Kereső toggle

Egy többszörösen megosztott ország

Ukrajna történelmi gyökerei és ami abból következik

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Oroszországot nem számítva, a mai Ukrajna – még a Krím leszakítása után is – Európa legnagyobb területű országa. E kelet-európai térséget nyugat-keleti irányban átszelik az erdős, erdős sztyeppei, sztyeppei földrajzi zónák, melyeket – a különböző adaptációs igényekből adódóan – az elmúlt évszázadokban, évezredekben eltérő kultúrák népesítettek be.

A mai Ukrajna déli része az eurázsiai sztyeppevidék nyugati ága, ahol a vaskortól (Kr. e. II-I. évezred) kezdve lovas nomád népek éltek: szkíták, besenyők, kunok és mások. A mai Ukrajna erdős sztyeppei területén vonultak át a magyarok is a 9. század első harmadától. A keleti szláv krónikák igen érzékletesen ecsetelik a magyarok elhaladását Kijev mellett.

Az ukrán nép és Ukrajna eredetét illetően több verzió létezik. A „hivatalos” orosz historiográfiában is nagy hagyományokkal rendelkező, végső soron középkori, moszkvai eredetű elképzelés szerint a Kijev – (Vlagyimir) – Moszkva vonalra fűzhető fel lineáris módon az orosz (keleti szláv) történelem. A Rusz egységes „óorosz népéből” váltak ki az oroszok, ukránok, beloruszok.

Egy másik, ukrán nacionalista és anakronisztikus nézőpont szerint, melyet a jelentős ukrán történész, Mihajlo Hrusevszkij (1866–1934) is képviselt, az ukrán nép genezise jelentős részt független az orosz nép eredetétől. A Kijevi Rusz már az ukrán néphez kötődik, míg az orosz nép a Rusz északkeleti perifériáján alakult ki, nem utolsósorban finnugor hatás eredményeképpen.

A leginkább valószínűnek tűnő elképzelés szerint az ukrán nép és államiság kezdetei Litvánia, illetve a Rzeczpospolita múltjával kapcsolatosak. A 14–15. századra az egykori Rusz központja, Kijev perifériává vált (Kijevet a 14. században hódította meg Olgerd litván fejedelem). Ezen a periférián, határvidéken (kraj) válik elterjedtté az Ukrajina kifejezés. A középkori Litvánia egyébként zömmel keleti szláv és pravoszláv népességű volt, ahol a hivatalos ügyintézés nyelve is a „ruszka mova” („óbelorusz”, „nyugatorosz” nyelv) volt a 17. század végéig. A litván-lengyel államban ruthénnek nevezték a pravoszláv, keleti szláv népességet, melynek egy része az 1596-os breszti unió után elfogadva a pápa főségét görög katolikussá vált.

Az 1648-as kozák felkelés után, 1649-ben kötötték meg a zborówi egyezményt a lengyelekkel, melynek eredményeképpen létrejött a Rzeczpospolitán belül az úgynevezett Hetmanscsina, azaz „kozák”, pravoszláv autonóm terület, mely magában foglalta Csernyigovot, Kijevet, Zsitomirt, Vinnyicát, Zaporozsjét. Tulajdonképpen ez tekinthető az első ukrán állami szerveződésnek. Mivel a lengyelek próbálták megnyirbálni a Hetmanscsina jogait, 1654-ben a perejaszlavi Rada során a kozákok orosz védnökséget kértek. Az ezután kitört lengyel–orosz háborút az 1667-es andruszovói béke zárta le. Ennek eredményeképpen Oroszország megszerezte a Dnyepertől keletre eső területeket és Kijevet. Moszkva kötelezettséget vállalt, hogy tiszteletben tartja a kozákok autonómiáját, amit egészen II. Katalin uralkodásáig be is tartott.

A mai Ukrajna területén tehát jórészt Lengyelország és Oroszország osztozott (nem utoljára a történelem folyamán...), a Krímben pedig ekkor még létezett – az Oszmán Birodalom vazallusaként – az Arany Horda egyik „örököse”, a Krími Tatár Kánság. A 18. század végére azonban Lengyelország és a Krími Kánság is eltűnt a térképről. Lengyelország három felosztásával (1772, 1793, 1795) az Orosz Birodalom megszerezte többek között Zsitomirt, Podóliát, Volhíniát. Galícia viszont az akkor még lengyel és katolikus többségű Lemberggel, Tarnopollal együtt Ausztriához került. Az osztrák hivatalos terminológiában lengyel (litván) örökségként ruthénnak nevezték a Galíciában élő keleti szláv és zömmel görög katolikus népességet.

Miután az oroszok kijutottak a Fekete-tengerhez, megkezdődött a déli térség orosz kolonizációja. Az orosz kormányzat új városokat hozott létre, melyeknek az antikvitásból eredő neveket adtak (Herszon – 1778, Szevasztopol – 1783, Odessza – 1794 stb.). A 18. század végén tehát az orosz hódítással új korszak kezdődött a korábban a sztyeppevidékhez tartozó régió életében. A Krímet 1783-ban hódította meg Oroszország, melynek következtében a krími tatárok közül több ezren elvándoroltak, hogy az Oszmán Birodalomban keressenek maguknak új hazát.

Látható, milyen eltérő fejlődésű régiókból hozzák majd létre Ukrajnát az első világháború után. Más utat járt be, más előzménnyel, történelemmel, népességgel rendelkezett a tatár, de egyre inkább orosszá váló Krím; a Fekete-tenger térsége, ahová orosz telepesek érkeztek; a tulajdonképpeni ukrán „törzsterület”, Kijev-Zsitomir-Vinnyica vidéke; a zömmel görög katolikusok által lakott Galícia „rutén” népessége; nem is beszélve a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljáról.

Az ukrán nemzeti ébredés már a 19. század közepén megkezdődött Ausztriában (Ivan Franko) és Oroszországban (Tarasz Sevcsenko) is. Az első világháború, Ausztria-Magyarország és az Orosz Birodalom széthullása lehetőséget, vagy inkább annak illúzióját teremtette meg az ukrán nemzeti álmok realizálására, ezek azonban legfeljebb csak félsikerrel jártak. E zűrzavaros időszakban több ukrán állam is alakult: az Ukrán Népköztársaság Kijevben, a Nyugat-Ukrán Népköztársaság Lembergben, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Harkovban, és több szovjet köztársaság a mai Kelet-Ukrajnában.

Végül az ukránok által lakott területeket Lengyelország és Szovjet-Oroszország felosztotta, a kettőjük háborúját 1921-ben lezáró rigai békeszerződésben. Ennek értelmében az egykori osztrák Galícia Lengyelországhoz került. A két világháború közötti Lengyelország nem éppen mintaszerű módon bánt kisebbségeivel. Az erőszakos polonizációs és katolizációs kísérletek az ukrán nemzeti mozgalom megerősödéséhez vezettek. Az ukrán nacionalisták hőse, Sztepan Bandera éppen a lengyelellenes küzdelmek során tűnt fel először a ’30-as években.

A Szovjetunión belül azonban létrejöhetett az Ukrán SzSzK, a mai Ukrajna jogelődje. A második világháború előtt az Ukrán SzSzK területét és népi összetételét tekintve is jelentősen különbözött a mai Ukrajnától. Nem tartozott hozzá a Krím, Volhínia, Kelet-Galícia, Kárpátalja, Észak-Bukovina, a Dél-Budzsák. Annak ellenére, hogy a szovjet vezetés a ’20-as években erőszakos oroszosítási politikát folytatott, 1926-ban még csak 2,6 millió orosz élt Ukrajnában, ugyanakkor 1,6 millió zsidó, majd félmillió német és lengyel is.

A második világháború tragédiái következtében szinte teljesen eltűnt Ukrajna zsidó, lengyel és német kisebbsége, a Molotov-Ribbentrop-paktum révén viszont megszerezte Kelet-Galíciát és Volhínát, Dél-Besszarábiát, valamint Észak-Bukovinát. 1945-ben megkapta Kárpátalját. Előtte egy évvel deportálták a tatárokat, főleg Üzbegisztánba és Szibériába, ahonnan csak a ’80-as évek végén térhettek vissza. 1954-ben Nyikita Hruscsov szovjet vezető a perejaszlavi rada 300. évfordulóján Ukrajnának ajándékozta az orosz többségű Krímet. Ezzel kialakultak Ukrajna mai határai.

A második világháború után jelentősen megnövekedett Ukrajna orosz népessége: 1959-ben már 7 millió, 1989-ben 11 millió orosz nemzetiségű élt a köztársaságban. S bár csak a Krím volt Ukrajnában orosz etnikai többségű, de Kelet- és Dél-Ukrajna lakossága túlnyomórészt oroszajkú.

A mai Ukrajna regionálisan és vallási szempontból is megosztott, ám ez önmagában nem oka az ország mai válságának, hiszen a térség legtöbb állama többé vagy kevésbé „mesterséges”, s meglehetősen eltérő régiókból áll. Ukrajna katasztrófájának legfőbb oka, hogy egy – még az eredményekben nem éppen bővelkedő régiónk mércéjével is – kirívóan sikertelen országról van szó. Döbbenetes adatsorok mutatják az amúgy kiváló adottságokkal, nagy területtel, termőföldekkel, ipari komplexummal, tengerparttal, jól képzett lakossággal, jelentős kulturális örökséggel rendelkező

Ukrajna lepusztulását, elszegényedését. A rendszerváltáskor Ukrajnában és Belaruszban az egy főre eső GDP nagyjából azonos volt, ma ez a mutató Belaruszban kétszer több. A ’90-es évek elején Ukrajna GDP-je kétszer nagyobb volt, mint Romániáé, ma a 20 milliós Románia nemzeti összterméke felülmúlja a 45 milliós Ukrajnáét. A válság csak előhozta a boldogabb időkben látens törésvonalakat. Ukrajna arra intő példa, miként jár egy ország, melyet lerabol, kifoszt, tönkretesz a saját elitje... (A szerző az ELTE BTK Ruszisztikai Központjának tudományos munkatársa)

Olvasson tovább: