Kereső toggle

Az áldozatpolitika mellékhatásai

Interjú Ljiljana Radoniccsal, a Bécsi Egyetem politológus kutatójával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha a magyar zsidó közösség a Holokauszt Emlékévben megvonja a támogatását az állami kezdeményezésektől, az a helyzet kiéleződését mutatja. Viszont az a tény, hogy ezt megteheti, azt jelzi, hogy a magyarországi helyzetet nem szabad démonizálni – nyilatkozta a Heteknek Ljiljana Radonic, a Bécsi Egyetem Politikatudományi Intézetének kutatója. A zágrábi születésű politológus az emlékmúzeumokat elemezve vizsgálta, hogy a posztszocialista országok miként értelmezik a második világháborúban betöltött szerepüket.

A térségbeli posztkommunista országok történelmi emlékezete között milyen markáns különbségek vannak? Magyarország esetében milyen jellegzetességekről lehet beszélni? 

– 1989 után minden posztkommunista országban újraírták a történelmet, és igyekeztek a múltban találni egy korszakot, amely a nemzeti függetlenség „aranykorává” válhatott. A kérdéses országok saját történelmétől függött, hogy ez mely időszak lett. Egyedül a cseheknél lehetett a két háború között egy valóban egységes demokratikus tradícióról beszélni, Horvátországban viszont Franjo Tuđman idejében – az 1990-es években – az 1941 és 1945 közötti usztasa államot tekintették a horvát függetlenség irányába vezető út egyik fő mérföldkövének.

Ezek az „újfajta történelemértelmezések” tipikusak az összes posztszocialista országban. A magyar állam esetében az a különleges, hogy éppen most kerül sor a történelem radikális újraértelmezésére, amikor már régen nincs arra szükség, hogy leszámoljanak a régi, szocialista történelmi képpel, és külső fenyegetettség sincsen, amely más esetekben nacionalista összefogáshoz vezet egy adott állam esetében. Ehhez köze van az Európai Unión belüli válságnak is, annak ellenére, hogy abból közvetlenül nem lehet levezetni a magyar történéseket.

Mit gondol, reális megközelítés-e, hogy a magyar Terror Háza kiállításában – tükrözve a jobboldali történelemszemléletet – a kommunista diktatúra felül van reprezentálva? Nem lehet erre úgy tekinteni, hogy az érintett országokban a kommunizmus sokkal nagyobb trauma volt, mint a nemzetiszocializmus?

– A Terror Házában a kiállításokon mindig hangsúlyozzák azt a tényt, hogy a nemzetiszocializmusnak két és fél, míg a kommunista időszaknak húsz helyiség van szentelve. A múzeumban mindenhol megjelenik, hogy a nyilaskereszt és a vörös csillag közé szimbolikusan egyenlőségjelet tesznek – ugyanakkor a kiállítás tartalma egyértelműen azt az üzenetet közvetíti, hogy a kommunizmus sokkal rosszabb volt. Például mindenki áldozatként van bemutatva, kiszolgáltatva a kommunista rendszer elnyomásának, függetlenül attól, hogy milyen bűntetteket követtek el a második világháborúban. Nem arról van szó tehát elsősorban, hogy a kommunista diktatúrát túlhangsúlyozzák a múzeumban, hanem arról, hogy a nyilaskeresztes időszak tematizálása is azt szolgálja, hogy egyfajta átmenetet alakítsanak ki a náci kollaboránsok és a kommunista „poroszlók” között, és ezen keresztül bemutassák, milyen gonoszak is voltak a kommunisták.

Nincs emellett komoly szembenézés azzal sem, hogy a nyilasterror mit jelentett a magyar lakosság, különösen a zsidók számára. Ha rákérdezünk arra, hogy a nemzetiszocializmus rosszabb volt-e a kommunizmusnál, azt is mindig fontos hozzátenni, hogy kinek a nézőpontjából? Ha valakit nem érdekel a zsidók tömeges megsemmisítése, mert magyar etnikai nézőpontból értelmezi a történelmet, akkor azok a szenvedések, amelyet a nép a kommunista uralom alatt kellett, hogy elviseljen, egyértelműen rosszabbak, mint a nácizmus. De a Terror Házában nincs komoly szembenézés azzal, hogy a magyar lakosság milyen részben működött együtt ezzel a rezsimmel, csupán egyesek vannak kiemelve, akiket démonizálnak és felelőssé tesznek. Végül pedig a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy a Horthy-érát lényegében demokratikusnak ábrázolják, és azt állítják a kiállításokon, hogy a zsidók deportálása a legnagyobb részben a nyilasok idejében történt, ami egyértelmű tévedés, és ami így a magyar felelősséget teljesen kiiktatja a holokausztban.

Külföldről érzékelhető-e, hogy a kormány kétfelé játszik: a Holokauszt Emlékközponttal nemzetközi szinten üzennek, a Terror Házával, vagy éppen a német megszállási emlékművel viszont befelé? 

– A Terror Háza minden bizonnyal az a posztkommunista emlékmúzeum, amelyről a legtöbbet cikkeztek külföldön, majdnem annyit, mint az 1990 óta alapított összes többi emlékmúzeumról együttvéve. Ebben viszont túlnyomó részben bírálat fogalmazódik meg, mindenekelőtt azzal szemben, hogy Magyarországot kollektív áldozatként mutatják be, és semmiféle önkritika, vagy az együttesen elkövetett bűntettekkel való szembenézés nem történik. Ebben a Holokauszt Emlékközpont lehet egyfajta felmentés, válasz a Terror Háza miatti bírálatokra. Pár héttel az uniós csatlakozás előtt nyílt meg, annak ellenére, hogy az állandó kiállítást csak két évvel később, 2006-ban készítették el. Ez mindenképpen fontos jelzés volt az unió felé: nézzétek, mi építettük az első holokausztmúzeumot a posztszocialista országok közül.

Míg a Terror Háza kiállítás csak magyarul érhető el, és a külföldi látogatók csak egy fekete-fehér, angol nyelvű magyarázatot kaphatnak az egyes helyiségekben, addig a Holokauszt Emlékközpont weboldalának nyitólapja hosszú ideje angolul látható, és a magyar változathoz először a kis magyar zászlóra kellett kattintani. Egyértelmű, hogy a két múzeumot különböző közönség számára készítették. Viszont ez manapság az „emlékezés európaivá tételének” bizonyos szakaszában már nem így működik. A Holokauszt Emlékközpontot magyar iskoláscsoportok is látogatják, akik itt a magyarok felelősségéről hallanak a holokausztban. A Terror Háza pedig, ahogy a német megszállási emlékmű is, nemzetközi vitát váltott ki Magyarország történelmi revizionizmusáról.

Egyébként a német megszállási emlékmű körüli vitáról mi a véleménye? A szobor Magyarországot áldozatként, Németországot agresszorként állítja be.

– A nemzetközi médiában számtalan helyen olvashattunk arról, hogy tüntetők, köztük a Soá túlélői is, minden este lebontották az építkezés körül a kordont, hogy a történelemhamisítás ellen tiltakozzanak. Azt sem felejthetjük el, hogy sokan vannak a magyar társadalomban olyanok, akik elutasítják ezt az áldozati mítoszt. Nem kell bizonyítani azt, hogy a horthysta Magyarországot a nácik áldozatának beállítani egyértelműen helytelen, és bárki, aki utána szeretne ennek olvasni, megalapozott történelmi dokumentációkat találhat a kérdésről. Viszont ebben az emlékmű-projektben nem is erről van szó. Az Orbán-kormány történelmi revizionizmusát csak úgy érthetjük meg, ha megnézzük a Fidesz értelmezését a demokráciáról és a nemzetről. A „vér és föld” nemzeti ideológia megerősödése, a Horthy-rezsim dicsőítése, és a demokratikus hatalmi rendszer lebontása együtt képezi részét egy egyre inkább tekintélyelvű kormányrendszernek. A magyarok többsége ezzel sajnálatos módon együttműködik, amelyet az is bizonyít, hogy Orbánt újra túlnyomó többséggel választották meg.

A Der Standard idéz Öntől egy mondatot: „annál nagyobb meglepetés, hogy a (Holokauszt Emlékközpont) a mai Magyarországon áll”. Ezt hogy érti? Ennyire rossz lenne nálunk a helyzet?

– Magyarország különlegessége, hogy fővárosában két ennyire különböző múzeum található, mint a Terror Háza, és a Holokauszt Emlékközpont. Természetesen az egyik befelé, míg a másik kifelé kommunikál, ám ennek ellenére ez mutat egyféle pluralitást a múlthoz való viszonyban, ahogy viszont a magyar társadalom két részre szakadását is megmutatja. Mindezek mellett mindenkinek lehetősége volt mindkét múzeumba elmenni, és saját következtetéseket levonni. Erre még most is megvan a lehetőség, de a jelenlegi Fidesz-kormánynak felróható, hogy az egyensúlyt egyértelműen a nacionalista–revizionista történelemértelmezés felé billenti el. A Magyarországon gyakran verbálisan nyíltan megjelenő antiszemitizmusra válaszul meghirdetnek egy Holokauszt Emlékévet, viszont a múzeum, amelyet ennek keretében hoztak létre, a „Sorsok Háza” nevet kapja, mintha a holokauszt egy elkerülhetetlen, természeti katasztrófához hasonló esemény lett volna, amelyben nem az egyes személyek saját döntésein múlt, hogy részt vesznek benne, vagy nem.

Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója szerint, akit az Orbán-kormány az új projekt vezetésével is megbízott, „a látogatók, mindenekelőtt a fiatalok szívét kell megérinteni, hogy a holokauszt tragédiája azoknak, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egy demokratikus ország polgárai lehetnek, feldolgozhatóvá váljon.” A tragédia szóban is az egyes emberek felelősségének elutasítása bújik meg, és az állítás, hogy Magyarország egy szabad és demokratikus állam, újra csak úgy értelmezhető, mint a demokratikus hiányosságok miatti nemzetközi kritikára adott válasz. A német megszállási emlékmű építésével együtt a revizionista történelemszemlélet túlsúlya érhető tetten a magyar közéletben. A Holokauszt Emlékközpontban ugyanakkor a Horthy-rezsim antiszemita és tekintélyelvű sajátosságát ugyanúgy nyíltan tematizálják, mint a magyar közigazgatás és a csendőrség felelősségét a megsemmisítésben. Van három kép a magyar lakosságról, ahogy a hátrahagyott zsidó gettót fosztogatják. Ez a többi posztszocialista múzeummal összehasonlítva messze a legjobb feldolgozása a saját történelemnek abban az értelemben, hogy a társadalom szembenézzen a felelősséggel a kollektíven elkövetett bűntettek tekintetében. Itt megemlíthetjük, hogy az volna pozitív a magyar társadalom számára, ha ezeket a rémtetteket nem „tragédiaként” vagy „sorsként” bagatellizálnák el, illetve nem a gyengeség vagy erő jeleiként tekintenék. Ha a zsidó közösség minden támogatását megvonja a Holokauszt Emlékévben az állami kezdeményezésektől, az a helyzet kiéleződésének jele, viszont az a tény, hogy ezt megteszi, illetve megteheti, megmutatja, hogy a magyarországi helyzetet nagyon pontosan kell megítélni, nem szabad sem alábecsülni, sem démonizálni.

Ausztria miként tudta feldolgozni a saját szerepét a második világháborúban?  Mi az, ami Ön szerint segítséget jelentene a magyarok számára, hogy ezt meg tudják tenni? Mik lehetnek ennek a fő akadályai? 

– Ausztria 1986-ig, a Kurt Waldheim elnökjelöltsége körüli botrányig kifelé a nemzetiszocializmus „első áldozataként” állította be magát, míg befelé számtalan háborús emlékművet emeltek a második világháborúban elesett Wehrmacht-katonáknak. Hasonlóan a mai Magyarországhoz, minden felelősséget a náci Németországra hárítottak. (Azt a következtetést levonni viszont, hogy „természetes dolog”, ha a múlt feldolgozása 40 évig tart, nem lenne korrekt azokkal szemben, akik „már most” minden erejükkel azon vannak, hogy a felelősségvállalás megtörténjen. Olyan időkben élünk, ahol a történelem már nem tekinthető pusztán egy nemzet ügyének.) Waldheim és támogatói botrányos kijelentései viszont erős ellenállást váltottak ki, és kirobbantottak valamit a posztnemzetiszocialista Ausztriában. A mai Magyarországgal összehasonlítva abban van különbség, hogy Ausztria a ’80-as években kétség nélkül konszolidált demokrácia volt, még akkor is, ha ezt a második világháború végén a szövetségesek erőszakolták ki, és még 1945 után is ijesztően nagy volt a nácik támogatottsága a társadalmon belül.

Jörg Haider felemelkedése mutatta meg azt, hogy milyen kétséges is maradt a demokrácia konszolidációja Ausztriában, és H.C. Strache, aki a FPÖ (Freiheitspartei Österreich – Osztrák Szabadságpárt) mai vezetője, hasonló fenyegetést jelenthet. Magyarországon én ma egy ellentmondásos trendet látok, amelyben a Fidesz a kétharmados többségét arra használja ki, hogy fontos demokratikus sarokköveket kezdjen ki, a bírálók nagy része pedig megfélemlítve érzi magát. Nemrég két magyar tanárral is beszéltem, akik osztálykirándulást terveztek a Terror Házába, de nem akartak nyíltan beszélni róla, mert egyik sem tudta, hogy a többiek politikai szempontból hol állnak. Amit Orbán tesz, azt egyfajta határátlépésnek kellene tekinteni, illetve a Fidesz tevékenységének olyan következményekkel kellene járnia, hogy a magyar lakosság többsége meggondolja magát – viszont az ellenzéknek ehhez komoly alternatívát kellene nyújtania.

Milyen következményei lehetnek annak, ha egy társadalom nem tudja feldolgozni a saját történelmi válságait? 

– Ha az egykori trianoni Magyarországot gyászoljuk, és a felelősséget az összes gonoszságért Hitlerre vagy Sztálinra hárítjuk, és így minden felelősséget külsővé nyilvánítunk, a társadalom elzárttá és merevvé válik, ami miatt az ország idővel a szomszédos országokkal ápolt kapcsolatban, és természetesen a külvilággal való érintkezésben is egyre inkább le fog maradni, nem tud lépést tartani a többiekkel. Lengyelországban például a vita arról, hogy Jedwabnéban a lengyelek milyen bűntetteket követtek el a zsidókkal szemben, sok mindent a felszínre hozott.

Viszont, ahogy Horvátországban is történt, ha egy generáció abban a meggyőződésben nő fel, hogy az ő nemzete volt a legnagyobb áldozat, és mindenki más hibás rajta kívül, illetve, hogy a külföld horvátellenes, akkor nagyon nehéz újra meghonosítani azt, amit multiperspektivikus tanulásnak nevezünk, és nehéz megoldani azt, hogy a társadalom elérje a nagykorúságot. A romák számára ez a zárt, nacionalista légkör Magyarországon – ahogy egyébként Csehországban is, amely viszont pont az ellenkező irányba fejlődik – már a létbiztonságukban való fenyegetéshez vezetett, és akkor mi a helyzet a zsidó közösséggel, a melegekkel vagy a hajléktalanokkal?

Mit gondol, milyen összefüggés lehet a fel nem dolgozott múlt és az erősödő magyar szélsőjobboldali mozgalom között? 

– Természetesen Magyarországon ma a Jobbik képviseli leginkább a történelmi revizionizmust. Szélsőjobboldali mozgalmak és pártok mindenhol vannak, a döntő kérdés azonban az, hogy ehhez az államhatalom hogyan viszonyul. A Jobbik önmagában nem jelenthetne problémát, ha nem azokat a dolgokat mondanák ki, amit a Fidesz már nem mond ki, de érezhetően egyetért azokkal. Az a döntő kérdés, hogy az állami intézmények milyen irányba hatnak, azt támogatják, hogy a múltat többféleképpen is lehet kezelni, vagy, ahogy ön is mondja, a „szélsőjobbos” nézetet erősítik.

Az antiszemitizmus a többi posztkommunista országban is olyan erős, mint Magyarországon? Mi lehet ennek az oka, holott még száz év sem telt el a holokauszt óta?

– Én Bécsben élek, és tudom, hogy Ausztriában az antiszemitizmus igen erős, a kocsmában viszont antiszemita kijelentések „először” csak a második, vagy harmadik sör után hallhatók. Ennek ellenére a zsidók Ausztriában ugyanúgy élvezik az állam által garantált jogokat, mint ahogy nem kell aggódniuk afelől sem, hogy a tulajdonukat megtarthatják. Sajnos más a helyzet Franciaországban, ahol az iszlám országokból bevándorlók gyakran fizikailag is megtámadnak zsidókat, a hatóságok pedig nem tudnak valódi védelmet nyújtani, ahogy a megoldást sem találják a problémára. Magyarországon a zsidók fenyegetettsége az aktuálpolitikai légkörből következik, amelyben az antiszemita megnyilvánulások mindennapossá váltak.

Egy olyan társadalomban, amely az egyre gyakoribb antiszemita megnyilvánulásokat büntetlenül hagyja, és a Fidesz személyében újraválasztja azt a pártot, amely Horthy szerepét elbagatellizálja, a zsidók nem bízhatnak többé abban, hogy a helyzet nem vezethet egy újabb eszkalációhoz. Az, hogy mennyi idő telt el a holokauszt óta, teljesen lényegtelen, ugyanis Magyarországon már 1946-ban voltak pogromszerű támadások a zsidók ellen, amelyről sajnálatos módon a Holokauszt Emlékközpont kiállítása sem ejt szót, ugyanis az 1945-tel véget ér. Az antiszemitizmus tekintetében az a legveszélyesebb Magyarországon, hogy a „liberális” és a „zsidó” kifejezések közé egyenlőségjelet tesznek – így az alapvetően antiszemita gondolkodásmód ellen nehéz harcolni. Ennek ellenére viszont mindenképpen harcolni kell ellene!

Névjegy

Ljiljana Radonic habilitációját a Második világháború a posztszocialista emlékmúzeumokban témában szerzte meg az Osztrák Tudományos Akadémia Kultúra- és Színháztudományi Intézetében (az APART-ösztöndíj keretében), és 2004 óta tanít az európai múltértelmezési konfliktusokról a Bécsi Egyetem Politikatudományi Intézetében. 2010-ben jelent meg a Campus kiadó gondozásában Az emlékezés háborúja – a horvát múlt-politika a revizionizmus és az európai normák között című disszertációja.

Olvasson tovább: