Kereső toggle

A megmentett város

Hetven éve szabadult fel a nácik által halálra ítélt Párizs

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Párizs a napokban ünnepelte a náci uralom alóli felszabadulásának 70. évfordulóját. „A fény városa” nem jutott a második világ- háborús harcokban hatalmas károkat szenvedett Varsó vagy Budapest sorsára. Az 1944 augusztusában drámai gyorsasággal zajló, nemzetközi és francia politikai erőket egyaránt felvonultató eseménysor Franciaország azóta eltelt évtizedeire is meghatározó befolyással bírt.

„A városnak már nem volt semmilyen taktikai jelentősége. Történelmi dicsőségének ellenére sem. Párizs csupán egy tintafoltot jelentett a térképeinken: a Rajna felé menet ki kellett kerülni.” – írta emlékirataiban Omar Bradley tábornok, az 1944. június 6-án partra szállt, és Németország felé győztesen előretörő amerikai csapatok egyik parancsnoka. A németektől elszenvedett 1940. júniusi vereség, majd a Pétain marsall vezette Vichy-központú kollaboráns kormányzat létrejötte óta Londonban majd Algírban hazája szabadságáért küzdő Charles de Gaulle és az általa irányított „szabad franciák” viszont hatalmas szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak fővárosuk felszabadításának, különösen annak, hogy a műveletben a francia csapatok döntő szerepet játszottak. De Gaulle már 1943-ban kijelölte erre a feladatra Leclerc tábornokot, a 2. páncéloshadosztály parancsnokát. Az 1944. június 3-án Algírban megalakult Ideiglenes Kormánnyal (GPRF) előre kineveztette a rendőrprefektusokat, és lépéseket tett a kormányzásra szervezett csoport érkezésének előkészítésére. De Gaulle és csapata az államiság hangsúlyozott visszaállításával a tervezett amerikai katonai igazgatás bevezetését kívánta meggátolni. A francia katonai erők az amerikai hadvezetés alárendeltségében harcoltak.
A „szabad franciákat” Washingtonhoz kezdettől fogva igen szoros, ugyanakkor ellentmondásokkal, kölcsönös gyanakvással terhelt kapcsolat fűzte.
Párizs népe a már 1940 augusztusában bevezetett jegyrendszer, a munkanélküliség és a német katonai közigazgatás által foganatosított sokféle korlátozástól szenvedve reménykedve várta a közeledő szövetségeseket. Ugyanakkor aktívan részt is kívánt venni a gyűlölt megszállók elleni harcban. Erre kapott ösztönzést az Ellenállási Mozgalom, a Résistance egyes csoportjaitól is. A mozgalom az 1940-es szerény kezdet után egyre inkább kiterjedt. A németek által később halálra kínzott Jean Moulin De Gaulle ösztönzésére 1942-ben titkos szervezőútján végigjárta az országot, összeköttetést teremtett az egyes csoportok között, és megszilárdította a kapcsolataikat a Szabad Franciaország nevű felszabadító mozgalommal. Erőfeszítései nyomán megalakult az Ellenállás Nemzeti Tanácsa (CNR). 1943-ra valódi katonai potenciál jött létre. Részvételüket figyelembe vették a szövetségesek németellenes háborús terveinek kialakításakor is. Az ország felszabadításáért harcoló főerőket szabotázsakciókkal, vasútvonalak megbénításával, a megszállók zaklatásával előmozdító segéderői szerepen túl sokan nemzeti felkelés kirobbantására is gondoltak. Különösen a fegyveres ellenállásban döntő szerepet játszó kommunisták soraiban, akik főként a Szovjetunió elleni német támadás 1941. június 22-ei megindulása után, a Kommunista Internacionálé parancsára csatlakoztak a nemzeti felszabadító harchoz. Határozott párizsi fellépésével De Gaulle az ő esetleges hatalomátvételüket is meg kívánta akadályozni.
1944 augusztusának sorsdöntő napjaiban Párizst mintegy 17 ezer jól felfegyverzett német katona védte: 6 ezer a városon belül helyezkedett el, míg 11 ezer a külvárosokban. Augusztus 7-én Hitler a régi katonacsaládból származó, a második világháború számos frontját akkorra már megjárt Dietrich von Choltitz tábornokot nevezte ki a francia főváros katonai kormányzójává. A 48 éves német főtiszt azt a táviratilag és telefonon is megerősített utasítást kapta, hogy romboltassa le a várost…
A párizsiak közül akkor csak igen kevesen tudták, hogy szeretett városuk megmentésének ügyét Raoul Nordling svéd konzul is felvállalta. A rendkívüli ügyességről és bátorságról tanúságot tevő diplomata Párizsban született svéd apa és francia anya gyermekeként. Apja után 1926-tól töltötte be a svéd konzuli megbízatást. Mivel Svédország a háborúban semleges maradt, Nordling fontos közvetítő szerepet játszhatott Von Choltitz és a szövetségesek, valamint az ellenállási mozgalom között.
A felszabadulást megelőző napokban többször tárgyaltak személyesen és telefonon foglyok ezreinek szabadon bocsátásáról.

Felkelés, káosz, felszabadulás

Augusztus 18-án a fegyveres ellenállási mozgalom egyik vezetője, a kommunista Rol-Tanguy kiadta a parancsot a felkelésre. Másnap megindult a középületek elfoglalása, összecsapások kezdődtek a németekkel, miközben Párizs népe barikádok százait építette. De Gaulle és hívei azonban korainak ítélték a felkelést és elérték, hogy Nordlingon keresztül tárgyaljanak a fegyverszünetről a német katonai kormányzóval. Ez azonban a rendkívüli zűrzavarban nem tudott életbe lépni. Több mint kétezer fellázadt civilruhás rendőr elfoglalta a Rendőrprefektúra épületét a Párizs szívében lévő Cité-szigeten. Augusztus 22-én a felkelők reménytelen helyzetére és a kommunista hatalomátvétel veszélyére hivatkozva De Gaulle-nak sikerült meggyőznie Eisenhower tábornokot, hogy küldjön csapatokat Párizs felszabadítására. A Szövetséges Expedíciós Erő főparancsnoka elrendelte, hogy az amerikai 4. gyalogoshadosztály és a Leclerc által irányított francia 2. páncéloshadosztály Párizs megsegítésére siessen. Az utóbbi csapattest Dronne kapitány vezette százada 24-én késő estére ért a fővárosba a Városházához, ahol Georges Bidault, az Ellenállás Nemzeti Tanácsának elnöke fogadta: létrejött hát a szimbolikus találkozás az ellenállás külső és belső fegyveres ereje között. A német megszállók számára végképp reménytelenné vált katonai helyzetben Von Choltitz főparancsnok másnap kora délután aláírta a megadásról szóló okmányt. De Gaulle még ugyanazon a napon Párizsba érkezett, és 19 órakor a Városházán történelmi beszédet tartott: „Párizs, Párizs, a meggyalázott, Párizs az összetört, Párizs a meggyötört, de Párizs a felszabadított!” – kiáltotta. Augusztus 26-án délután pedig a külső és a belső ellenállás vezetőinek társaságában, hatalmas éljenező tömegtől körülvéve diadalmenetben végigvonult a Champs-Elysées-n. A kirobbanó népszerűség nem csupán igazolta De Gaulle és társai 1940 óta tartó küzdelmét, de ígéret volt a jövőre nézve is.
Párizs megmentése?

A francia főváros tehát nem vált – a földig rombolt Varsóhoz vagy a megostromolt Budapesthez hasonlóan – háborús frontövezetté. Vajon Von Choltitz, a parancs ellenére miért nem romboltatta le? A történeti kutatás több tényező együttes szerepét hangsúlyozza. A német katonai vezető nem látta a brutális pusztítás hadászati jelentőségét: az csak akadályozhatta volna a vesztes normandiai csata után visszavonuló német csapatok mozgását. Úgy vélte, Párizs felrobbantása sok ember életét követelheti – németekét is beleértve. A „fény városának” megmentésén fáradozó svéd konzul, Nordling közbenjárása csökkentette a feszültséget a németek és a felkelők között. Choltitznak egyébként voltak részvényei egy golyóscsapágy gyárban a párizsi régióban. A szövetségesek augusztus 24-ei levelükben igyekeztek eltántorítani őt a város elpusztításától hadbírósággal fenyegetve meg. Mérlegelhette továbbá az utókor ítéletét is: miután korábban részt vett Rotterdam és Szevasztopol tönkretételében és zsidók kiirtásában a keleti fronton, mégis „Párizs megmentőjeként” vonulhat be a történelembe.
A veszély nagyságát illetően mindazonáltal nincs egységes tudományos álláspont. Egyes vélemények szerint valós fenyegetésről volt szó: augusztus közepén német aknatelepítő brigád járta a várost. Más történészek viszont úgy vélekednek, hogy a robbanóanyagok felszerelésére Von Choltitz halogatása miatt végül is nem került sor.

Következmények

A Párizsért vívott küzdelem katonai tekintetben ugyan nem tűnik jelentősnek, politikai következményei azonban évtizedekre meghatározták Franciaország politikai fejlődését. A kormányzati pozíciókba az egykori ellenállók kerültek. De Gaulle a köztársaság helyreállítójaként, majd 1958-tól Franciaország irányítójaként léphetett fel: az általa létrehozott V. Köztársaság külpolitikája és intézményei máig magukon viselik keze nyomát. A fegyveres ellenállásban különösen aktív Francia Kommunista Párt hosszú időre az ország meghatározó politikai tényezője lett. Stratégiai fontosságú volt ugyan az amerikaiakkal való szövetség, de a kölcsönös gyanakvás továbbra is fennmaradt.
A francia csapatok aktívan részt vettek Franciaország felszabadításában, majd Németország végső legyőzésében is: 1945. május 8-án Jean de Lattre de Tassigny tábornok a német megadást fogadó szövetséges katonai vezetők között lehetett. Így öt évvel az 1940-es összeomlás és a Pétain-féle kollaboráció után Franciaország a győztesek között foglalhatott helyet.

Olvasson tovább: