni. Wallenberg ezt a védőernyőt – leleménnyel és odaadással – kiterjesztette. Augusztusban és szeptemberben a magyar hatóságoktól az engedélyezettnél jóval több védlevél kiállítására került sor. Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett.

Augusztus 21-én Angelo Rotta, a pápai nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos Braquinho portugál, Ángel Sanz Briz spanyol és Antoine I. Kilchmann svájci ügyvivő a magyar kormányhoz jegyzéket intézett. Erélyes tiltakozásukban leszögezték: abszolút megengedhetetlennek tartják, hogy „faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embereket”. A keresztény civilizáció nevében kérték, ne legyen több deportálás. A 25-ére részletesen kidolgozott kiszállítási akció – feltehetőleg az SS birodalmi vezére, Heinrich Himmler állásfoglalása után – elmaradt. (A gyors román átállás s Párizs eleste bizonyára közrejátszott ebben.)

Október 15–16-án német fegyveres beavatkozással eltávolították a Lakatos-kormányt, a lemondatott Horthy kormányzót SS-őrséggel családostól Németországba szállították. Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom vezére került a régen vágyott hatalomra. A németek révén immár szabadon masírozó fekete formaruhás nyilasok a „totálisan zsidómentes” Magyarországot akarták, hirdették.

Miniszterelnökként Szálasi jóváhagyta, hogy a még Budapesten lévő zsidók közül a munkaképeseket gyalogmenetekben indítsák útnak Németországba, és a zsidó munkaszolgálatos századok állományából 50 000 főt átadjanak a németeknek. Beregfy Károly honvédelmi miniszter Hegyeshalomba parancsolta a kisegítő munkaszolgálatos zsidó férfiak kijelölt századait.

A nyilaskeresztes puccs utáni új helyzetben Wallenberg a mentési akció módszereinek átgondolására, új megoldásokra kényszerült. A humanitárius osztályt (hivatalos neve „B” osztály volt) az Üllői útra költöztette át. Magyar munkatársai számát tovább növelte, ahogy a mentőmunka méretei, a közvetlen beavatkozás szükségletei indokolták. A magyar közigazgatási szervekhez gyakran intézett átiratokat. Ezekben éles hangon, nyíltan elítélte a nyilasok mindennapi atrocitásait. Szinte napi gyakorisággal követelte a svéd védlevelek, igazolások elismertetését. Sokat mozgott, a napi eseményekre figyelt, állandó készültségben élt. Így történhetett, hogy az elhurcolás elől a svéd és a San Salvador-i védelem alá helyezett munkaszolgálatosokból sokakat sikerült a józsefvárosi pályaudvaron merész, határozott fellépésével kimentenie, míg az Eichmann-kommandó tisztjei meg nem elégelték a „zsidószabadítást”.

A svéd és a svájci követség, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Vatikán képviseletének megbízottai a bécsi országúton esetenként élelmet és gyógyszert osztogattak, ahol lehetett, menleveleket adtak a menetelőknek. A korábbi menlevelesek kimentésével több helyen sikerrel próbálkoztak. Per Anger, Wallenberg svéd munkatársa beszámolójából idézünk: „Elhaladtunk a szerencsétlen emberek tömegei mellett, akik inkább holtak voltak, mint élők. Hamuszürke arccal botladoztak előre a katonák puskaagyainak nógatása és ütlegei alatt. Az utat holttestek szegélyezték. (…) Hegyeshalomnál azt láttuk, hogy az érkezőket átadták egy SS-egységnek.”

Raoul Wallenberget az SS-tisztek többször megfenyegették, de a rá leselkedő veszéllyel alig törődött. Másokkal inkább. Erről írt december 8-án: „A helyzet izgalmas és kalandos, munkával való túlterheltségem szinte embertelen. Banditák lesnek áldozataikra a városban, verik, kínozzák és agyonlövik őket. Egyedül a saját személyzetem tagjai közül negyven esetben vittek el és bántalmaztak embe-reket. Mindent összevetve azonban jó kedvünk van, és élvezzük a harcot. (…) Éjjel-nappal halljuk a közeledő oroszok ágyúszavát.”

A tudományos kutatás alapján bizonyossággal állítható, hogy Raoul Wallenberg az 1944. év végéig 4500–5000 védlevelet, mentesítő igazolványt bocsátott ki.

November derekán Szálasi „nemzetvezető” úgy döntött, hogy a Dohány utcai zsinagóga környékén egy nagy gettót állíttat föl, oda költöztetve mindazokat a zsidókat, akiknek nincs érvényes, külföldi állampolgárságot igazoló védlevelük, útlevelük.

A másikat – az úgynevezett nemzetközi vagy védett gettót – a pesti Duna-parton, a Pozsonyi út, Szent István körút és Szent István park kijelölt házaiban hozták létre. Ez utóbbi egyre inkább csak nevében volt „védett”. A Nyilaskeresztes Párt fegyveres csoportjainak sok esetben „kiváló” célpontot nyújtott. Sok nyilas vélte úgy, valószínűleg talál itt rabolni valót, ha már az ide húzódottaknak elég pénzük vagy összeköttetésük volt, hogy svéd, svájci, portugál, spanyol vagy éppen pápai védlevelekhez jussanak.

A gettó ellátásáért, élelemhez jutásáért a Nemzetközi Vöröskereszt és Raoul Wallenberg is sokat tett. Ebben az időszakban a budapesti embermentésben a spanyol ügyvivőként intézkedő (valójában olasz állampolgár) Giorgio Perlasca is jelentős mentőmunkát végzett. Közel ötezer zsidót védelmezett, illetve segített élelemmel és gyógyszerrel.

Raoul Wallenberg ezekben a napokban a Városligethez közeli Benczúr utcában, az Osztrák Követség mai épületében húzta meg magát. A Ben-czúr utca 16. szám alatti épület Ocskay László nyugalmazott honvéd százados tulajdonában volt. Ocskay maga is erkölcsösen, bátran viselkedett. Bujtatott, mentett. Sok munkaszolgálatosnak, egész zsidó családoknak segített, menedéket adott. Védencei közel kétezren voltak, akik a százados emlékét máig a szívükben őrzik.

Az épületben a svéd követségi titkár sofőrjével, Langfelder mérnökkel az oroszok megérkezéséig tartózkodott. Innen indult utolsó útjára, hogy eltűnjön a szovjet kémelhárítás bugyraiban. Halálának körülményei máig nem ismertek.

Az egyházi embermentés kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy számos pap, lelkész, apáca és más egyházi személy (akár püspöki szinten is) saját lelkiismeretének engedve, felekezetének hivatalos rendeleteivel és több évszázados tradíciójával ment szembe, amikor az áldozatoknak segített. Érdemes kiemelni Kálló Ferenc esperest, aki egy budapesti katonai kórház parancsnokaként számos neves és ismeretlen zsidó munkaszolgálatost támogatott. Hamis papírokkal vagy éppen indokolatlanul elnyújtott terápiával tartotta vissza a munkaszolgálatosokat. Gyakran olyan hosszú ideig, hogy a századuk továbbvonult, így hazatérhettek otthonukba. A nyilasok figyelemmel kísérték az esperes tevékenységét, és a hatalomátvételt követően nem vártak sokáig a bosszúval. Október 28-án betörtek a kórházba, Kálló Ferencet elhurcolták. Holttestét másnap találták meg az erdőben – tele kínzás nyomaival, megcsonkítva.

Noha a magyar hatóságok aktivitása megkérdőjelezhetetlen abban, hogy Magyarországon rendkívül gyorsan lezajlott az Endlösung, mégis voltak olyan katonatisztek és hivatalnokok, akik ellenálltak a politikai „mainstreamnek”, és segítették az üldözötteket. Fentebb már említettük Ocskay Lászlót, de szólhatnánk még Reviczky Imréről, Nagybaczoni Nagy Vilmosról, vagy akár a csillaghegyi gettó parancsnokáról, Endre Lászlóról, aki számos embernek nyújtott segítséget a szökéshez és a meneküléshez. Az alacsonyabb rangúak közé tartozott Gyürk Ottó, aki 1942-ben egy bálon ismerte meg szerelmét, Seidner Évát. Nem házasodhattak össze, hiszen a zsidótörvények értelmében a keresztény Ottó nem vehette feleségül a zsidó Évát. A nyilas hatalomátvételt követően a fiatalember életét kockáztatva hamis iratokat, élelmiszert és rejtekhelyet is szerzett kedvesének, sőt nemcsak neki, hanem Éva rokonainak is. Mindannyian túlélték a vészkorszakot, és így a fiatalok összeházasodhattak.

A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet több mint 800 magyar embert tüntetett ki a Világ Igaza címmel. A legtöbben a lakossági embermentők közé tartoznak, akiknek nem volt diplomáciai védelme, egyházi tekintélye, katonai vagy politikai hatalma, ennek ellenére emberek maradtak, és mentették a halálraítélteket. Közéjük tartozik az ismert író, Ottlik Géza is. 1944. október 17-től Buda felszabadulásáig, 1945. február 13-ig feleségével együtt a saját lakásukban bújtatták Vas István költőt. A két irodalmár ordítozásig fajuló vitákat folytatott a lakásban. Nem csoda, hogy hamarosan a nyilas házmester is felfigyelt a szokatlan zajokra. A katonai végzettséggel bíró Ottlik minden második napon szolgálatot teljesített egy légvédelmi lövegnél. Éppen egy ilyen napon kopogtattak a lakás ajtaján a nyilasok, akik a feljelentésre érkeztek. Ottlikné hatalmas lélekjelenléttel férje ősi nemességére hivatkozva elzavarta a razziázókat, akik többet nem tértek vissza. A sors iróniája, hogy a felszabadulást követő napokban valaki feljelentette Ottlikot mint a nyilasok emberét.

Az embermentőkre tekinthetünk úgy, mint hősökre és példaképekre. Olyan emberek voltak ők, akik nemcsak a korszellemmel és a körülményekkel szálltak szembe az áldozatok érdekében, hanem önmagukat, a hátterüket, tradícióikat is képesek voltak legyőzni.

Olvasson tovább: