Kereső toggle

Akiket megszállt az ördög

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A napokban múlt húsz éve, hogy a holokauszt óta elkövetett legnagyobb modern kori tömegmészárlás tanúja volt a világ. Az akkori nagyhatalmak tétlenül nézték végig, amint egy koholt előítélet alapján szerveződött társadalmi ellentét felemészti  Ruandát. Alig száz nap alatt több mint 800 ezer ember halt kínhalált – honfitársai keze által.

A borzalmak a mai szemlélő számára nehezen elképzelhetőek, hiszen az „Ezer hegy országának” vagy éppen „Afrika Svájcának” nevezett gyöngyszem páratlan szépségű tájakkal büszkélkedhet. A sebesült társadalomnak azonban nincs olyan tagja, akit ne érintett volna valahogyan a modern kor egyik legsúlyosabb genocídiuma. A szörnyűség nem érte váratlanul sem Ruandát, sem a nagyhatalmakat, amelyek a pokol száz napja alatt semmilyen erőfeszítést nem tettek az általuk részletesen ismert borzalmak ellen. Tisztában voltak a pattanásig feszült állapotokkal, a szisztematikusan előkészített tömeges gyilkosságokkal – mint ezt az azóta titkosítás alól feloldott dokumentumok is igazolják –, hiszen a belga nagykövet már 1992-ben jelentette, hogy hutuk a tuszik kiirtásával fenyegetnek, a ’94-es események előtt pár hónappal pedig a CIA jelentése jelzett előre közel félmillió áldozattal járó zavargásokat.

Bill Clinton 1998-as ruandai látogatásakor azzal magyarázkodott, hogy a Fehér Házból nem látta át kellően a helyzetet. Elismerte ugyan felelősségüket, de sosem kért bocsánatot, pedig a pusztulás idején így nyilatkozott: „Az USA csak akkor fog beavatkozni az etnikai jellegű háborúkba, ha azt megkívánják az ország érdekei.” Az 1993-ban Mogadishuban történt események a korábbi békefenntartó politika gyökeres változását hozták, Ruanda pedig nem tartozott az USA érdekszférájába. Így történhetett, hogy a mészárlásokat megelőző négy évben Ruanda 112 millió dollár értékben rendelt fegyvereket a környező országoktól. Az ENSZ tagországai a saját érdekeiket szem előtt tartva, a gyűlölet intő tünetei ellenére is ölbe tett kézzel szemlélték, hogy egy feszültségekkel terhelt országban felrobban a „bomba”, amit az etnikai és társadalmi előítéletek, ellentétek gyújtottak be.

A korábban a térségben élő, földműveléshez értő hutuk területére az 1500-as években érkeztek több hullámban a pásztorkodáshoz és a fegyverforgatáshoz jól értő tuszik. A társadalmi elit jelentős része idővel tuszik közül került ki. A később német gyarmattá vált országban alapvetően nem történt drasztikus beavatkozás a gyarmatosítók részéről. Az első világháború elveszítése után az 1923-as népszövetségi rendelet értelmében (akkor még) Ruanda-Urundi belga gyarmat lett. A belga mandátumot egyértelmű politikai dilettantizmus jellemezte, azonban a helyi hegemóniába történt intenzív beleszólás nyomán a társadalmi pozíciókat a származási (mondhatni etnikai) hovatartozás szerint definiálták – így vált az arisztokrácia egy teljesen tuszikból álló réteggé. Ezzel radikálisan elmélyült a már addigi is feszült belső társadalmi ellentét, holott a két csoport nehezen megkülönböztethető: egy nyelvet, egy kultúrát képviselnek. 1935-től kezdődően a lakosságot vagyonuk szerint rangsorolták, majd a személyi okmányokban is jelölték az illető hovatartozását. A „tuszi”, a „hutu” és a pigmeus „twa” meghatározások alapján „listázták” a civileket (később ez az azonosító szolgált segítségül a hutu mészárosoknak az öldöklésben). A hutukat kényszermunkára is kötelezték. Ez a fajta izoláció az akkoriban a katolikus egyház által működtetett oktatási rendszerben is megjelent, amely tudomásul vette az etnikai alapú szegregációt. A katolikus térítést a tuszi vezetők ráadásul csak a hutuk körében engedélyezték. Az ebből fakadó különböző oktatási módszerek miatt egy teljes generáció nőtt fel a társadalmi és etnikai alapú megkülönböztetés árnyékában, már gyermekkortól átélve annak minden nehézségét és fájdalmát.

Az ötvenes évekre a tuszi arisztokrácia követelte a belga hegemónia megszűnését, míg az elnyomott hutuk egyre inkább hangot adtak a rendszerrel szembeni kritikájuknak. A belgák a könnyebben irányítható hutukat helyezték a tuszi vezetők posztjára. A növekvő feszültségben – melyet felerősített a pánafrikanizmus kontinensen végigsöprő hulláma – megalapították a Hutu Felszabadítási Mozgalom Pártját (PARMEHUTU), mely hamar militáns jelleget öltött. A lakosság hutu többségének köszönhetően a párt győzött az 1959-es választásokon. A lecserélődött politikai elit a következő hetekben társadalmi programokkal szorította vissza a tuszi dominanciát, amely erőszakba csapott át, és húszezer tuszi életét követelte.

Ruanda ebben az ingerült helyzetben vált függetlenné Burunditól. A kis köztársaság első elnöke egyben a PARMEHUTU alapítója, akit 1973-ban puccsal távolított el a hatalomból az 1994-es borzalmakig elnöklő Juvenal Habyarimana. A szomszédos Burundiban szintén hutu többség élt, azonban tuszi uralom alatt, ami állandó konfliktussal járt. Eközben a szintén szomszédos Ugandában Paul Kagame, Ruanda jelenlegi elnöke megalapította a Ruandai Hazafias Frontot, mely saját fegyveres erővel is rendelkezett, és propagandacélú rádióadásokat sugároztak Ugandából Ruandába. A Habyarimana vezette kormány válaszként megalapította a saját propagandarádióját, mely a tuszik alacsonyabbrendűségét, hódító szándékát hirdetve gerjesztett gyűlöletet ellenük, azt állítva, hogy a tuszik nem is embe-rek, akik hutuk testrészeiből lakmároznak. Bár 1993-ban fegyverszüneti megállapodás és közös kormányzási határozat született a két fél között, ezt egyikük sem tartotta be. Burundi hutu származású elnökének meggyilkolása pedig újabb tömegek halálát hozta, noha ekkor már jelen voltak ENSZ-békefenntartók is. Az utolsó csepp a pohárban azonban az volt, amikor Habyarimana hutu elnök egyik regionális körútja során merénylet áldozata lett. Máig nem tisztázott, hogy az előre megsejtett, rakétával elkövetett merénylet kihez köthető pontosan, de rászabadította a poklot Ruandára.

A zűrzavarban Agathe Uwilingiyimana, az új miniszterelnök asszony nyugalomra akart felszólítani a rádión keresztül, azonban a hutu elnöki gárda lemészárolta, az őt védelmező belga ENSZ-katonákat pedig brutálisan megcsonkították. A hutuk által támogatott Interahamwe razziázni kezdett, és kezdetét vette az elképzelhetetlen brutalitás, a tuszik módszeres kivégzése a milícia által osztogatott fegyverekkel (Ruanda már 1993-tól kezdődően Kínából importált több százezres tételben a 45 centis pengéjű pangá-ból). A gyilkosságokat főként bozótvágó késsel követték el, sok esetben úgy, hogy az áldozatok végtagjait levágva, hagyták elvérezni őket, de számtalan más elképzelhetetlenül borzalmas módszerrel is. A nyugati világ képviselőinek tétovázása folytán az elvileg békét garantáló ENSZ csapatai tétlenek maradtak, nagy részüket kivonták az országból. A térségbe érkező külföldi tengerészgyalogosok fő feladata a Ruandában ragadt külföldiek kimentése volt, míg a velük tartó újságíróknak az esdeklő fekete tömeg szemébe kellett néznie, végighallgatva könyörgéseiket, miközben nem tehettek semmit: gyakorlatilag csak a fehérek menekülhettek meg. A nagykövetségek bezártak, s bár sokan maradni akartak, a bajban végül mindenki magára hagyta az országot. Kofi Annan, az ENSZ akkori főtitkára később szánakozva így nyilatkozott: „Mit tenne a világ, ha egy újabb Ruandával kellene szembenéznie? Nem tudnám megmondani...”

Az első pár hét alatt közel 300 ezer embert öltek meg. Az állami rádió folyamatosan a tuszik és a mérsékelt, „tétlen” hutuk legyilkolására szólította fel a civil lakosságot, de a rendőri erők is tevékenyen részt vettek a borzalmakban. A nyugati hatalmak elvesztek a terminológiákkal való zsonglőrködésben, szándékosan kerülték a „népirtás” kifejezést, mondván, hogy egy polgárháborús csetepaté nem indokol komoly nemzetközi beavatkozást. A tébolyult helyzetben szomszédok támadtak egymásra, sok hutu kábítószerrel vagy alkohollal bódította el magát, hogy képes legyen a kegyetlenkedésre. Sok esetben lőfegyverrel öltek meg tömegeket, vagy épületekbe terelve őket rájuk gyújtották vagy ledózerolták azt. Ahogy egy hutu elkövető fogalmazott: „Olyan volt az egész, mintha megszállt volna az ördög. Teljesen kivetkőztünk magunkból, és minden ok nélkül őrült mészárlásba fogtunk.”

Egyedül Romeo Dallaire ENSZ-tábornok maroknyi embere igyekezett védelmet nyújtani a tusziknak, csekély eredménnyel, ugyanis jó ideig nem kaptak sem forrást, sem engedélyt a beavatkozásra. A tábornok azóta megírta szörnyűséges élményeit, az eseményekről való párbeszéd egyik fontos szereplője lett, és bár sokakat mentettek meg, mégis depresszióval és alkoholizmussal küzd. A tuszi felkelők serege előrenyomult, ami újabb katonai csoportok (köztük gyerekkatonák) bevetését eredményezte, a gyilkolás mindenféle kontroll nélkül folyt. A hutuk úgy gyilkolták a tuszikat, mintha piacra mennének, vagy ez lenne a munkájuk. Az országba betörő tuszi hadsereg elől a népirtó hutu sereg francia fennhatóságú területre menekült, és innen folytatták uszító tevékenységüket a rádióadásokkal. Jól szemlélteti a nyugati hatalmak irracionális tétlenségét és érzéketlenségét, hogy az amerikai hadsereg nagy teljesítményű rádiója az alkotmány szólásszabadságot érintő elvére hivatkozva nem zavarhatta meg az adást. A beáramló felszabadító katonai erőket pedig a francia egységek akadályozták meg a hutu mészárosok megölésében, miközben közel kétmillió hutu hagyta el az országot, a megtorlástól rettegve. Az országba ennek ellenére több mint félmillió tuszi érkezett vissza a felszabadító sereg nyomán.

Az utcák, a házak, sőt a folyók és tavak is tele voltak a trópusi éghajat miatt erősen oszló tetemekkel, mialatt a Ruandai Hazafias Front átvette a kormányzást. Máig vannak olyan elhagyott iskolaépületek, ahol halmokban állnak a meggyilkoltak csontjai, ruháik a fal mellett, kupacokban hevernek. Az új kormány igyekezett helyreállítani a rendet, megkezdődött a tömeges felelősségre vonás, több-kevesebb sikerrel. Évek teltek el, mire a világ vezetői elmentek, hogy leróják kegyeletüket az értelmetlen halált halt áldozatok előtt.

A társadalom a népbíróságok szokásához, a gácsácsák intézményéhez nyúlt, hogy szembesítéssel, nyilvános tárgyalás során történő felelősségre vonással váljanak ismertté a bűnök elkövetői, a tettek miértjei, körülményei és következményei. A vádlottat név szerinti megnevezik, kihallgatása során pedig bele kell néznie azok szemébe, akiknek családtagjait nem sokkal azelőtt legyilkolta. A gácsácsá célja az igazságszolgáltatás mellett a katarzis előidézése, de pszichológiai célja is van, hiszen a megbánás és a sérelmek artikulálása a társadalmi megbékélés megteremtésének – úgy tűnik – egyetlen eszköze.

Olvasson tovább: