Kereső toggle

Európa jövője a család és a nemzetállam

– mondja Jan Dziedziczak lengyel konzervatív képviselő

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jan Dziedziczak lengyel parlamenti képviselő, a Jog és Igazságosság párt tagja egyike Európa azon új generációs politikusainak, akik teljes mellszélességgel kiállnak a zsidó-keresztény értékrend, a hagyományos családfelfogás, az európai értékek védelme és az európai nemzetek szuverenitása mellett. A képviselővel olyan érzékeny témákról beszélgettünk, mint az európai bevándorláspolitika, az azonos neműek privilegizálása, illetve a nyugat-európai államok felelőssége Kelet-Európa több évtizedes gazdasági lemaradásában.

Ön miben látja az európaiság alapját, melyek az Európai Unió országait egyesítő közös értékeink?

– Alapvető fontosságúnak vélem mind az európai integráció, mind az egész földrész szempontjából tisztázni, hogy mit jelent pontosan „Európa” fogalma. Európa országait olyan értékek egyesítik, amelyeket az országok már korábban is egyaránt nagyra becsültek. Számomra ezek leginkább a család, az antik és keresztény értékek, az antikvitás öröksége, a római jog. Ezeket kívánjuk megvédeni. A 21. század a civilizációk egymásnak feszülésének kora. A mi hagyományos, zsidó-keresztény alapokon álló társadalmunk ütközik a szélsőséges iszlamista világgal, amely gyökeresen ellentétes elveket vall a családról, a nők jogairól, illetve az egyén szerepéről a társadalomban. Ahhoz, hogy ezeket az értékeket megőrizzük, kívánatos Izraellel is szorosabb kapcsolatot ápolnunk és együttműködnünk, hiszen Izrael voltaképpen kapuként szolgál a mi civilizációnk felé. A radikális iszlám árgus szemekkel figyeli Izraelt, amely ezáltal lakmuszpapír is annak kimutatására, hogy Európa értékei mennyire képesek helytállni a modern idők viharában. Jeruzsálem kulcsfontosságú ebből a szempontból, hisz az európai vallások bölcsője is, így annak esetleges elvesztése egyúttal azt is jelezné, hogy a civilizációnk nem képes megvédeni önmagát, és a kapuit szélesre tárva, kiszolgáltatottan áll az esetleges támadások előtt. Ha tétlenül állunk, a gyermekeink és unokáink Európája alapjaiban más lesz, mint a mienk.

Izrael szimbolizálja az európai értékeket, míg ugyanezen értékek Európában egyre hanyatlanak…

– Mai társadalmaink igen gyengék; hisz maga a fundamentum, a társadalom történelmi alapegysége, a család sem volt soha ennél erősebb támadásnak kitéve. A tömegmédia ünnepelt hősei a szingli, individualista és feminista nő, illetve az egyszerre öt szeretőt tartó, élvhajhász playboy. Ez kerül cenzúrázatlanul, minden ellentmondásosságával együtt példaként a fiatalok szeme elé. Másrészről nem feledkezhetünk el a melegjogi követelésekről, amelyek esetében inkább privilégiumokról, mint jogokról kellene beszélnünk. Hiszen ha egy férfi és egy nő összeházasodik, akár nálunk Lengyelországban, akár Magyarországon, az állam külön jogokat, privilégiumokat biztosít a számukra, mint például a különféle adókedvezmények és bizonyos juttatások. Teszi ezt annak a kemény és áldozatos munkának a még így is szerény elismeréseképp, amit egy házaspár a gyermekvállalással és a gyermekek felnevelésével magára vállal, hisz ez egyúttal a nemzet érdekeit, mi több, túlélését szolgálja. Ezzel szemben egy homoszexuális pár esetében demográfiai és ebből fakadó egyéb társadalmi hasznokról nem beszélhetünk; akkor őket miért kellene az államnak jutalmaznia azért, hogy kedvesen néznek egymásra? Szintén méltánytalanul elhallgatott probléma az élet védelmének a hiánya. Nemrégiben olvastam egy interjút egy közel-keleti radikális iszlamista terroristával, akit az interjúztató azzal igyekezett szembesíteni, hogy terhes kismamák gyilkosaként ő nem katona, hanem orv emberölő. Az illető erre higgadtan csupán annyival felelt, hogy az ő szervezetük és társadalmuk számára az a megszületendő gyermek a jövőben ádáz ellenséget fog jelenteni, így már a kezdetektől ekképpen tekint rá. Ám azt nem teljesen érti, hogy a nyugati társadalmak miért végzik el az ő munkájukat az abortuszműtétekkel. Ne értsen félre, véletlenül sem a terroristát védem, csupán jelen korunk társadalmának kétségbeejtő gyengeségére kívánom felhívni a figyelmet. Egy franciaországi plakát két hölgy ábrázolásával kérdez rá az ország jövőjére: az egyikőjük egy 62 éves, tradicionális francia hölgy, két lányával és egy-egy unokájával, míg a másik hölgy egy burkába burkolózott, szintén franciaországi lakos, 8 gyermekkel, továbbá azok fejenként 8-8 utódjával, összesen 64 unokával. A család az eszköz a túlélésre, és ez mindannyiunk személyes döntésén múlik, ezen áll vagy bukik, hogy mennyire vagyunk jó hazafiak.

Mit gondol, jobb volna szigorúbban féken tartani az európai országokba irányuló bevándorlást?

– Lengyelország és Magyarország helyzete más; minket ezek a veszélyek egyelőre nem fenyegetnek közvetlenül, csupán külső megfigyelőként vagyunk tanúi a Nyugat-Európában és a skandináv államokban zajló változásoknak. Viszont a tanulságok megszívlelése nekünk is csak hasznunkra válhat. A mi generációnk, a huszon- és harmincegynéhány éves korosztály fogja eldönteni országaink jövőjét. Vállalunk-e gyermekeket – nem csak egyet –, vagy nem? Megtanítjuk-e őket évszázados értékeinkre? Ez kezeli a gyökerénél a problémát. És ez a küzdelem elsősorban az elmékben és szívekben zajlik.

Van esély visszafordítani a nyugat-európai trendeket?

– Bár szilárd elhatározás és kemény munka szükségeltetik hozzá, én mégis amondó vagyok, hogy igen. Sőt, kellene is, hogy tegyék; és ebben az asszimiláció propagálása volna a kulcs. Szükség volna annak tisztázására, hogy a bevándorolt kisebbségek is az adott ország lakosai: a vallásukat tiszteletben tartják, ám nekik teljes mértékben igazodniuk kell a befogadó ország jogrendszeréhez. Például a nők elleni erőszak semmiképpen sem lehet megengedett.

Milyen jövőbeli kilátásai vannak Európának, tekintve, hogy a föderalista és a nemzeti szuverenitást patronáló erők egyre élesebben feszülnek egymásnak?

– Jelen korunk Európai Uniója teljesen eltér attól az alapelgondolástól, amit a kezdetekkor Schumanék kiötlöttek. De Gasperi és Schuman keresztény motívációk és koncepciók által vezérelt emberek voltak, akik a második világháború borzalmai után és a sztálini elnyomó rendszer alternatívájaként megoldást kívántak nyújtani a megtépázott kontinensnek. Ebben az elgondolásban keresztény és független államok közössége az önállóságukat megőrizve fűzik szorosabbra az egymás közti kapcsolatot, elsősorban gazdasági értelemben. Ma mindez egy pöffeszkedő bürokratikus szuperállammá nőtte ki magát. Ennek persze akadnak pozitív hozadékai és előnyei, mint például Schengen óta a szabad határátkelés kényelme, de megannyi veszélyt is hordoz magában. Az egyes európai országok nyelve, történelme, kultúrája mind más és más, nem úgy, mint az Amerikai Egyesült Államokban. De erre büszkék lehetünk, sok nép irigyli az európaiak gazdag diverzitását, a legtöbb állam nagyjából ezeréves történelemmel bír – a centralisták ezt kívánják leradírozni. Miért akarnánk független nemzetekként az élen járó európai államok, Németország vagy Franciaország érdekeit kiszolgáló eszközökké válni? A nemzeti valutáknak  szimbolikus és valódi jelentősége is van; sok esetben őseink áldozatos harcának eredményét láthatjuk benne. Az euró bevezetése nem veszélytelen, és a legutóbbi válság is hűen példázza, hogy a legsúlyosabb veszteségek a legszegényebb államokat (Portugália, Spanyolország, Görögország) érik. Szükségünk van a központi bankjainkra, hogy megvédelmezzük magunkat.

De az EU-nak szüksége van a fokozottabb integrációra a fennmaradása és fejlődése érdekében, nem?

– Nagy-Britannia, Svédország, Dánia eddig nem vezették be az eurót, és továbbra sem látni, hogy a közeljövőben le akarnának mondani a nemzeti valutájukról. Magyarország és Lengyelország nagyon bölcsen tette, hogy úgy vállalta magára ezt a kötelezettséget, hogy konkrét dátumot nem tűzött ki a megvalósításra – Románia és Bulgária alig pár évvel később már nem jártak ilyen jól.  Az unió e nélkül is működik, és ezen az integrációs szinten megmaradva is ugyanúgy haladhat előre.

Mi a véleménye a válság idején Európa-szerte megerősödő szélsőséges pártok előretöréséről?

– Először is fontos tisztázni a „szélsőséges” kategória kereteit. Hiszen egy javarészt baloldali beállítottságú országban már akkor hajlamosak valakit radikálisnak bélyegezni, ha család-, illetve életpárti (abortuszellenes) elveket vall. De természetesen értem, mire gondol, és a hagyományos értelemben véve úgy gondolom: a túl nagy és túlzottan erőltetett integráció melléktermékei is lehetnek az ilyesfajta politikai mozgalmak. Ám alapvetően ez mégis egy szezonális, átmeneti jelenség, az idő múlásával figyelhető meg, milyen irányt vesz a dolog fejlődése. Azt viszont ki kell fejeznem, hogy a Nyugat-Európában dívó, közép- és kelet-közép-európaiak ellen szító irányzatokkal egyáltalán nem tudok egyet- érteni. Ilyen például Hollandiában a PVV, amely nyíltan támadja a lengyel kisebbséget, az interneten is felhívásokat intézve ellenük. Ez számunkra azért különösen fájó, mert Hollandia függetlenségének elnyeréséért számos lengyel katona is harcolt. Feltehető a kérdés: az olyan keletebbre eső államok, mint Lengyelország vagy Magyarország, miért szegényebbek, mint a nyugati országok? Tán lustábbak volnánk? Nem gondolnám. A válasz az 1945-ös jaltai egyezményben keresendő: a nyugat-európai államok odaajándékoztak bennünket Sztálinnak, hogy a saját bőrüket mentsék. Ezután ők jóléti államokká fejlődtek, míg mi a kommunista elnyomás alá estünk. És ennek még ma is, 25 évvel a rendszerváltások után is egyértelműen érezhető hatásai vannak. Csak hasonlítsuk össze a mi fizetésünket a hasonló képzettségű és munkakörű francia vagy német társainkkal, vagy mérjük össze a szüleink és az ő felmenőik nyugdíját. A számszerűen kimutatható különbségek oka aligha magyarázható az elvégzett munka minőségével. Ha a vagyonuknak csupán egy kis százalékát kell ránk szánniuk, már húzzák a szájukat; ugyanakkor földúlja őket a gondolat, és el akarnak róla feledkezni, hogy a jelenlegi állapotok kialakulásában ők is hibásak.

Olvasson tovább: