Kereső toggle

„Szívvel harcolunk, nem nehézfegyverekkel”

A kurdok történelme: egy nemzet, állam nélkül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hónapok eseményei váratlan fordulatot hoztak a Közel-Keleten, Izrael után létrejöhet a második szekuláris állam a térségben: a szabad Kurdisztán. Elkötelezett észak-iraki harcosaik, a pesmergák egyedüliként tudtak hatékonyan szembeszállni a rettegett Iszlám Állammal, mellyel kivívták a világ figyelmét és elismerését. Történelmük során szinte először jöhet létre egységesen támogató álláspont a környező nagyhatalmak részéről a legnagyobb állam nélküli nemzet önállóságával kapcsolatban.

Piros-fehér-zöld alapon stilizált országtetoválás – futballmeccseken már megszokhattuk, azonban a „Free Kurdistan” étkezdében teljesen más jelentéstartalommal bír ez a jelkép. Ileri Ridvan karján minden kurd álma, a jelenleg török, iraki, szíriai, iráni területeket magában foglaló Kurdisztán látható. A középkorú férfi tizenegy éve vándorolt ki Törökországból, azóta menekültstátuszban él Magyarországon, otthonmaradt rokonaival karöltve külföldről támogatja a kurd ügyet.

„Mi csak békét akarunk, és hogy végre példát mutathassunk a Közel-Keletnek, hogy lehet másképp is élni” – kezdi a beszélgetést, mintha tudná, hogy mit szeretnék hallani. A hazai és a világsajtóban egyöntetűen heroikus kép alakult ki a kurdok szerepvállalásáról a közel-keleti konfliktusban, talán túl szép is, hogy igaz legyen. Hogyan lehet, hogy a túlnyomó többségben muszlim nép tagjai egyértelműen kiállnak a szekuláris állammodell mellett, és miért nem sikerült önálló államiságukat pár évnél tovább megőrizni az elmúlt 1500 évben? Miképpen lehet, hogy céljaik eléréséhez most mégis ilyen közel kerültek?

A kurd nép történelmi hazája, ahol a mai napig a legnagyobb számban élnek, a Törökország, Irak, Irán, Örményország és Szíria egyes területeit magába foglaló Kurdisztán, amelyet jogilag egyik állam sem ismer el és hivatalos politikai határai sincsenek. A 450 ezer négyzetkilométernyi területen becslések szerint körülbelül 30 millió kurd él. Törökországban 12 és 18 millióra becsülik a számukat, ami a lakosság 20 százalékát jelenti. Irakban ez az arány már 23 százalék, körülbelül 6-7 millió lakossal, míg a harmadik legnagyobb kurd közösséggel rendelkező ország, Irán esetében az arány 10 százalék, ami 5-6 millió főt jelent. Ezen kívül jelentős a kurdok száma Örményországban, Libanonban, Izraelben és az utóbbi időszak nagyszámú kivándorlásának köszönhetően Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is.

A kurd nép eredete még a történészek előtt is bizonytalan. A legelfogadottabb nézet, amely az Arab Enciklopédiában és az Encyclopedya Britannicában is szerepel, hogy a kurdok valamilyen formában a médek leszármazottai. A különböző ókori forrásokban említett kurd szó egyik legkorábbi megjelenése egy 3. századi szövegben található. A biztosan a kurdok elődeire utaló forrás azonban jóval későbbi: ez a kurd nép iszlám hitre térítéséről számol be a 7. században. Etnikailag az iráni népekkel állnak rokonságban, és a kurd nyelv is az indoeurópai nyelv- családon belül az iránihoz áll a legközelebb, függetlenül attól, hogy a dialektusok sokszor egymástól nagyon el-térőek.

A kurdok korai történelmükben korántsem voltak olyan egységesek mint napjainkban. Önálló államiságuk létrehozásának egyik nagy akadálya volt például, hogy egymástól függetlenül több kurd dinasztia hozott létre kisebb államokat a 900-as években, amelyek gyakran egymással is háborúba keveredtek. Továbbá az a tény, hogy Kurdisztán a középkorban ütközőállamként funkcionált a szunnita Oszmán és a siíta Szafavida Birodalom között, tovább nehezítette önállósági törekvéseiket. A két pólus közötti harc során a kurdok legtöbbször a számukra nagyobb autonómiát biztosító oszmánokat támogatták. A 18. század végén a növekvő kurd nemzeti ébredés hatására kapcsolatuk folyamatosan gyengült az iszlámmal, és csak ekkor került sor komolyabb nemzeti összefogásra. A saját irodalmi nyelv és önálló állam utáni igény háttérbe szorította a vallást a nemzeti érdekek mögé. Ez a politikai elgondolás konfliktusba került az iszlám közösséghez tartozással, aminek eredményeképpen a 19. századtól állandósultak az önállóságért folytatott harcok. Ez az attitűd az oka annak, hogy a kurdok képesek voltak hatékonyan összefogni az Iszlám Állammal (IÁ) szemben, attól függetlenül, hogy többségük ugyanúgy szunnita muszlim mint a dzsihadisták („ha nincsenek nehézfegyvereink, a harcosaink régi gépkarabélyokkal és a szívükkel harcolnak” – jegyezte meg ezzel kapcsolatban Ileri Ridvan). A kurd nacionalizmus ugyanis az utóbbi 80 évben nem rögzítette ideológiai alapvetésként az iszlámot.

Az első világháborúban az orosz és török seregek hadszíntere többek között Kurdisztánban húzódott, ami a térség elszegényedéséhez vezetett. A Török Birodalom számára a háborút lezáró sévres-i békeszerződés 1920-ban nemzetközileg elismerte a Kurd Állam autonómiáját és függetlenséghez való jogát. Innentől kezdve, már négy kurd mozgalom működött (gyakran egymással szövetségben) Törökországban, Irakban, Iránban és Szíriában. A törökök számára katasztrofális békediktátum lehetőséget adott a török- országi kurdok elszakadására. Mielőtt azonban megvalósulhatott volna az önálló állam, Musztafa Kemal (Atatürk) pasa függetlenségi háborúja során kiszorította a szövetséges brit, olasz, görög és francia csapatokat, és ezzel elérte a korábbi szerződés felülvizsgálatát. 1923-ban a törökök számára sokkal kedvezőbb lausanne-i békeszerződés már nem említi a kurdok kérdését, és így a térséget a Török Köztársaságba olvasztották. Innentől kezdve Törökország megtagadta a kurdok etnikumként való elismerését, nyelvüket törvényen kívül helyezték, betiltották a népviseletet és a gyerekek kurd hangzású elnevezését. Még a kurd szót is eltörölték, helyette a „hegyi törökök” kifejezést kellett használni. A húszas, harmincas évek lázadásait leverték és keményen megtorolták. Többszázezer kurdot telepítettek nyugatra és kevertek az örmény lakossággal.

A törökországi kurd mozgalom a hetvenes években erősödött fel újra. 1978-ban megalapították a Kurd Munkapártot (PKK) Abdullah Öcalan vezetésével, aki 1984-ben harcot hirdetett a török kormány ellen. A török statisztikák szerint 1985 és 1996 között az áldozatok száma 20 ezerre tehető, ami napjainkig a becslések szerint 30 ezerre nőtt. A török hadsereg 1994 során 137 falut rombolt le, de az ellenállás nem gyengült. 1999-ben a török kormány további 300 ezer

katonát rendelt a térségbe, Öcalant pedig Kenyában a titkosszolgálat elfogta és bebörtönözte. 2012-ben és 2013-ban sokat enyhült a két fél közti viszony: 30 évnyi harc után Öcalan felhívására a PKK gerillái kivonultak Törökországból – bár hangsúlyozták, hogy a fegyvert nem teszik le –, és megkezdődtek a béketárgyalások.

„Tudunk harcolni, de tudunk békülni is” – beszélgetőpartnerem szerint most ez utóbbinak jött el az ideje hazájában. Bár Törökországban maradt családtagjait nem érik napi atrocitások, tudnak dolgozni, de tüntetésekre nem mernek elmenni, hiszen a PKK támogatására való hivatkozással a tüntetőket terroristának bélyegzik és letartóztatják. Az elmúlt években a tömegbe való lövetés sem volt példa nélküli

a rezsim részéről. Az utóbbi időben mindkét oldalról az enyhülés jelei látszódnak; a kurdok letettek a katonai akciókról, kizárólag politikai nyomásgyakorlással kívánják elérni céljukat, az ankarai kormány pedig már engedi a magániskolák építését, ahol lehet a kurd nyelvet iskolaidőn kívül tanítani. 2013 nyarán a Legfelsőbb Bíróság precedens értékű ítéletében megengedte egy kurd házaspárnak, hogy kislányuknak a Kurdisztán nevet adhassák. Még a 2015-ös választások előtt szeretnék elérni, hogy a kormány hivatalosan találkozzon a kurd vezetőkkel, így legitimálva követeléseiket, mert az új kormányok

általában az erőpolitikához folyamodnak, és mindennemű egyezségtől elzárkóznak. „Megértettük, hogy lassan, lépésről lépésre fogjuk tudni kiharcolni a jogainkat – fogalmazott Ileri Ridvan, aki a kurdok társadalmi-politikai berendezkedésére is rávilágított: – Nálunk a döntéseket a lehető legkisebb szinten hozzák meg, hogy minél több ember hatással tudjon lenni a változásokra. Csak a városok, régiók döntése után hozhat meg a központi irányítás bármilyen döntést. Ezt a mechanizmust az államunkban is érvényesítenénk.”

A nők egyenjogúságának területén akár még a magukat libertariániusnak tartó nyugat-európai államok is tanulhatnának a kurdoktól. Nemcsak lehetőségként van a nők előtt a politikai pálya, hanem egyfajta női kvótaként minden vezető mellé kötelező megválasztani egy női vezetőt is, aki ugyanolyan súllyal szól bele a döntésekbe. Sőt, a nőknek a hadseregben is kitüntetett szerep jut. Mint beszélgetőtársam mondta: „egy jepezse (női kurd harcos) 100 terroristával ér fel, mert azok annyira megijednek a csatatéren harcoló nőktől”.

Ridvan az Iszlám Állam megerősödéséért Törökországot hibáztatja, amely szerinte a múltban már támogatott radikális szervezeteket, hogy a kurd szakadárok ellen harcoljanak. Minderről a Brüsszelből sugárzott kurd Med (Méd) TV adásából van tudomása, mely bizonyítékként a pesmergák által elfogott 10 IÁ-harcosok tanúvallomásait citálta.

A foglyok arról számoltak be, hogy Törökországban képezik ki

az IÁ harcosainak jelentős részét, illetve, harctéri sebesüléseiket

török kórházakban látják el. Elmondták továbbá, hogy az IÁ azokon

a szunnita területeken, ahol az emberek nem állnak be önként

a szervezetbe, először megpróbálja drogokkal és verésekkel kondícionálni őket a brutalitásokra. Sok férfit megerőszakol tak, majd azzal fenyegették meg őket, hogy az ezt rögzítő videófelvételt családjaik elé tárják. A szégyen elkerülése érdekében a legtöbb férfi bármit megtenne – ezzel növelik a terroristacsoportok létszámát.

Ridvan pozitív a jövővel kapcsolatban, szerinte eddig nem volt lehetőségük jó példát látniuk a térségben élő nemzeteknek, de az arab tavasszal elkezdődött a változás: egyre többen szeretnének beleszólni az eseményekbe. Hozzátette: az IÁ tevékenysége nyomán rájönnek az iszlámhívők, hogy ez nem iszlám, nem vallás, hanem csak kegyetlenség.

Szaddam, a népirtó

Mivel a modern iraki állam és Nagy-Britannia, mint a Népszövetség megbízott hatalma kötelezve volt arra, hogy elismerje a kurd nép valamifajta autonómiáját, így ott kezdettől fogva létezett iraki kurd autonómia. A kurdok azonban a kezdeti demokratikus időszakot lezáró 1961-es hatalomváltás után 2004-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan hadban álltak az iraki kormánnyal. Szaddám  Huszein 1971 szeptemberében körülbelül 40 ezer kurdot üldözött Iránba. Az iraki hadsereg falvakat pusztított el és több hírhedt tömeggyilkosságot is elkövetett, a határszélhez közeli Halabja település civil lakossága ellen például mérgesgázt vetettek be. Az iraki kurdok helyzete a rezsim 2004-es megdöntése után javult.

 

A kurdok és a vallás

A kurdok ősi vallása a zoroasztrikus perzsa világnézethez köthető, amely hitet még mind a mai napig gyakorolják a szintén kurd etnikumhoz tartozó jazidik. A zoroasztrizmus tanítása szerint a világ egy kozmikus harc színtere, amelyben a fény, a jó, illetve a sötétség, a gonosz vív csatát egymással. Istentiszteletük legjellemzőbb vonása a szent tűz őrzése a tűztemplomokban – emiatt iszlám tűzimádóknak tartja őket. Napjainkban a középkori iszlamizáció hatásának eredményeképpen a kurdok nagy többsége szunnita muszlim, de jelentős keresztény, zsidó, síita és jázdi közösségek is élnek Kurdisztán területén.

Olvasson tovább: